“Sajnos senki nem tanítja meg nekünk, hogy valóban felelősök vagyunk a végső formánk felvételéért, így olykor túl későn vesszük észre, hogy rossz irányba haladunk. Változtatni soha nem késő, de az elpazarolt évek barázdái rajtunk maradnak.”
(Boldizsár Ildikó)

Kinek mikor jön el az a pillanat az életében, amikor megütközik emberlétünk ellentmondásain? A becsületesen gondolkodó ember egy ideig tud csupán saját kényelmével foglalkozni, amelyet anyagi jóléttel, kulturális csemegékkel, kedves baráti körrel vagy rendszeres családi összejövetelekkel biztosít magának évtizedeken keresztül.

Eljön a pillanat- akár fiatalkorban is-, amikor a körülöttünk dúló katasztrofális helyzetek, sokak szenvedése miatt rádöbbenünk: fékezni, orvosolni akarjuk mindezt. S rá kell jöjjünk, hogy a komfortzónából kilépve ez hosszútávú küzdelmet jelent. Ráadásul a többség szemében ellenszenvessé is tesz minket. Végül szembesülünk: a fájdalom, a veszteség, a mentális gyötrelem nem szüntethető meg se a saját, se a körülöttünk lévők életében.

De lehetünk olyan középkorúak, akik sokáig a magunkért eltöltött élet útján jártunk. És az 50-es éveink végén ismerjük fel: összegyűjtöttünk mindent, amit csak lehetett. Tudásunk, körülményeink szabaddá tesznek minket, tervezhetünk bármit. Mégis be kell látnunk: az elmúlással nem marad semmink. Vagyis a gyűjtögetés is hiábavaló volt.

Ha eljön az a pillanat, amelyben észrevesszük a rossz irányt, a rossz szemléletet, örülhetünk a tisztánlátás ajándékának. Számtalan emlék tódulhat fel bennünk, és nagyon jó, ha ezeket értelmezni tudjuk. Ha megbeszélhetjük azokat másokkal. Ha változtatunk azonnal, amin tudunk: amihez van már bátorságunk és erőnk. Ha újra megtaláljuk a kapcsolatot a családunkkal és barátainkkal. Ha megoszthatjuk velük vagy akár másokkal azokat a lelki törvényszerűségeket, amelyeket fontosnak tartunk. Ha szabadon, megkötözöttségek nélkül figyelhetünk végre arra, hogy merre vezet minket Istenünk.

Mindenki boldog életre vágyik. De milyen is az? „Nem az élet a legfőbb jó, hanem a jó élet”- olvashatjuk Platóntól, az ókor nagy gondolkodójától. A világ leggazdagabb és legbölcsebb uralkodója volt a 3000 évvel ezelőtt élt Salamon király. Prédikátor könyve -amely az ő hiteles írása- aprólékosan részletezi a boldogságkeresés különböző útjait. Érvelései erről ma is aktuálisak. Aztán eljut egy reményteli jövőképig, amely békességet hozhat a mindennapokban. „Minden cselekedetet az Isten előhoz, minden titkos dologgal, akár jó, akár gonosz legyen az”- ezzel zárja bölcselkedéseit a könyve végén.

Vagyis nincs túl későn! Csak maradjunk kereső emberek. Ami a legjobb: ha hajlandók vagyunk tanulni, változtatni és a mindennapi gyakorlatban átültetni mindazokat a lelki dolgokat, amelyek megérintették a szívünket.

”Az évek múlásával ráncos lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor a lelked ráncosodik meg… Az ember- akár tizenhat éves, akár hatvanhat- csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén: nem fél a kockázattól, gyermeki kíváncsisággal várja, mi lesz holnap, szabadon örül mindennek.” (Albert Schweitzer)

Eredics Éva

Facebook kommentek