A Jób könyvéből ismert harmadik barát, Cófár heves indulattal és elegáns leegyszerűsítéssel arra utal, hogy egyáltalán nem kell mérték ahhoz, hogy megfelelő életet éljünk. Ahogy ösztöneink, indulataink diktálják, ahogy esik, úgy puffan – ez lenne az emberi élet. Ha elvileg nem fogadják is el ezt, sokan élnek így manapság, ahogy mondani szokták: „napról napra”. Az emberek többsége különösebb elvek, eszmények és célok nélkül tengeti életét. Arany János 150 évvel ezelőtt írta: „Mert élni, ha nem fajulva tengés, olcsó időnek hasztalan soka…” Ezek a költői sorok (a Széchenyi emlékezete című hatalmas ódájából) mára profetikusnak bizonyultak: milliószám élnek „fajulva tengve”, az „olcsó időt” agyonütve napi 4–6 óra terjedelemben a televízió előtt, családjuknak hátat fordítva a kocsmákban, vagy a szerencsejáték fogságában. Az élet nem akármilyen lezüllést mutat. Az ilyen emberek ifjúkori fellobbanásból, nekiveselkedő és szétomló hangulatokból, narkotikumokkal erősített érzelmekből és érzelgősségből élnek. Ha cigaretta van a szájukban, elégedettek, ha megkavarhatják feketekávéjukat, boldognak érzik magukat, ha a csokoládétól a kábítószerekig valami tárgyat megszerezhetnek maguknak, már úgy hiszik, örömük van. Sokakat a zene helyez önkívületbe, a hangoskodás és verekedés varázsol el, mások az evésben-ivásban keresnek kielégülést. Az ember nemcsak narkotikumokhoz fordul, nemcsak hangoskodik, hanem teleaggatja magát, főleg az arcán elhelyezve különböző díszítményeket, hogy szemléletesen is bizonyítsa: rá fel kell figyelni, ő sem egy a sok közül, ő ebben-abban rendkívüli lény.
A csalás és önbecsapás hálójában vergődő világról egy amerikai írónő tanulságos könyvet írt Az önimádat társadalma címmel. Az önzés legvégső határán, az önimádat senkiföldjén tengődik civilizációnk.
Cófár felfogása világméreteket öltött.
„Ahogy jön”
Sokan vélik úgy, mindig az a legjobb, ami van, azzal kell együtt élni, ami jön, az életben feldobott labdák vannak, azokat kell megfelelőképp leütni. S ebben van is némi igazság, azzal együtt, hogy jó lenne tudni, ki is dobja fel egészen pontosan ezeket a labdákat: Isten? Az ördög? Az emberek? S vajon mit kell, és mit nem nekünk kell leütni?
Ha hazárdjátékot akarunk faragni az életből, jól kellene ismernünk – legalább a valószínűségszámítás szabályait.
Amikor ez az életfelfogás a XVI–XVII. században szélesebb körben is kezdett terjedni, Blaise Pascal, a híres geométer, matematikus, fizikus és gondolkodó – a valószínűségszámításnak Leibniz előtti tényleges megalkotója – azzal foglalkozott, hogy a becsületes valószínűség felállításából elvezesse az érdeklődő embert a bizonyosság megtalálásáig. Posztumusz nagy művének, a Gondolatok (Les Pensées) címmel összegyűjtött, és először az 1670-ben kiadott könyvének ez volt az egyik hatalmas törekvése. Igyekezett meggyőzni kora szabadgondolkozóit (libertinusait) arról, hogy mindent kétségbe vonni vakmerőség és ostobaság, s nem elindulni a tisztázás útján felelőtlenség. Az emberi szabadság csak a gondolkodás szükségességével együtt érvényesül, s ahol gondolkodás van, ott előbb-utóbb annak döntésekhez is kell vezetnie, s ezeket vállalnunk is kell. A szabadság végeredményben tehát felelősséggel jár együtt.
Ez az, amit korunk – az utóbbi 3–400 év – embere egyre kevésbé akar a tudatához közel engedni. Szabadság – ez kell, ez mindenben alapvetően szükséges. Felelősség – ezt viszont mint fogalmat is félre kell állítani, a valóságát pedig egyszerűen kiiktatni a hétköznapokból. S úgy látszik, a jogalkotás, a politikai cirkusz csak segít ebben. Maholnap, aki felelősségről is beszél, a szabadság, sőt, az élet ellenségévé válik tömegek és az azokat
kiszolgáló média szemében.
„Nem itt van az igazság országa, az igazság ismeretlenül bolyong az emberek között . Isten fátyollal takarta el, ezért nem ismerik fel azok, akik nem értik szavát. Versengve káromolnak mindent, még a legnyilvánvalóbb igazságokat is…” (843. töredék)
„Korunkban oly homályossá lett az igazság, a hazugság meg oly elfogadottá, hogy csak úgy ismerhetjük meg az igazságot, ha szeretjük.” (864. töredék)
” »Már rég lemondtam volna a gyönyörök hajszolásáról – mondják –, ha hinnék.« Én meg ezt válaszolom: »Már régen hinne, ha lemondott volna a gyönyörök hajszolásáról.« Nos, magán a kezdés sora. Ha tehetném hitet öntenék magába; de nem tehetem, következésképpen nem is tudom kipróbálni szavai igazságát. Maga azonban le tud mondani a gyönyörökről, és meggyőződhet róla, vajon igaz-e, amit állítok.” (240. töredék, Bődör László fordítása)
Ez utóbbi gondolatot idézném mindenki figyelmébe, aki kétségek között hánykolódik, s talán ezért mondja lemondással: majd csak jön valami a jövőben. Ha jót várunk, a jelenben már cselekednünk kell.
„Majd csak lesz valahogy”
Az elvekről való végleges lemondás jele ez az „ahogy jön”-nél is távolabbra merészkedő mondat. „Majd csak lesz valahogy, mert olyan még nem volt, hogy valami ne lett volna” – hallottam magam is Szeged környékén ezt a mondást, gondolom, valamennyire hasonló formában az ország más részein is létezik.
Az ember, amikor már sem felelősséget nem érez, sem gondolkozni nem nagyon akar, mint a kutya megrázza a szőrét, hogy a víztől szabaduljon: valami hasonló állapotot idéz elő, – helyesebben szólva: idézne elő. Mert gondolkodás, állásfoglalás, választás nélkül nem élet az élet még akkor sem, ha pillanatokra be tudjuk is beszélni magunknak.
Tömeges méretekben az I. világháború után lett ez az érzés – közérzés. Az emberiség akkor szembesült azzal, mi minden megtörténhet ezen a földön. Sokan beálltak a háborús propagandába – ahogy a második világégéskor is –, a pacifisták hite is jócskán megrendült azonban. Egyikük írta:
Ajjaj, de hitetlen daloltunk!
Daloltuk a rossz éneket,
a minden-mindegy-rímeket:
ideje most már mást dalolnunk!
(Babits: Bénára mint a megfagyott tag, 1917)
Azóta sok „minden-mindegy”-hullám söpört végig az emberiségen. S tudományos fórumokon is a „fenntartható fejlődés” vagy „a jövő túlélése” jelszavaival találkozhatunk. Mintha az emberség titkos ösztönével tényleg azt sejtené, hogy nem sok idő van már hátra?
De talán úgy kell és már elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje az,
ahol a rozsdának nyil virágoskertje.
A megmaradt ember kibúvik tornyából.
Gyilkos üledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett ?
S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?
Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek?
Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa alatt , mely pár aszu meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok…
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!
(Babits: Az Isten és ördög…, )
RJ
