„Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?”
(Pilinszky János: Kérdés)
Járvány sújtotta életünk most valóban hemzseg a kérdésektől. Nincs köztünk olyan, aki ne lepődne meg. Ne gondolkodna el. Ne csatlakozna valamilyen platformhoz. Semleges vagy közönyös senki nem lesz közülünk ilyen embert próbáló időben.
És igen, együtt sóhajtunk fel a költővel: hova is lett mindaz az oltalom, derű és alkotóvágy, mely teremtettségünk igazi lényege. Édeni állapotunknak már az elején vége lett, de látjuk a történelem lapjain az egyre nyilvánvalóbb pusztulást. Fájdalmas számunkra mindez, hisz az emberi élet lényege a fejlődés. Főleg lelkileg. Főleg tudás tekintetében.
Már a csodás Notre-Dame tornyainak csonkja is szimbóluma volt annak, hogy a magasba törő alkotásaink nem elpusztíthatatlanok. Most, a megállíthatatlan vírus terjedését, a vele szemben küzdő tudósok, politikusok, nemzetek kiszolgáltatottságát látva igazat adunk Pilinszkynek: mire lehetnénk büszkék mi, emberek? Alázattal fogadjuk az iskolák bezárását, a múzeumok, színházak csendjét, a tokiói olimpia elhalasztását. Mennyi remény, küzdelem, győzelem lett hiábavalóvá!
És amikor az evidenciák- otthon, munka, kapcsolatok- már nem adnak biztonságot egyetlen ország, kontinens számára sem, és amikor a lehetetlen is lehetséges lesz az állami tiltások, a „halál angyalának” őrjöngése, a gazdaság dominószerű összeomlása miatt, akkor végre válasz érkezhet a feltett kérdéseinkre.
Oly sok hamis választ elfogadtunk életünk során! Kényelemből, érdekből vagy képmutatásból. És most rájöhetünk ezekben a válságos napokban arra, hogy félrevezetett minket oly sok könnyű megoldás. Az igazságtalan ítélkezés. A hazug hízelgés. A szorongató félelem.
S ha erre rádöbbenünk- idősek és fiatalok egyaránt- akkor tudhatjuk: nem jöhet „ akárhonnan” az igaz válasz.
Generációk találhatnak egymásra. Akik már rég elvesztették a másikat -életmódjukban és szolidaritásukban is. Jólétükben elpuhult polgárok érthetik meg, milyen hazátlannak, lenézettnek lenni. Vallásukat gyakorlók döbbenhetnek rá arra, hogy kiüresedett formaságok szerint éltek eddig, s újra őszintén kereshetik valódi meggyőződésüket, elveszett hitüket. Tanárok találhatnak utat diákjaik szívéhez. Ápolók érezhetik újra, hogy mondataik, mozdulataik, teherbírásuk életeket menthet meg.
Ebben a sűrített időben valóban érezni fogjuk, mi a valódi célunk, mi a dolgunk, hol tehetünk valamit önzés nélkül másokért. Vagyis tudunk ismét szeretetben járni. Végre-valahára olthatatlan vággyal várjuk az igazságot egy-egy életbevágó kérdésünkre.
És ekkor- a VÁLASZ megérkezik. Megérkezünk.
EÉ
