Bölcseségnek útára tanítottalak téged,
vezettelek téged az igazságnak ösvényin.
Mikor jársz, semmi nem szorítja meg a te járásodat;
és ha futsz, nem ütközöl meg.
(Példabeszédek könyve 4:11-12)
Hogy milyen útravalóval indulnak el a gyerekeink a felnőtté válás nehéz ösvényén, az sokat segíthet vagy árthat nekik. Személyiségfejlődésük legfontosabb színtere a család. Ebben a társas közegben tapasztalják meg először az elfogadást, a ragaszkodást, az együttműködést. Az anya-gyerek kapcsolat biztonsága egész életüket végigkíséri majd: meghatározza, hogy mennyire lesznek kitartóak a próbálkozásaikban és a társas kapcsolataikban. Azt is itt tanulhatják meg, hogy milyen jó dolog szeretni, megbocsátani és küzdeni tovább. Megtanulhatják, hogy hibázni szabad, hisz nem büntetik meg szüleik őket, ha véletlenül kilöttyintik a kakaójukat, ha félelmükben bepisilnek az éjszaka, és ha almát szeretnének enni a gyümölcskosárból és nem mást. Vagyis itt, a családban tanulják meg azokat a viselkedési mintákat, amelyek keretet adnak lassan felépülő belső lelki rendszerüknek.
Ezért rendkívül fontos az is, hogy az első 5-6 évben ne törjék meg egy gyerek akaratát a családban. Így nem esik bele a két szélsőséges viselkedési zavar csapdájába. Abba, hogy vagy dühös dacoskodásba vagy passzív elzárkózásba menekül. Ezt úgy begyakorolhatják a gyerekek, hogy a szabadságukat veszítik el ezzel. Látszólag minden rendben van körülöttük: valamennyi „fontos” tárgyat és élményt megkapják a szüleiktől, mégis: viselkedészavarosnak tekinthetjük őket. Hisz gyakorta látszólag érthetetlenül és váratlanul ellenkeznek, érzelmileg zaklatottak vagy éppen zsarolják a szüleiket. Holott a belső iránytűjüket tették működésképtelenné a túlzott és rapszodikus beavatkozások. Sajnos a jóra használható akaratukat gyengíti meg ilyenkor a saját környezetük.
Az apró dolgokat a gyerekek részéről felnagyítani, a durva mulasztásokat, szeretetlenséget a felnőttek részéről nem észlelni, ez is a kettős mérce alkalmazása a szülők részéről. Ilyenkor a felnőttek a saját akaratukat erőltetik a gyerekükre, hisz az igazságosság elve egyáltalán nem érvényesül a családban, és ezt már az egészen kis gyerekek is „letapogatják” a mindennapok konfliktusaiban. Miért lehet fáradt és figyelmetlen egy szülő akkor, amikor a gyereke vele szeretne olvasni, beszélgetni, s miért kell rá 10 perc múlva azonnal ugrania fogat mosni, lefeküdni, mert azt a szülő úgy gondolja. Holott ő éppen elmélyülten játszik egymagában, vagy épp az egyik iskolatársával csetel. Hogyne lenne egy ilyen mindennapi élethelyzet az „erősebb” akaratossága a gyengébbel szemben? S mindezt még a bölcs szülőszerepre hivatkozva érvényesítjük?
Ehhez járul még az is, hogy az óvodában és az iskolában a pedagógusnak is a legfőbb eszköze a személyisége. Az akaratát helytelenül érvényesítő gyerek, hogy fog viszonyulni az őt formáló pedagógushoz? Vagy ellenáll, vagy behódol neki. Ellene vagy mellette tesz anélkül, hogy átgondolná: mi is az igazság abban a kérdésben, mi a helyes vagy helytelen eljárás, magatartás a tanítója, tanára részéről.
Ebben a szocializációs folyamatban újabb és újabb elemek épülnek be a gyerekek viselkedésébe. És hamarosan- 10-12 éves korra-, a kamaszkor kezdetére az értelmi fölényüket, a digitális képességeiket már arra használják, hogy játszmázzanak a körülöttük élő felnőttekkel: először tanáraikkal, edzőjükkel, majd saját szüleikkel, testvéreikkel.
Mindazok az eltorzult viselkedésmódok, amelyek kialakultak az életükben, sajnos hozzák magukkal azt az énközpontú látszatvilágot, amelyben a valóságot nem úgy élik meg, amilyen, hanem a saját szempontjaik szerint. És kész lesz a csapda: így alakulhat ki egy olyan személyiségzavar is akár, amely nehézzé teszi, hogy változtatni tudjanak.
Vagyis a legfontosabb, amit tehetünk a gyermekeinkért ezen a téren, ha letesszük a gőgünket, amely azt táplálja: mi mindent jobban tudunk, mint ők. Hisz mi „gürizünk” értük, mi tapasztaltunk sokat, mi vagyunk az erősebbek…És hogyan tudná jobban ezt a saját életéről, döntéseiről, céljairól egy kisgyerek???
Ha ezt a rossz hozzáállást letesszük, akkor majd nem erőltetjük rájuk az őket érintő kérdésekben sem csellel, sem erőszakkal a saját akaratunkat. Nem keltünk bennük bűntudatot, szégyent: hogy nem szeretnek minket, ha nem akkor alszanak el, amikor mi akarjuk, ha nem azt olvassák, amit mi szeretnénk, ha nem abba a középiskolába mennek, amire mi vágyunk.
Oly gyakran magabiztos és elégedett szülőszerepünkben ne felejtsük el azt, hogy a gyerek is egy önálló személyiség- saját belső képzelettel, erkölcsi gondolkodással, egyéni vágyakkal és saját szükségletekkel.
A legjobb, ha úgy állítunk fel szabályokat a számukra, hogy nem tévesztjük szem elől: nem mindenáron az „ÉNünk” érvényesül, hanem valóban a gyermekünket védjük meg a rossztól úgy, hogy mindeközben másokra is tekintettel vagyunk.
Ha igaz elvek szerinti óvó-védő szabályokat érvényesítünk a családunkban, akkor nyugodtan és szabadon fejlődhetnek, tanulhatnak és kapcsolódhatnak. És mind e mellett leginkább az erősíti az akaraterejüket és a kitartásukat, ha elfogadó és segítő hozzáállást tapasztalnak tőlünk- másokkal szemben is. Persze ez csak úgy megy, ha érezzük, hogy mi is ezt kapjuk és élvezzük érdemek nélkül Istentől, majd a társunktól, a szeretteinktől.
Nem mindegy, hogy milyen felnőttek lesznek a gyerekeink. Olyanok, akik a mindennapok harmonikus vagy konfliktusos helyzeteiben bölcsek tudnak maradni, mert nem fárasztja el őket az, hogy az akaratukat mindenáron érvényesítsék. A főnökükkel, a munkatársaikkal vagy a házastársukkal szemben.
Nem kedvetleníti el, nem meríti ki, nem teszi boldogtalanná őket az a fölösleges harc sem, amit a születendő gyermekükkel folytatnának. De nem folytatnak! Mert igazságosság vezeti az értelmüket, s az akaratuk örömmel engedelmeskedik a jónak. Ezt pedig tisztelik a másik emberben is. Valójában erre vágyunk mindannyian. Ugyanúgy, mint a kisgyermekek.
Eredics Éva
