Jóslások és jövendőlések

A Biblia rejtélyei
Biblia első vázlatpróféciája után mintegy ötven évvel adta Isten második nagy távlatú kijelentést a történelemről. Az előző prófécia II. Nabukodonozornak, az Újbabiloni Birodalom teljhatalmú uralkodójának szólt. Az ő nyelvén, nemzetek szimbólumaival kapta a jövendölést. A második próféciát Isten a babiloni, majd a perzsa udvarban szolgálatot végző Dániel prófétának adta. Egy Isten ellen küzdő király után egy Isten akarata szerint élő ember részesült tehát a jövőt érintő kijelentésben. 
A két jövendölés teljesen párhuzamos, de a második részletesebb és bővebb. Az első jövendölésben négy nemesfém egymásutánja jelezte a történelem menetét, a másodikban négy vadállat tengerből kijövő alakja mutatott rá arra, hogy a történelem az ádáz küzdelmek és a világhatalomért folyó harc történelme. Az előző próféciában a negyedik fémmel jelképezett hatalomra esett a legtöbb kijelentés, ez utóbbi pedig szinte teljesen e negyedik hatalom jellemzését részletezi, az előző három vadállat felbukkanása csak a vázlatos előzmény szerepét játssza mindebben. Amit egy babiloni uralkodónak csak nemesfémekkel lehetett elmondani, azt Isten prófétájának már kendőzetlenebbül, súlyosabb árnyalásokkal kellett a tudomására hozni.

Amit az első próféciában az arany jelképez, annak a másodikban az oroszlán felel meg.
Amíg a egyik a fémek, a másik az állatok között a legelső. Az oroszlánról azonban többet is megtudunk. Először is azt, hogy sasszárnyai voltak, de azok kitépettek. Azután azt, hogy emberi szív adatott néki, és rettenetesen legyengült. Az első jövendölés már azonosította az aranyat II. Nabukodonozor Babilóniájával – a második jövendölésben, mely Dániel próféta könyve 7. fejezetében foglal helyet, az oroszlán ugyanezzel a hatalommal azonos. A látomás hozzáteszi azt, hogy Nabukodonozor halála után utódai kezén rendkívüli módon legyengül ez a világuralom, és csakhamar más, feltörekvő hatalom prédájává válik. Bukása elkerülhetetlen, mert az első uralkodó utódai nem becsülték meg a felhalmozott örökséget, költséges építkezésekre és hadjáratokra fordították a birodalmi kincseket, saját kedvtelésüknek hódoltak, és így elkótyavetyélték az atyai örökséget.

Amikor a háborgó tengerből – amely a szoborhoz képest már szemléletesebben mutatja a történelem viharait, a háborúkat, a népek egymás ellen feszülő akaratát – újra feljön egy vadállat, ezúttal egy hatalmas, többmázsás medve, akkor már tudjuk, hogy az előző kijelentésben szereplő ezüst párhuzamos szimbólumával lesz dolgunk.
Dániel könyve 2. fejezetében a két ezüstkar és -váll egy államszövetség jelképe volt, a médeké és a perzsáké, akik azért egyesültek, hogy így még erősebbé válva megdönthessék a korabeli világhatalmat, Babilóniát.

A Dánielnek adott álomban nagyon szemléletes az, hogy a medve “az egyik oldaláról a másikra kél.” Ez a párhuzamos kijelentése a két karnak és vállnak, azzal megtoldva, hogy jelzést ad a történelmi folyamatban arról, hogy előbb a médek, majd utóbb a perzsák játsszák a vezető szerepet ebben az északról jött államszövetségben. Ezenkívül a medve szájában három bordát látott Dániel, amely e nagyhatalom három döntő csapást mérő hódítását vetítette előre: először Babilóniát kebelezték be, majd Egyiptomot csatolták birodalmukhoz, legvégül a mai Törökország nyugati részén elterülő Lydia tartományát hódították meg, az ókori Krőzus király mesés kincsestartományát. Elértek tehát Európa határaihoz, kelet valamennyi hatalmas országa kezükre került, de még itt sem áll meg a prófécia, mert a három bordát mohón habzsoló medve lakmározása közben szózat hangzik fel: Egyél sok húst! Nem elég nekik tehát a megszerzett gazdagság, ők Európa akkor legfejlettebb államára, a görög poliszok világára fenték a fogukat. Ez magyarázza Perzsia állandó nyugati hadjáratait, Dáriusztól Xerxész koráig. Aki Görögország történelmét ismeri, jól tudhatja, mit jelentett az a több mint 120 év, melynek árnyékában az újra és újra meginduló perzsa támadások ébresztették fel a görög városállamokat, hogy Athén segítségére siessenek. A VI. század végétől a IV. század legelejéig terjedő időszakról adott számot Isten kijelentése, akkor, amikor még Görögország (Hellász) neve sem volt meg, Dániel könyvében a keleti birodalmak után először felbukkanó európai hatalom a Jáván nevet viseli.

De a mozzanatosság gyorsaságával jön fel a háborgó tengerből az oroszlán és a medve után a párduc, melynek gyorsasága közismert az állatok világában. A perzsa támadások egységbe forrasztották Görögországot, és a makedón II. Fülöp fia, Nagy Sándor idő múltán döntő csapást mért a támadóra, amikor Isszoszban és Gaugamélában legyőzte a nagy perzsa király hadait. Hogy mennyire találó a párduc jelképének szerepeltetése, azt jól támasztja alá a történelmi tény, hogy Nagy Sándor rövid, 12-13 évnyi uralkodása alatt az egyenlítő hosszát meghaladó hadjáratokat vezetett, és birodalma határait Indiáig tágította ki.
A párduc fejéből kinövő négy fej azonban azt is jelzi, hogy a II. Nabukodonozorhoz hasonlóan tüneményes magasságra felkapaszkodott Nagy Sándor hirtelen halála után a négy részre szakadt birodalmat sem tudták kellőképpen kormányozni. Az egyes területrészek vezetői újabb hatalmi harcokban véreztek el, illetve gyengítették meg az egykor hatalmas impériumot, mely az Imperium Romanum, a római világhatalom előtt létrehozta a tudatosan világhatalomra törő zsarnokság rendszerét, hiszen Nagy Sándor személyében már istent tiszteltek a kortársak, mint ahogy ezt Julius Caesar után a római császárok is természetszerűleg elvárták személyükkel kapcsolatban.
Azért illesztették a divus jelzőt nevük elé, hogy a hétköznapokban is csak isteni Augustusról, isteni Claudiusról, isteni Diocletianusról beszéljenek, hogy a nyers földi hatalomra úgy tekintsenek, mint világteremtő erőre. Nagy Sándortól indul el tehát az a folyamat, amelynek során a politikai hatalom szakrális felhatalmazottságot tulajdonít magának, és isteni tiszteletet követel meg az alattvaló tömegektől. A politika és a vallás összefonódása tehát valahol a nagy sándori időkbe ereszti gyökereit, bár kétségtelen tény, hogy ismert formájában azt Róma virágoztatta ki.
Amikor a negyedik halatomhoz érünk, amelyet Dániel már nem tud szavakkal kifejezni, hiszen az oroszlán, a medve és a párduc után nem nevez meg egy újabb vadállatot – a könyvét illusztráló régi krónikák és világtörténetek hol elefántot, hol orrszarvút, hol vízilovat, hol krokodilt ábrázolnak negyedik állatként –, a próféta azt egyszerűen a negyedik vadállat (a magyar fordításban: fenevad) névvel illeti. Már a megnevezés is sokat elárul. A megnevezhetetlenség valami egészen démoni jellegre vall, a kaméleoni színeváltozásnak, a bájolással elegy durvaságnak, az ámítást kiegészítő kegyetlenségnek olyan képzetét előlegezi meg, amelyet tartalmilag viszont is látunk a negyedik állat, a tengerből feljövő fenevad részletező bemutatásában. Sokat lehetne beszélnünk még magáról a névről, például arról, mennyire egybevág ez Platón: Az állam című művének ama megállapításával, hogy a világhódításra törekvő államok szükségképpen a legerősebb vadállat nevét veszik fel, vagy azt tulajdoníthatjuk nekik. Nem véletlen az európai címerekben a gyakori sasábrázolás, mely aztán a tengeren túlra is átszármazott, mert e helyen nemcsak a Habsburgok sasáról, hanem például az Amerikai Egyesült Államok félelmetes csőrű madaráról is beszélhetünk. A hatalom, az erő fitogtatása a józan ész megtagadásával és az igazságosság földbe tiprásával egyenlő. Ennek dicsekvő előtérbe juttatása a gátlástalanságot, a mohóságot, az emberi bírvágynak minden más gonosz jellemvonáson is felülemelkedő voltát hangsúlyozza – gyakran önkéntelenül is.

Amit azonban a vadállat neve után megtudunk, az minden képzeletet felülmúl, és még a történelem utólagos ismeretében is próbára teszi az olvasót, hogy azt egyáltalán elfogadja. A Biblia, sem itt, sem másutt, nem különösebben részletezi a rosszat, akár az egyének, akár a társadalmak életében, nem színezi ki, nem vájkál benne, nem ironizál vagy gúnyolódik vele. Egyszerűen elébünk állítja. És ebben van valami kimondhatatlanul félelmetes, valami emberi ésszel egyszeriben föl sem fogható, ám ha utánagondolunk, és az isteni értelmet hívjuk segítségül, az egész emberi történelem félelmetes rejtélyei tárulnak fel, és adnak mintegy egészen más múltismeretet, mint amit az iskolai tankönyvekből elsajátítottunk.

Kezdjük először az időbeli behatárolással. Az oroszlán életideje az i. e. VII–VI. század közötti időre, mintegy hetven-nyolcvan évre tehető. Ennyi az Újbabiloni Birodalom teljhatalmának ideje. Az ezután következő Médo–Perzsa Birodalom a VI. század második felétől a IV. század elejéig fejtette ki hatását. Nagy Sándor és a diadokhoszok ideje a IV–I. század közötti időszak, ha ehhez hozzászámítjuk még a hellenizmus mint kultúra egyeduralmát, akkor az i. sz. II. századig jutunk el. (A korszakhatárok más bibliai próféciákban, így a Jelenések könyvében sem iskolásan merevek, hiszen a történelmi folyamatok sokszor párhuzamosan futnak egymás mellett, mintegy egymásba játszanak.) A negyedik hatalomnak, a Görögország utáni hatalmi vákuumból kiemelkedő Rómának az ideje azonban mind a mai napig, sőt napjainkon túl is terjed!

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy mintegy kétezer – kétezer- kétszáz éve olyan hatalom vezeti a világot, mely mesterien tudja leplezni magát, ugyanakkor célratörően érvényesíteni akaratát. Azt tett és azt tesz a világgal, amit csak akar. Ezt a próféciában félelmetes kifejezések adják tudtunkra, olyanok, mint a „falt, zúzott és a maradékot lábaival összetaposta” vagy „rettenetes erős volt”, és lényegileg a világtörténelem lezárásáig nem látjuk ennek a hatalomnak megroppanását, még kevésbé eltűnését vagy megsemmisülését. Amíg világ a világ, uralkodik, és uralkodni is fog. Amikor a prófécia idáig ér, akkor következik be egy olyan közbeékelés, amelyet az előző, nabukodonozori jövendölés még nem ismert.

Hirtelen egy mennyei jelenet képe nyílik meg előttünk. A földi események zajlanak – találóan ábrázolja ezt Rembrandt úgy, hogy a vadállatok egymás után jönnek ki a tengerből –, fölöttük azonban mennyei látvány terül a szemünk elé.

Rembrandt van Rijn: Dániel látomása a négy vadállatról (rézkarc, 1655)

Mindez azt jelzi, hogy egyrészt a földi események a menny felügyeletével történnek, Isten semmit nem enged meg, ami meghaladná erőinket, másrészt azonban a földi történelem végső eseményei idején a mennyben már elkezdődik Jézus második eljövetelének előkészítése. Kétszer is feltűnik a mennyei jelenet Dániel szemei előtt. Azt látja, hogy az örökkévaló Istenhez kísérik az Emberfiát, aki közbenjár mindenkiért, aki kegyelmét akár tudatosan, akár annak kisugárzó ereje folytán lelkiismeretével elfogadja. A mennyben ítélők ülnek le, tehát Jézus várva várt második eljövetele előtt az igazak fölötti ítélet kezdetét veszi a mennyben. Ez így van rendjén, hiszen ha második eljövetelekor feltámadnak a történelemben valaha élt igaz emberek, az ő esetükben a felmentő ítéletnek már előzetesen meg kell születnie.

Most nem foglalkozhatunk a mennyei jelenettel, sem a hetedik fejezetben adott jövendölés második részével, ahol részletező magyarázat található. Korábban sok kiadványban megtettük ezt, ezzel kapcsolatban az érdeklődő olvasót ezekhez tudjuk irányítani.
Most csupán egyetlenegy összefüggést szeretnénk kiragadni a tengervízből feljövő fenevad sajátosságai közül. Ez pedig megfoghatatlan és földi erőkkel legyőzhetetlen hatalmát érinti. Hogy lehet az, hogy egy hatalom ennyire elrejtett, mégis nyilvánvaló, ennyire leplezni tudja magát, mégis célirányosan előretörő?

Mi az, ami földi szemek elől elkendőzi valódi arcát?

A prófécia szerint ez a testi és lelki hatalom összeszövődésében rejlik. Ez a hatalom egyszerre földi, politikai hatalom, de egyszerre van benne valami természetfölötti, valami minden emberin túlmutató is, amiről majd Jelenések könyve 13. fejezete azt mondja: „Sátán adja neki erejét és nagy hatalmát.” Különös módon a felvilágosodás századában, amikor pedig nem nagyon hittek Sátánban és a démoni erők folytonos működésében, a német Herder jelentette ki Rómáról:
“Olyan erő ez, melyet a démon szabadított rá az emberiségre. Ha nem Európa egyik felén lenne, akkor máshol jelent volna meg, ha nem itt, akkor máshol találták volna ki. Olyan hatalomról van szó, mely egyrészt félelmet kelt, másrészt viszont csodálatba ejti a föld lakosait”.
Az ókori Rómának több megkülönböztető jellegzetessége is volt. Ezek mindegyikét magára veszi, és keresztény köntösben változatlanul tovább is élteti.
Egyrészt politikai hatalom, ha akarjuk, úgyis mondhatjuk: állam;
másrészt azonban teljességgel lelki hatalom, a föld összes hozzátartozó egyházainak feje.
Az „Oszd meg, és uralkodj!” ismert ókori elvét úgy menti át a középkori és az újkori történelembe, hogy a nemzetek között, de főleg magukban a nemzetekben ellentéteket csihol, viszályokat támaszt, hogy aztán fölényesen kihasználja a számára kedvező lehetőségeket szándékai megvalósítására. Közben mindig ügyel a jog látszatára, ahogy az ókori Rómának is szent volt a jog, és először mindent emberek által megszavazott határozatokban testesített meg. Utána már csak hivatkozni kellett ezekre, mint elfogadott és bevett dolgokra.

Önmagát hatalmazta fel arra, hogy azt tegyen, amit csak akar.
Következő érdekes jellegzetessége volt, hogy az embertömegeket bámulatra késztette olyan látványosságokkal, amelyek sokat mondtak a szemnek, már kevesebbet a fülnek, és szinte teljesen kielégítetlenül hagyták az értelmet. Itt is a megromlott emberi természetre játszott rá. Fondorlatos módon kiaknázta, hogy az emberi bámészkodás, ájulatba ejtés az egyik leghatalmasabb fegyver. A latin nyelv admiratiónak nevezte ezt. Találóan írta Győry János, egyik kiváló irodalomtörténészünk, hogy ha a görög kultúra a katarzison alapult, akkor a római az admiratión. Az előző a lélek megtisztulását hirdette, ezért írta Aiszkhülosz és Szophoklész tragédiáit, az utóbbi a gladiátorjátékokat helyezte előtérbe, amelyeket még többen „csodálhattak végig”.
De a legfélelmetesebb hatást Róma a vallásával érte el.
Már az ókori Rómának sem volt önálló vallása, általában a leigázott népek szokásait vette át, mindig attól függően, hogy a „hatalmi elit” mit követett. Így hozták át Görögországból a Zeusz- és a Héra-hitet, s változtatták át Jupiter- és Júnó-hitté. Amikor Perzsiát kebelezték be, az éppen ott elterjedt Mithras-vallást tették a birodalom kivételezett államvallásává, az i. sz. 2–4. század során.
Az egyre terjedő kereszténységet is a Mithras-kultuszszal kívánták semlegesíteni, mondván, ha Jézus a világ világossága, akkor Mithras is a Nap istene, tehát a két isten végeredményben ugyanaz.
Így változtatták meg a Tízparancsolat negyedik parancsolatát a Mithras-kultusz jegyében, és hirdette ki 321-ben Nagy Konstantin császár hatalmi szóval a birodalmi vasárnapünneplést. 

Jellegzetes Mithras-ábrázolás – Mithras megöli a bikát (Louvre, Párizs)

Ezek azonban csak külső fejlemények Róma vallási gondolkodásában. E gondolkodás mélyén az munkál, hogy a vallást sohasem tekintették igazságkeresésnek vagy az egyedül igaz és önmagát kijelentő Isten szava iránti engedelmességnek. Ismét az emberi természetnek kedveztek, amikor fennen hangoztatták az ember szabadságát, aki olyan istent talál ki magának, aki számára kedves, és olyat követ, ami az ő felfogása szerint a legtöbbet nyújtja neki.
Do ut des! – Adok, hogy adj! Ez a rövid latin mondás jellemezte Róma valláserkölcsét.
Ez a kereskedésben elfogadott viszonosság elve volt, tehát ha áldozom az isteneknek, ha szentélyeket építek nekik, akkor azok is kötelesek meghálálni buzgóságomat. A vallás latin kifejezése, a re- ligio, szó szerint aggályos kötődést jelent az ősök hagyományaihoz. A vallás tehát nem igazság és hit kérdése, hanem szokásé és hagyományé. Nincs értelme beszélni a vallás igazságtartalmáról, el kell ismerni annak minden más emberi érték fölöttiségét. El kell ismerni az emberi hagyományokat. Isten kijelentéseinek, igazságainak nincsen tehát helye. Istenit mondunk, de nem vesszük komolyan Istent. Az embert vesszük komolyan, egyedül az embert. Minden dolgok mértéke az ember.

Ha mindezt végiggondoljuk, kétezer évvel ezelőtti kultúrában érezzük-e magunkat, vagy éppen a napjainkban újra, állami segédlettel elterjesztett kultúrában?
Minden út Rómába vezet, ahogy a régi mondás tartja.

De hová vezetnek az utak Rómából?


Szerző: dr. Reisinger János

Facebook kommentek