Érdemes felidézni az amerikai elnökválasztási kampányban sulykolt néhány trumpi jelmondatot: A demokraták szíriai menekültekkel akarják elárasztani Amerikát. A globális felmelegedés a kínaiak által kitalált blöff. A megújuló energiába nem szabad befektetni, helyette a fosszilis energiahordozókat (szén, olaj) kell előnyben részesíteni. Fel kell mondani a szabadkereskedelmi megállapodásokat, hogy Amerika újra az amerikaiaké legyen. Obama egészségügyi reformja, amely 40 millió olyan amerikai állampolgárnak biztosított betegellátást, akik egészségügyi biztosítás hiányában korábban még egy mandulaműtétet sem engedhettek meg maguknak, káros a nemzet egészére, vissza kell vonni.
Ilyen és hasonló, olykor bizarrnak is tűnő Twitter-üzenetek formájában világgá trombitált kijelentések jellemzik a trumpi kommunikációt. És aki azt gondolta, hogy a fentiek csak az elnöki szék megszerzésért folytatott politikai kacsatánc részét képezik, amelyek a kivívott győzelem után majd racionális érvekkel alátámasztva módosulnak vagy feledésbe merülnek, annak csalódnia kellett.
Trump elsők között meghozott elnöki rendelete 120 napra felfüggesztette az egyes muszlim országokból érkező – mellesleg legális – belépési, sőt munkavállalási engedély- lyel rendelkező emberek beutazását. Első európai körútján közölte, hogy ki fogja léptetni az USA-t a párizsi klímaegyezményből. Megvonta a költségvetési támogatást a megújuló energia elterjedését elősegítő szövetségi programtól. Megsemmisítette az Obamacare-t.
Demagógia magas fokon
A demagóg röviden népámítót jelent. Olyan szónok, aki részigazságokat mond, és közben hamis ígéreteket tesz. Ez a hamisság leginkább abban áll, hogy erkölcsi jónak állítja be azt, ami normális ember számára erkölcstelen és rossz. Hatalomra kerülve pontosan azt teszi, amitől John Adams, az Egyesült Államok második elnöke így óvott:
„A hatalom mindig azt hiszi, hogy kiváló lélek, aki Isten szolgája, amikor az összes törvényét megsérti.”
A demagóg eszköztára egyszerű, épp annyira, mint hívei táborának gondolkodása. Mondandóját primitív, piktogramszerű üzenetek formájában közli, aminek segítségével a nép egyszerű fiának tűnik – függetlenül attól, hogy falusi disznópásztorként vagy urbánus arany ifjúként nő fel. Megszólalásában ellentmondást nem tű- rően határozott, ám egyúttal saját közönségéhez bizalmaskodó. Fő stratégiája, hogy ellenséget kreáljon, mégpedig olyat, aki köny- nyen legyőzhető vagy éppen nem is akar visz- szaütni. Így ő lesz a sikeres védelmező.
A demagóg számára nem a másképp gondolkodó ember a veszélyes, hanem a gondolkodó. Velük nem tud együttműködni. A szabad oktatás és a független média számára ellenség. Ezért uralni akarja azt, hogy primitivizálhassa az emberek gondolkodását. Nem társadalmi közmegegyezésre törekszik, hanem a könnyen irányítható többség létrehozására. A legalan- tasabb érzelmekre alapoz, ezért a félelemre, a számításra vagy gyűlöletre épít. Ennek kinyilvánítását nevezi együttműködésnek.
A Biblia profetikus könyvei bepillantás engednek a történelem ezen szakaszába is. Eljön az idő, „mert eljön, el fog jönni, nem marad el”, amikor a Demagóg már mindent megtehet, de nem azért, mert fizikai erőszakot alkalmaz, hanem azért, mert „az én népem így szereti”. A világ tele a válságoktól való félelemmel, „borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön”, és közben senki nem veszi eszébe, hogy „e nép vezérei hitetőkké lettek, és akiket vezettek, elvesztek”.
Egy „új szövetség” felé
A politikai demagógia képes létrehozni azt az eszmei együttműködést, ami szinte korlátlan hatalommal ruházza fel használóját. Ám ez a kötődés alapvetően érzelmi jellegű, és ezért könnyen a visszájára is fordulhat. Ezért szüksége van legitimáló erőre is, amit csak a vallás adhat meg. De nem akármelyik.
Egy olyan állam vezetőjének, amely igény tart az egész világ feletti gazdasági és politikai hatalomra, egy olyan egyház vallási támogatására van szüksége, akinek vezetője lelki szempontból szintén igény tart az egész világ feletti hatalomra. Ez pedig csak az a személy lehet, aki látszólag tisztelettel viseltetik más vallások iránt, tekintélyét illetően pedig minden más vallás felett áll.
Szellemi értelemben csak a katolikus egyház képes integrálni minden más vallást. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka, hogy az egyéb keresztény felekezetek napjainkban egyre sürgetőbb késztetést éreznek az ökumenikus egység munkálásában, amelynek különös aktualitást adnak a már csak nevében létező protestantizmus jubileumi ünnepségei. A pápa tavaly nemcsak megjelent a reformáció 2017-ben esedékes 500. évfordulóját beharangozó, Svédországban rendezett eseményeken, hanem híveinek misét is tartott. Sokat elárul a Martin Junge, a Lutheránus Világszövetség (LWF) főtitkára által ez alkalomból tett nyilatkozat: „Nagyon komoly bátorítást jelent ez számunkra ahhoz, hogy továbbra is együtt munkálkodjunk az egységért” – nyilatkozta.
Hol vannak már azok az idők, amikor a protestantizmus eltiprásáért semmi sem volt drága Róma számára? Hol vannak azok az idők, mikor a protestánsok a pápát még antikrisztusnak nevezték? A protestáns világ vezetői mára már elfeledték saját történelmüket. Ferenc pápa személyes jó barátja, az azóta elhunyt Tony Palmer anglikán pap ezt így foglalta össze: „A protestáns reformációnak már vége. Már mindannyian katolikusak lehetünk.”
A „közös gyökerek”
A zsidó vallással való kiegyezés aktuális címszava a közös gyökerekre való hivatkozás. Ezek emlegetésekor azonban szó sem esik III. Ince pápáról, aki 1198-ban dekrétumban rendelte el a zsidók lakhely szerinti elkülönítését, egyúttal hagyománnyá tette a kényszerhódo- lást, vagyis azt, hogy amikor a konklávét követően a hitközség vezetője egy díszes Tóratekercs átadásával köszöntötte az új pápát, akkor ő e szavakkal adta vissza a Tízparancsolatot is tartalmazó bibliai iratot: Confirmamus sed non consentimus, vagyis „megerősítjük, de nem értünk egyet vele”. (Később számos pápa annyit újított ezen az eljáráson, hogy nem visz- szaadta az ószövetségi Írást, hanem utálkozva a sárba ejtette.) Ez a pápa hívta össze 1215-ben a IV. lateráni zsinatot, amelyen elrendelték a zsidók megkülönböztető ruhaviseletét is.
Ám ahogy az antiszemitizmus felébresztésében és táplálásában, úgy az iszlám vallás viszonylatában is megváltozott a pápaság stratégiája. Hol van már az első keresztes háború, ami a muszlim kézen lévő Jeruzsálem 1099-ben történt elfoglalásakor a kereszténység nevében elkövetett népirtásnak bizonyult? A pápa kizárólagos erkölcsi tekintélyként való nemzetközi elismerését nemcsak a szélsőséges iszlamisták terrorja elől menekülők iránti empatikus szentszéki nyilatkozatok hivatottak elősegíteni, hanem azok a meg-megújuló erőfeszítések is, amelyek arra irányulnak, hogy a Vatikán szövetséget hozzon létre a világ vallásai és a világ vezetői között. Ezt a célt szolgálta az a történelmileg egyedülállónak minősített esemény is, amikor Ferenc pápa meghívására az izraeli és a palesztin elnök 2014. június 8-án találkoztak a Vatikánban. A megbeszélések után a pápa a konstantinápolyi pátriárka társaságában a Vatikán kertjébe kísérte őket, ahol együtt imádkoztak. A békeima első felében héber, angol és arab nyelvű imádságok követték egymást. Az imádságokat követően Ferenc pápa úgy fogalmazott: a Szentföldért mondott imádság előrelépés azon az úton, amely az egységet a megosztottság elé helyezi, ezért „azt kell keresni, ami összeköti, nem azt, ami elválasztja” a három legnagyobb vallást és az ezeket képviselő népeket. Vagyis a pápa személye.
Mit hoz számunkra Trump vatikáni látogatása?
Nem lehet csodálkozni tehát azon, hogy Trump elnök első európai körútját a Vatikánban tett látogatással kezdte. És az az ember, aki híján van a legelemibb udvariassági követelményeknek, aki kézfogás helyett csak rángatni tudja a másik fél kezét, aki úgy tolakszik előre mindenhol, mintha egy árleszállítást hirdető bolt nyitásánál az első vásárló akarna lenni, az mélyen hajbókolt a pápa előtt. A vatikáni audienciáról nyilatkozva az amerikai elnök élete legnagyobb megtiszteltetésének nevezte a Ferenc pápával való találkozót.
Érthető ez a megnyilvánulás. Annak érdekében ugyanis, hogy az egész földre kiterjedő hatalommal rendelkező USA elnöke erkölcsileg legitimálja saját döntéseit, nem a NATO, vagy az Európai Közösség támogatására van szüksége, hanem kizárólag csak arra a hatalomra, amelynek segítségével „elhiteti a földnek lakosait” (Jelenések könyve 13,14).
Ezért a támogatásért azonban nagy árat kell majd fizetni. Azt az árat, amit Róma mindig megfizettet a vele szövetkező politikai hatalmakkal. Ahogy az Ecuadorral 1862-ben kötött első pápai konkordátumban, amelyben a római katolicizmust államvallássá tették, és egyben megtiltották minden más vallás gyakorlását, úgy a Trumppal való kiegyezés tárgya sem lehet más, mint Róma elsőségének kinyilvánítása. Ha Trumpot netán maga alá is temeti saját botrányos személyisége, a helyébe olyan ember lép, akit már irányítani sem kell. Mike Pence, a magát ’evangélikál katolikusnak’ nevező amerikai alelnök nyilvánvalóvá is tette hovatartozását, amikor választási programbeszédét mindig ezzel a mondattal kezdte: „Keresztény, konzervatív és republikánus vagyok. Ebben a sorrendben.”
Az USA és a Vatikán összeölelkezése az egész világra kiterjedő hatással lesz, es a ma meg természetesnek tartott szólás-, lelkiismereti és vallásszabadság végét jelenti. A trón és oltár újjáéledő szövetségéhez vezető utat pedig az európai törpe demagógok tapossák simára. Nekik szóló biztatás az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) a trumpi látogatást megelőző üzenete: „Ahogy Benedek pápa mondta, ha Európa megtér, akkor a többi földrész is megtér majd.”
Most tehát Európán a sor. Trump és követői már megtértek. De kihez? Ahhoz, akinek „ szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá” (Korinthusi II. levél 11,15), vagy ahhoz, akihez mindenki fordulhat tisztánlátásért, mert „Őnála van a bölcsesség és hatalom, övé a tanács és az értelem” (Jób könyve 12,13)
Szerző: dr. Márton István
