Az államosítási láz nem csillapodik hazánkban. Az oktatási, kulturális, egészségügyi, nyugdíjbiztosítási és önkormányzati intézmények állami tulajdonba vétele után a tudományos élet fellegvára, a Magyar Tudományos Akadémia került a mindenről gondoskodó állam képét mutató politikai hatalom célkeresztjébe. Az MTA kutatóhálózatának nemzetközileg is elismert szakemberei pedig választhatnak: vagy elfogadják az állam visszautasíthatatlan ajánlatát, vagy fel is út, le is út. Aki nem lép egyszerre, nemhogy rétest, de a költségvetési törvényben részére alanyi jogon járó alapellátást sem kapja meg estére. A bérből és fizetésből élő állampolgárt pedig a legkevésbé sem érdekli, hogy a valóságban ki foglalja el az Akadémia vezetői székét: a tudományos munkásságát díjak sokaságával igazolt tudós vagy a hadari beszédű politikai komisszár. De vajon mi szükség van a tudományos élet politikai irányítására?
Gróf Széchenyi István az 1825-ös pozsonyi országgyűlésen tette meg emlékezetes felszólalását, amelyben felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét, 60 000 forintot egy Magyar Tudós Társaság megalapítására. Bár Széchenyi gróf hajdani vagyonának jelenkori értéke meg sem közelítené hazánk újdonsült oligarcháinak vagyonát, ám gesztusát olyan örömmel és meghatottsággal fogadták a jelenlevő főurak, hogy egymásután emelkedtek fel és tették meg felajánlásukat – akadt köztük, aki még Széchenyinél is nagyobb összeg fizetése mellett kötelezte el magát. Két évvel később, a királyi szentesítést követően az országgyűlés törvénybe is iktatta a Magyar Tudós Társaság megalapítását, amelynek nevét 1840-ben változtatták Magyar Tudományos Akadémiára.
Az Akadémia ma is ismert székházának felépítésére az 1860-ban indult országos gyűjtés követően került sor. Az impozáns épület 1865-ös megnyitása után az Akadémia addigi hat osztályát három (egy nyelv- és széptudományi, egy történeti, bölcseleti és társadalomtudományi, valamint egy matematikai és természettudományi) osztállyá vonták össze.
A rendszerváltást követően, 1990-ben, új alapszabályt fogadtak el. Az irodalom és a művészetek akadémiai képviseletének helyreállítására társult, de önálló intézményként létrejött a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (1992). 1994 áprilisában hirdették ki a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló új törvényt, amely biztosította az Akadémia függetlenségét a mindenkori kormánytól. Az ily módon független finanszírozásúvá vált Akadémia égisze alatt jelenleg tizenegy tudományos osztály működik (ebből nyolc természet- és három társadalomtudományi), továbbá tizenegy kutatóközpont, összesen negyvenhat kutatóintézettel.
Tudományos Akadémia helyébe Futball Akadémiát!
Az akadémiai munka függetlenségét biztosító törvényt semmisítené meg a lényegében államosítást jelentő új szabályozási elképzelés, aminek következtében az Akadémia nemcsak a kormánytól független finanszírozását veszíti el, hanem a teljes vagyonát is. Az akadémikusok önkéntes beleegyezésének megszerzése érdekében az évi 1200 milliárd forinttal gazdálkodó innovációs miniszter egyoldalúan megvonta az Akadémia 21 milliárdos éves működési költségének törvény szerint járó arányos kifizetését, vagyis nincs pénz sem világításra, sem fűtésre, nem beszélve a drága tudományos eszközök és berendezések működtetésének nem kicsiny költségéről. E közben egy kormányhatározat évi százötven milliárdra emelte a költségvetés helyett futball célokra átirányítható TAO pénzek mértékét. Ezzel az is világossá vált, hogy az innováció fő iránya már nem a Tudományos Akadémia, hanem a futball akadémiák.
Úgy tűnik tehát, hogy Széchenyi István és társai által adományozott vagyon a jövőben már nem az Akadémiát, hanem másokat gazdagít. De vajon miért? Talán nem gazdagodtak eléggé a nemzeti együttműködés rendszerének eddigi haszonélvezői?
Aligha ez az egyetlen szempont. Bár a gazdagodás vágya természete szerint olthatatlan, ám van az a mérték, ami már kezelhetetlen. Ha bizonyosságot nyerne, hogy az utóbbi években látványosan meggazdagodott üzletemberek valójában olyan vazallusok, akiknek vagyona ténylegesen egy kézben összpontosul, az nemcsak a magyar történelem legvagyonosabb személyévé tenné az illető személyt, de e vagyon kezelése olyan nyomasztó nehézségű feladattal terhelné meg, ami nem a hosszú és gondtalan élet titka. De ha így van, akkor mégis mi az a belső kényszer, ami mindent és mindenkit birtokolni akar?
Az állam én vagyok
Az autokratikus hatalomgyakorlás vezérelvét a Napkirály, XIV. Lajos francia uralkodó a lehető legtömörebben foglalta össze, amikor kijelentette, hogy „az állam én vagyok”. Ez azt jelenti, hogy amit az állam nem ural, azt az államhatalom birtokosa nem irányíthatja közvetlenül. Vagyis nem az övé. Ami pedig nem az övé, az másé.
Könnyen belátható tehát, hogy az uralkodás kizárólagos gyakorlására berendezkedett hatalmi struktúrában ez tűrhetetlen helyzetet jelent. Az uralkodóval senki nem lehet egy szinten azzal, hogy tőle függetlenül létezik. A középkorban felségsértésnek hívták, ha valaki a királlyal tette magát egyenrangúvá. Ma ezt nemzetellenesnek nevezik. Ennek oka, hogy csakis a korlátlan hatalommal rendelkező politikai erő képviselheti a nemzetet, hiszen a haza sosem lehet ellenzékben.
A hatalom és vagyon kéz a kézben járnak. A hatalom kizárólagos birtokosai ezért sosem érzik lopásnak, ha elveszik a másét, hiszen úgy gondolják, hogy ez nekik jár. Úgy tekintenek az állami jövedelmekre, mint a sajátjukra. Hatalmuk igazolására pedig ebből építenek piramisokat, kastélyokat vagy stadionokat. Magukra pedig úgy tekintenek, mint aki felett senki nincs. Még Isten sem, hiszen őt a barátjuknak tartják, akinek jóságos támogatása nélkül bizonyára nem jutottak volna magasra. Ezen meggyőződésüket pedig az egyházak törleszkedő imái is igazolják számukra.
A világ fejedelme és a királyok királya
Az autokrata hatalmat éppen az jellemzi, hogy senkinek sem jár juttatás saját jogon. A hatalom kizárólagos birtokosa ugyanis csupán saját kegyből osztogat. A világ fejedelmeként intézkedik, bármiféle rendelkezési jog csak tőle nyerhető és csakis annak, aki feltétlen behódolást tanúsít iránta, „mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom; Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.” (Lukács ev. 4,5-7)
Bár a nemzeti érdekek szolgálójának (latinul: miniszter) mutatja magát, ám éppen annak szavait szólja, aki ténylegesen a világ fejedelme. Akiről Jézus úgy szólt, hogy „jön a világ fejedelme: és én bennem nincsen semmije.” (János ev. 14,30).
Senkit ne tévesszenek meg az érzelmekre ható ájtatos szavak sem nemzeti igazságról, meg a nép jólétének szolgálatáról, mert „maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá; akiknek végük az ő cselekedeteik szerint lesz.” (2 Korinthusi levél 11,14-15) A szolgálat valódi értékét az adja meg, hogy a szolga (latinul: miniszter) kinek a szolgálatában áll, mert olyan „a szolga, mint az ő Ura. Ha a házigazdát Belzebubnak hívták, mennyivel inkább az ő háza népét?!” (Máté ev. 10,25)
A világmindenség teremtője és fenntartója sosem vett el senkitől semmit. Ő csak adott. Bár „minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (János ev. 1,3), és „hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Zsidókhoz írt levél 1,3), ő mégis „gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2 Korinthusi levél 8,9) Aki tehát nem a világ fejedelmének szolgája, hanem Krisztus követője, az pontosan tudja, hogy egyedül „ő benne vagytok beteljesedve, aki feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak.” (Kol 2:10)
Ehhez azonban el kell vetni minden emberi önzést és csak a szeretet törvényét kell megtartani „a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig, amit a maga idejében megmutat ama boldog és egyedül hatalmas, a királyoknak Királya és az uraknak Ura.” (1 Timótheus levél 6,13-15)
Márton István
