Nemcsak Magyarországon, de az újjáalakuló európai parlamentben is napirenden levő kérdés, hogy a hazánkban kiépült politikai struktúra megfelel-e a jogállami kritériumoknak. Egyszerűbben fogalmazva meg a polémikus kérdést: van-e Magyarországon demokrácia? A leegyszerűsített válaszok egyik része tagadó, míg a másik az igenlő jelentést hordozza. Ez az antagonisztikus ellentét abban áll, hogy amíg az egyik álláspont a korrupciót bevallottan is önmaga legfőbb politikai alapelveként hirdető maffiaállamot látja kiépülni, addig a másik Voltaire Candide-ja módjára azt hangoztatja, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. A valódi kérdés azonban nem az, hogy Magyarországon demokrácia van-e vagy sem. A valódi kérdés az, hogy az emberek akarnak-e demokráciát, vagy éppen tevőleges vagy passzív módon elutasítják azt.
Nem állítható, hogy szétkapkodták volna az olvasók azt a nemrégiben napvilágot látott könyvet, amelyben a kommunista rendszert idéző államosítási hullám újabb áldozataként jogfosztottá váló Magyar Tudományos Akadémia két elismert kutatója, Gerő Márton szociológus és Szabó Andrea szociológus-politológus többek között arra kereste a választ, hogy mennyire vált végletesen megosztottá a magyarok gondolkodása? „A magyar társadalom és a politika, 2019” című tanulmánykötet átfogó kutatása azt a sokak számára meglepő eredményt hozta, hogy a politikai rendszertípusok elfogadottsága terén a demokráciapárti magyarok 56 százalékához képest a diktatúrát teljes mértékben elfogadók aránya 11 %-ot tesz ki. Ráadásul, ha ehhez a meglehetősen magas arányszámhoz hozzászámoljuk a politikai rendszer iránti közömbösek 20 %-át, valamint a dönteni nem tudók 9%-os arányát is, akkor a demokráciát nyíltan illetve burkoltan elutasítók együttes aránya már eléri a 40 %-ot. Különösen elgondolkodtató, hogy az elmúlt négy év alatt jelentősen nőtt a diktatúrát bizonyos körülmények között elfogadók aránya a két leggazdagabb rétegben: a középosztályban majdnem háromszorosára, a felső osztályban pedig négyszeresére nőtt. A kutatás azt is feltárta, hogy a kormánypártot nyíltan támogatók 35 százaléka szerint Kádár idejében volt a legjobb, és alig többen, 37 százalékuk mondta jobbnak a 2010 utáni éveket.
Ennek alapján levonható a következtetés, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjével szemben a tömött zseb iránti vonzalom nagyobb súllyal esik latba. Ebben a relációban a keménykezű, a törvényeket önkényesen alkotó uralkodó képe felmagasztosul, még ha látványa olykor inkább a mesebeli kisgömböcre is emlékeztet. A nép egyszerű gyermekének mítoszát pedig csak erősíti a tükör előtt tökéletesített pantokrátori szigorúságú tekintet, amely szerénység helyett inkább vallásos áhítatra igényt tartó tekintélyt sugároz, azt sugallva, hogy „Isten szolgája ő a te javadra” (Római levél 13,4).
A diktatúra haszonélvezői
Az egyszemélyű politikai hatalmat azonban sosem diktátorok teremtik és nem is ők teszik maradandóvá. A tekintélyelvre épülő egyszemélyű hatalmat mindig annak haszonélvezői és kiszolgálói tartják fenn. Nem is tehetnek mást, mert akik cselekedetükkel vagy gondolataikkal kiegyeznek egy diktatórikus, egyszemélyű hatalommal, azok számára a megszerzett előnyök, legyenek akár csak odahajított morzsák is, életük részévé válnak. Minden és mindenki pedig ellenséggé lesz számukra, aki ettől a biztonságtól meg akarja fosztani őket. Olyanok ők, mintha Illyés Gyula faluzási emlékéből lépnének elő. Ők a magánszorgalmú kutyák, akiket a legfőbb vezető ugyan semmibe vesz – még akkor is, amikor jutalomfalatot oszt nekik, ám fékezhetetlen acsarkodásuk minden gondolkodó embert borzongással tölt el:
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsúnyább.
Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsúnyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!
A hierarchia állandósulása
A hálás lihegés, amit az egyeduralmi rendszer kiszolgálói tanúsítanak vezetőik iránt, az annak bizonyítéka, hogy az emberi társadalmak irányításának vezérlő elve sosem az egyenlőség, hanem a hierarchia. Erkölcsi értelemben ez még a modern demokráciákra is igaz, hiszen minden állami szerveződés vezetőkre és vezetettekre épül – függetlenül attól, hogy „isteni rendelésre” vagy népképviseleti választásra hivatkozva legitimálják a hatalom gyakorlását.
Az emberi társadalmak természetes módon fogadják el a hierarchikus államberendezkedést. Az emberiség írott történetének leghosszabb államformája, a teokrácia több mint négyezer évig tartott, ahol az uralkodó saját személyében nemcsak a legfőbb törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmat gyakorolta, de egyben ő volt a legfelsőbb vallási vezető is. A XI. századtól a teokrácia elvét meghaladva azt még magasabb szintre emelte a hierokrácia megjelenése, vagyis a pápai tekintély (auctoritas) kizárólagossága. Ez azt jelentette, hogy a pápa lett a legfőbb törvényhozói tekintély, sőt elvben a császári hatalom birtokosa is. VII. Gergely pápa a Dictatus papae c. enciklikájában minden kétséget kizáróan ki is jelentette, hogy neki „jogában áll császárokat letenni”.
A hierarchia társadalmi elfogadása mit sem változott. A demokráciákban oly gyakran hangoztatott „népfenség” elvére való hivatkozás se tévesszen meg senkit! Azzal ugyanis, hogy kiszélesedett a választók és a választhatók köre, azzal csak a tömegek manipulációja lett kifinomultabb vagy éppen lehengerlően erőszakos. Az emberi társadalmakban az erkölcsi rend változhatatlan módon érdekalapú maradt: mindig a hatalom megszerzését és gyakorlását hivatott alátámasztani. Vannak országok, amelynek vezetői ezt nem is szégyellik kijelenteni, jóllehet a saját személyes érdeküket rendszerint a haza érdekének állítják be.
A valódi demokrácia
A demokrácia hármas jelszava, a szabadság, egyenlőség és testvériség együttállása az ember lelkiismeretéből fakadt. Ez éles ellentétben áll a világi előnyökért versengő különféle egyházak teokratikus felfogásával, amivel mindenkor a politikai és szellemi hatalom fensőbbségét akarják igazolni. Ez azonban nem pusztán félreértése, hanem szándékos félremagyarázása azoknak az erkölcsi alapelveknek, amelyekre Isten országa épül.
Isten országának erkölcsi alapelvei közül ugyanis egyik sem érdekalapú, hanem mind értékalapú, ami kifejezi az ember egyenlőség, szabadság és testvériség iránti belső vágyát is. Ezen a mennyei alapelvek pedig az igazság, a szabadság és a szeretet. Ezek egyike sem képzelhető el az egyén önkéntes és minden erőszaktól mentes döntése nélkül, ezért maradék nélkül megegyezik a törvényalkotó szándékával, hiszen nála nincs semmilyen kényszer, csak gyengéd kérlelés, mert „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (Zakariás könyve 4,6)
Igazság
Ami jogszerű, az nem mindig jogos is. Ahol a jogosság, mint erkölcsi kategória nem szab határt a jogszerűségnek, ott a törvény alárendelődik a törvényhozó éppen aktuális akaratának. Ezért az emberi társadalmakban az igazság mindig viszonylagos, mivel a törvényalkotó érdekét állítja igazságnak. Ebből következően, ha a törvényhozó a törvény végrehajtója is, akkor valójában semmilyen törvénynek nincs alárendelve, vagyis nincs törvényuralom, hanem törvény feletti uralom van. Isten erkölcsi rendjében azonban a jogosság olyan mérce, amely magát a törvényhozót is alárendeli az igazságosság erkölcsi törvényének. Ezért jelenti ki Isten, hogy „a jogosságot mérőkötéllé tettem, és az igazságot mérőónná” (Ésaiás könyve 28,17)
Ez az igazság pedig teljes, egyszerű és megkérdőjelezhetetlen, mert „Az Úrnak törvénye tökéletes … Az Úrnak rendelései helyesek… az Úrnak parancsolata világos … az Úrnak ítéletei változhatatlanok s mindenestől fogva igazságosak.” (Zsoltárok 19:8-10)
Ez az igazság kizárja az önkényességet is, mert „Ha hitetlenkedünk, ő hű marad: ő magát meg nem tagadhatja.” (2Timótheus levél 2,13) Mikor az ember erre rácsodálkozik, akkor Isten valóságát látva elvet minden emberi igazságot, hogy „találtassam Ő benne, mint akinek nincsen saját igazságom a törvényből, hanem van igazságom a Krisztusban való hit által, Istentől való igazságom a hit alapján” (Filipiekhez írt levél 3,9)
Ezért amikor erkölcsi alapelvekre való hivatkozással találkozunk, a helyes kérdés mindig az, hogy mire irányul: szolgálja-e az embert vagy uralkodik rajta?
Szabadság
A földi államokban a törvény a mások feletti hatalom gyakorlásának eszköze, ahol a nép szolgál és „uralkodnak az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jótevőknek hivatnak.” (Lukács ev. 22,25) Ez azonban csak erőszakkal lehetséges, és aki erőszakkal uralkodik mások felett, annak csak alattvalói lesznek. Alattvalókat pedig nem a szabad belátás, hanem csak hatalom által lehet kormányozni.
A Mennyország vezérelve azonban nem az uralkodás, hanem a szolgálat. Itt az uralkodó is szolgál, hiszen „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Máté ev. 20,28). Ezért akaratát nem erőszakolja senkire. mert „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság” (2 Korinthusi levél 3,17) „Mert nem kaptátok a szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!” (Római levél 8:15), mivel „ti szabadságra hivattatok atyámfiai” (Galata levél 5,13)
Isten országában ezért nincsenek alattvalók sem, hiszen alattvalók ott vannak, ahol Jézus szerint „a népek fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok” (Máté ev. 20,25-26). Isten országának a törvénye tehát „a szabadság törvénye…és aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” (Jakab levél 2,12; 1,25)
Szeretet
Istennél a szeretet nem egy érzés, hanem egy olyan elv megtestesülése, ami nem teoretikus, hanem maga az élő valóság. „És az Ige testté lett és lakozott mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal.”
Éppen ezért, aki ezt megismeri, az nem pusztán egy szép erkölcsi tanítást kap, hanem egy élő személy ismeretét. „És mi megismertük és elhittük az Istennek irántunk való szeretetét. Az Isten szeretet; és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten is ő benne.” (1János levél 4,16)
Ha pedig Isten szeretete a kinyilatkoztatott igazságként felismerhető személyes valóság, akkor ez hogyan lehet nyilvánvaló mindenki számára? Erre Isten az egyetlen lehetséges módot választotta: „Azáltal lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa. Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1János levél 4,9-10). „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János ev. 3,16)
A szeretet alapelvének elfogadása ugyanakkor tartozást is jelent, ezért „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” (Római levél 13,8)
A szeretet tehát Isten erkölcsi rendjében kinyilatkoztatott törvény. Van-e olyan ország, amelynek alkotmányában szerepel ez: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (János ev. 13,34)
Ez a törvény tehát nem elméleti, hanem mindig gyakorlati, és nemcsak ismerősökre, hanem idegenekre is vonatkozik, nemcsak barátokra, hanem az ellenségekre is. „Amit akartok azért, hogy az emberek veletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek ővelük, mert ez a törvény és a próféták.” (Máté ev. 7:12)
Vigyázzon tehát, aki inkább kívánja a diktatúrát a demokráciánál, aki inkább választja az egyeduralmat a szabadság, egyenlőség és testvériség helyett. Vigyázzon, aki embereket magasztal fel az egyedül Istentől nyerhető szabadság, igazság és szeretet helyett. Embertársa jogfosztásakor senki nem hivatkozhat hazaszeretetre vagy bármilyen emberi tekintély iránti elkötelezettségére anélkül, hogy ezzel ne utasítaná el Isten kérlelését. Minden szeretetlenség ugyanis, ami a másik embert nem tekinti olyan kivételezettnek, akiért Krisztus az életét áldozta, nem jelent mást, mint az Ő személyének megtagadását. Ennek következménye pedig, hogy „Aki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt” (Máté ev. 10,33). Krisztus ugyanis, aki egyedül „királyoknak Királya, és uraknak Ura” (1 Timóteus levél 6,15, Jelenése könyve 17,14, 19,16), világosan kinyilvánította, hogy „Aki ismeri az én parancsolataimat és megtartja azokat, az szeret engem; aki pedig engem szeret, azt szereti az én Atyám, és én is szeretem azt, és kijelentem magamat annak.” (János ev. 14,21)
Márton István
