Bizonyos emberi életkor elérése után úgy érezzük, számvetéssel, számadással tartozunk elsősorban magunknak, talán másoknak, ismertségünk folytán nagyobb közösségeknek is. Őszintén meg kell vallanunk, mit is kaptunk és mivé alakítottuk át kapott dolgainkat az életben. Hogyan adtuk tovább, mit tettünk hozzá vagy éppen mivel rövidítettük meg? Mit kaptunk szűkebb családi környezetünktől, és mit származtatunk tovább nem csupán testi, de lélek szerinti hozzátartozóinknak?
E számvetés és számadás nem pusztán elszámolás. Inkább megállás egy pillanatra, erőgyűjtés a következő megállási pontig. Meg kell látnunk, hogy mit tettünk, mit mulasztottunk el, mire kérünk még időt és lehetőséget. Az emberi élet voltaképpen szakadatlan számvetésből és számadásból álló folyamat, a legkiemelkedőbbeknek jött el az ideje 30-40, vagy 60-70 éves korban.
Szolón, a híres görög bölcs és törvényhozó az emberi életet tíz 7 éves szakaszra osztotta. A legvégső számadást a 70. év közeledtére jelezte. Amikor pár évre vagyunk már csak ettől az időponttól, különösképpen is szükségesnek vélhetjük a szembesülést.
A gyermekkor első eszmélései az életet természetesnek mutatják. Szinte magunknak tulajdonítjuk, hogy élünk. Később jövünk rá, hogy mennyien segédkeztek abban, hogy világra jöjjünk, felnőjünk és emberekké váljunk. A világirodalomnak azért egyik legrokonszenvesebb írója Marcus Aurelius császár, mert Elmélkedéseit jópár lapon keresztül köszönetnyilvánítással kezdi meg. Név szerint hálát mond azoknak, akik eljuttatták idáig. Istent és megváltó Fiát ki szoktuk hagyni ebből a sorból, mint valami távoli idegeneket. Egyedül a hit érteti meg velünk, hogy a semmiből megszületve mindent-mindent Teremtőnknek és Megváltónknak köszönhetünk. Annak, Aki „által és reá nézve” jöttünk létre, és azért, hogy „az ő ábrázatához hasonlatosak legyünk. Hálásak lehetünk, hogy sem az első, sem a századik vagy ezredik törvényszegésünk után nem kellett távoznunk az életből, hanem kegyelméből megkísérelhettük az újrakezdést. Ez a kegyelem és irgalom éltet minden embert, akár tud róla, akár nem. Ha a boldogság éppen az Ő tanítása szerint a rossztól való folyamatos megszabadulásban és a kegyelemmel való egyre tudatosabb együttműködésben áll, akkor aki Őróla beszél, mindenről beszél. Csupán a mindenből a legvalóságosabbat és a legfontosabbat kell kiemelnie.
Reisinger János
