Korábban még nem szereztünk ehhez hasonló tapasztalatokat- közoktatásban részvevő tanárok és diákok. A koronavírus járvány miatt „vészhelyzet” alakult ki a magyar iskolákban is. Ezek az élmények jók és rosszak, érzelmileg sokszor sodornak minket erre-arra, de az értelmi képességeink határait is másképp élhetjük meg. Nem szabad megijednünk tőle, hisz a túlszabályozott mindennapok ellenére ennyire talán soha nem gondolkodhattunk szabadon a munkánkról, segítő és ártó viszonyulásainkról, mint ebben a 8 hétben. A Biblia tanítása feltétlen igaz a jelenlegi otthontanulásra:
„Oktasd a gyermeket az útra, amin járnia kell, és mikor megvénhedik sem tér el attól”(Példabeszédek könyve 22:6).
Elkötelezetté válhatunk: szülők és tanárok, hogy közösen gondolkodjunk végre a ránk bízott gyermekek sorsáról. Azokat a gondolatokat szedtem pontokba Nektek, amelyeket ez alatt a 2 hónap alatt mint irodalom és nyelvtantanár, valamint osztályfőnök fogalmaztam meg magamnak is.
1. Váltottunk. Hirtelen jött. 2020. március 18-ától napjainkig valóban távolról, osztálytermi kontaktus nélkül tanítunk, tanulunk. Megszűntek a személyes kapcsolatok, ahol az együtt-tanulás során a nem verbális jelzéseknek- testtartás, tekintet, mimika, hangsúly stb. fontos, megerősítő szerepe van a tanulási folyamatban. Félkarú óriások lettünk: tanárok és gyerekek egyaránt.
2. Annak, hogy most a „közeli” távolivá vált, van mégis előnye. Differenciáltabb lett a kapcsolattartás. Olyanokra figyelünk oda, amire eddig esélyünk sem volt. Milyen gyorsan beadja a verselemzést ez a kisdiák. Milyen őszintén elmondja a véleményét a másik egy regényrészlet kapcsán: ki segítette őt élete „poklában” és hogyan. Eddig maximum két-három gyerek beszélt erről egy irodalomórán. Most az is megszólal a digitális térben, aki eddig nem szólhatott. Mert másképp gondolkodik. Mert zárkózottabb. Mert mindig voltak nála gyorsabbak vagy hangosabbak…
3. Emellett a távoktatás egy új személetet ad annak, aki a klasszikus oktatási rendszerbe belefáradt. Ha azt mondtuk: ilyen vagyok és nincs bennem több. No, most ez a kényszerhelyzet- az őrült nehézségei ellenére- reményt mutat sokunk számára.
4. A taneszközeink eddig elsősorban a központilag kiadott tankönyvek, munkafüzetek voltak. Erre építettük a tananyag feldolgozását, a tanmeneteket, óraterveket. Ez a mostani helyzetben egy-két nap elteltével ugyancsak megváltozott. Rádöbbentünk: váltanunk kell, mert hetekig, hónapokig nem lehet oldalszámokat „feladni” és azt számon kérni. Bizony szembesültünk azzal, hogy milyen „hátrányos helyzetűek” vagyunk. És innen indulhatott el az ugrásszerű fejlődésünk: képesek lettünk elrugaszkodni a rutintól és másképp gondolkodni. Ez persze tervszerűséget, kitartó tanulást kívánt először a tanároktól. Majd a gyerekektől s a családjuktól is. Nagyon sok diákom folyamatosan fejlődik a digitális eszközök használatában, mert lehetősége van rá, tud önállóan is előrelépni ezen a területen. Sokan viszont megálltak azon a szinten, ahol kezdtünk. Ők azok, akik különösképpen szakmai segítségre szorulnak majd, ha visszatérünk: iskolai oktatóvideók készülhetnek, már alsó tagozaton a digitális taneszközök használatát gyakorolhatják a tanórákon.
5. A rövid távú tervezést közben kiegészítette a hosszú távú is: a világ ezzel a járvánnyal megváltozott. Nem lehet ott folytatnunk, ahol abbahagytuk. Ezt sokan megírták már, de igaz az iskoláinkra is. Gondolni kell a jövőnkre: digitalizálni kell majd a tankönyveket.(Amelyet egy könykiadó, a Mozaik Magyarországon már korábban megtett, s most nagylelkűen rendelkezésre bocsátotta a távoktatásban résztvevőknek. Persze a hivatalos tankönyvjegyzékben a taneszközeik nagy része nem szerepel még.) Iskolaszintű platformokat kell alakítani, legkésőbb ősszel, ha új váratlan helyzetbe kerülnénk. Hozzáértő irányítással gyakorolhasson az oktatási rendszer minden résztvevője, hogy hogyan is kell használni azt. Korszerű eszközökkel kell felszerelni a diákokat. Ne maradjon senki eszköz (számítógép, tablet, wifi) nélkül egyetlen vidéken sem. A tantárgyak anyagát pedig össze kell hangolni, hogy projektszerűen lehessen tanulni végre. Másképp túlterheltek lesznek a diákok, hisz az egymással nem érintkező „karanténtanárok” egyre többet és többet adnak fel saját kedvenc tantárgyukból, mivel nem érzékelhetik a körülöttük lévő „valóságot”. Ezek lennének a legfontosabb jövőre vonatkozó tervek. Csak ne feledkezzünk el erről, ha újraindul az iskolai élet.
6. A résztvevők szerepe is megváltozott. A kapcsolatok is. Az otthon nyugodt légköre most még fontosabb, hisz a gyerekek, a fiatalok (középiskolások, egyetemisták is) egész nap családban tanulnak. Nem mozdulhatnak ki, nem mehetnek el könyvtárba, közösségi színterekre. A szülők szerepe sokkal hangsúlyosabb lett a tanulásban: nemcsak a szép ruháról, az egészséges étkezésről, a szabadidő megszervezéséről kell gondoskodnia, hanem sokkal összetettebb feladata van. Milyen nehéz lehet ez! Nekem már két felnőtt fiam van, nem veszek ebben részt szülőként, de ha belegondolok, mennyi új és rendkívüli feladat van jelenleg a gyerekek körül, bizony együttérzek a családokkal. Most különösen fontos lett a szeretetteljes és határozott szülői irányítás. A jó társas intelligencia. A valódi lelki és testi igények kielégítésének a gyors felismerése. Nem a parancsolgatás („amire hazaérek, ezt és ezt megtanulod és kész”), nem az erőszakoskodás („még ennyit meg ennyit tégy meg, fogadd el…” stb.), nem a helikopterszülőség, amely akár lelki zsarolásra, bűntudatkeltésre sarkall. Ha segít a szülő, a tapasztalatai alapján segítsen. Röviden, történeteket keresztül magyarázzon. Hagyja, hogy a gyermeke önálló gondolkodása fejlődjön. Ez pedig csak úgy lehet, ha a tanulónak van ideje átgondolni a hallottakat, a látottakat. Nem értheti meg azonnal úgy, ahogy azt egy felnőtt már elsajátította, begyakorolta.
7. A tanár-diák kapcsolat is sokat változik ebben a munkaformában. Minden gyerek munkaritmusa, napirendje más-más lett (kivétel online-tanításkor) azzal, hogy többnyire nem közös órán dolgozunk, hanem külön-külön. Másképp értelmez feladatokat, máskor szorul segítségre, hogy ne adja fel, Ne tűnjön el a térben végleg. Van olyan diákom, aki szárnyal, hogy végre önálló lehet. Hogy nem mások árnyékában alkot. S a legjobbat hozza ki magából versíráskor, illusztrációkészítéskor, reflektálások alkalmával, érveléseiben. Van, aki mélabús lesz, mert szociálisan tanul könnyen, és magányosnak érzi magát. Beszélgetések, online órák, messenger üzenetek segíthetnek, lendíthetnek át mélypontokon. Persze bevallom, sokszor engem is az segített át a szellemi-lelki holtponton, hogy egy-egy diákkal beszélgettem a digitális térben.
8. A szülő-tanár kapcsolat is új színeket hozott. Teljesen egyéni lett, amellett, hogy csoportos üzeneteket is jócskán küldünk az osztályok számára. Nagyon jó megtapasztalnom, hogy milyen segítőkészek lesznek anyák vagy apák egy-egy telefonos segélykérésemkor. Milyen érdekesen alakul egy-egy szülő váratlan támadó üzenete, amelyben védi a gyerekét, és őszintén bevallja, olyan jó együtt írnia lányával a kötelező olvasmányból készített beadandót. Pedig sokat dolgozik. És most a „témát záró írásmű” jobb lehet, ha ő ott van a lánya mellett. Soha nem láttam ennyire árnyaltan: ez miért is lenne feltétlenül csalás. Miért is ne válhatna két ember-anya-és lánya- kapcsolatának a javára. S nem lényegesebb ez most, mint az, hogy ugyanúgy írjuk a fogalmazást, mintha az iskolában lennénk. Valóban csalás minden csalás? Vagy egész más dolgokban csalnak, akik teszik azt.
9. Évről évre ugyanazt a tananyagot tanítjuk a felnövekvő nemzedékeknek. Kevés vagy sok a mennyisége? Milyen a minősége? Milyen az érzelmi viszonya a diáknak egy-egy tananyagrészhez? Mennyiben fontos a szabadsága: milyen mélységben keres, kutat, magol? Vagy mindent ugyanúgy kell csinálnia, ahogy a „mestere” kívánja? Szolgalelkűségre neveltünk eddig e tekintetben? Mindezt most átgondolhatjuk a „szabad kis zárkánkban” mindannyian.
10. Átgondolhatjuk azt is, hogy melyik munkaformák hiányoznak igazán. Melyiket alkalmaztuk csak a szokás, az elvárás, a képmutatás miatt a tanulási folyamatban. Nekem nagyon hiányoznak most a drámai elemek, a csoportos viták, a csomagolópapír alkotások és ötletbörzék. De van olyan kollégám, akinek másra lenne szüksége. A hiány fogalmaztat meg erős elhatározásokat: ezt mindenképpen folytatom, amazt elhagyom, minek.
11. Pszichológiai tapasztalatokat is gyűjthetünk bőven. Mi nélkülözhetetlen a gyerekek számára. Nem, nem a tananyag, az elméleti ismeretek elsajátítása szempontjából. Hanem lelkileg. Félti a nagyszüleit és nem is láthatja őket? Pedig a nagypapája hozta el addig minden nap az iskolából és együtt tanultak délután. A szünetekben végigsétálhatott az iskola folyosóján, és fiatalokkal találkozott, kapcsolódott, most pedig rég csak a szülei veszik körül. Nincs testvére, az online órán pedig rezzenéstelen arccal hallgat mindenki, hisz ez mégiscsak egy tanár által vezetett óra. Nincs gyerekzsivaj, nevetgélés, nincsenek titkok, de diákpletykák sem. Szorong, mert nem örülhetett együtt az osztálytársaival a középiskolai felvételijének, a ballagásának, a diáknap és a várva várt osztálykirándulások is elmaradnak. Nem tudta eddig, hogy ilyen bizonytalanok még a szervezeti keretek is az életében.
12. Végül a legörömtelibb tapasztalatom talán éppen az, hogy milyen fontos -diák és tanár esetén is- az elkötelezett gondolkodás, a többségi iránytól független belső szabadság, és az az egyszerűnek tűnő dolog: hogy szeressük az embereket.
Eredics Éva
tanár
