Magyarország állampolgárai ismét szavazás előtt állnak. A kampányt az a kormánypárt uralja, amely szerte a világon az EU intézményrendszerének markáns bírálójaként ismert – függetlenül attól, hogy a közvetlen irányítása alatt működő gazdasági klientúrája révén az EU támogatások szinte kizárólagos haszonélvezője. A választások a közvélemény kutatási adatok alapján már előre eldöntöttnek tekinthetők. A kérdés csak az: lehet-e egyáltalán szabad választásokról beszélni?
Aki gondolkozik, az értelmez, és ezután hoz döntést. Ez az igazi gondolkozás íve. Ám a hétköznapi életben a fenti törvényszerűségnek éppen a fordítottjával találkozunk. Az emberek zöme először ítéletet alkot, azután, ha rákényszerül, értelmezni kezd (ha tud egyáltalán), végül pedig kiderül, hogy megismerése egyoldalú vagy éppen semmilyen.
A politikusok közül egyre többen ismerték fel, hogy demokratikus értékek hangoztatásával nem lehet hatalomra kerülni. Az általános tapasztalat ugyanis azt igazolta, hogy az választópolgárok túlnyomó többsége nem kíván a gondolkodó emberek autonóm közösségéhez tartozni, ahol kérdezhet, tanulhat, véleményét kifejtheti, mert személyében fontos. Ő pusztán a tömegkommunikáció alanya. Tévénéző, rádióhallgató, számára már az olvasás is túl intellektuális. Elemzésekre nem kíváncsi, az összetett mondatok csak összezavarják, neki a piktogramszerű üzenetek az érthetőek. Érzelmeiben már csak attól függ, akitől megkapja a kielégítést: a mindennapi sört, az esti tévésorozatot, a heti templomi prédikációt. Mindent, ami könnyen fogyasztható. A cél ugyanis az, hogy a fogyasztó szokásaiban függővé váljon, legyen az alkohol, politikai hovatartozás, vallás, vagy bármely más árucikk.
Ezt a demokratikus világban tapasztalható trendet a közelmúlt eseményei alátámasztják. Az utóbbi másfél évben két olyan nagy horderejű választás is lezajlott a világban, ami minden előzetes várakozást felülmúlt.
Brexit
Nagy-Britannia kilépése az Európai Unióból az egész világot meglepte. Leginkább azokat, akik nem hittek a populizmus népbutító erejében. Ugyanakkor a kilépésre szavazók jó része csak utólag szembesült döntése várható következményeivel – legalábbis ezt támasztják alá a közvélemény kutatások eredményei. Valójában érzelmi alapon döntöttek, a tényekkel nemigen törődtek.
A figyelmen kívül hagyott tények először is nyilvánvalóan mutatták, hogy a kilépésről szóló döntést követően lemondott brit miniszterelnök, David Cameron kizárólag a közelgő parlamenti választás megnyerése érdekében ígérte meg a briteknek, hogy népszavazást tarthatnak az uniós tagságról. Arról nem is beszélve, hogy az akkori kampányban még meg is zsarolta Európa vezetőit.
A tények azt vetítették előre, hogy az uniós kilépésről való szavazás eredménytelen lesz. A G7-ek (Egyesült Államok, Japán, Kanada, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) II. világháború utáni teljesítményét tekintetbe véve az egy főre jutó bruttó hazai termék alapján Nagy-Britannia polgárai az 1973-as közös piaci csatlakozásuk előtt még az utolsó helyen álltak a rangsorban, ám az unióba történt belépésük után már ők vezették ezt a tekintélyes listát.
Mindez a több mint 17 millió Brexit-fanatikust láthatóan nem érdekelte. Ők a brit birodalom régelmúlt történelmi nagyságára szavaztak. De vajon mi állt ennek hátterében?
Előrenyomuló szélsőségesek
Az egész világot megrengető 2008-as pénzügyi összeomlás óriási veszteségeket okozott, és a társadalmi hatások, amelyek a középrétegek folyamatos lecsúszásával jártak, nem kevésbé bizonyultak pusztítónak. Mindez – érthető módon – a nacionalista és populista demagógok pozícióját erősítette.
A baloldalon a görög kormányzópárt, a Syriza mellett a szintén nacionalista olasz Öt Csillag vagy a spanyol Podemos párt is 20 százalékot meghaladó eredményt ért el a legutóbbi választásokon, és ezzel politikai tényezővé vált.
Még aggasztóbban tűnik a szélsőjobboldali pártok előretörése. Az elsősorban euroszkeptikus és bevándorlás ellenes nézeteiről ismert holland és osztrák Szabadságpárt, a Marine Le Pen vezette Francia Nemzeti Front, vagy a görög Arany Hajnal eszméi már a hagyományosan liberális skandináv államokban is hódítanak, amit a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták és a Finnek Pártja folyamatos erősödése is alátámaszt.
A politikai elemzők számára olykor kalandorok illusztris társaságának titulált szélsőséges pártokhoz csatlakozott az Egyesült Királyság Függetlenségi Párt is. A 2014 májusában tartott európai választások során ez a lázadó, jobboldali populista párt megsemmisítő vereséget mért mindhárom fő pártra – nem csak a közösen kormányzó konzervatív és liberális-demokrata pártokra, hanem az ellenzéki Munkáspártra is. Egy évszázada nem nyert más párt nemzeti választást, csak a munkás, vagy a konzervatív párt. Nigel Farage UKIP vezér, aki kitartóan ápolta a sörivó, szókimondó, a népből jövő ember képét, egy „politikai földrengést” ígért. Ami azt illeti, teljesítette is.
President Trump
Ez a szóösszetétel két évvel ezelőtt még olyan képtelenségnek tűnt, ami csak humoristák szájából hangozhatott el. Mára valóság lett. Az amerikai választók egy olyan embert választottak a világ legerősebb katonai és gazdasági hatalmának vezetésére, akinek kijelentéseit a politikusi beszédek valóságtartalmát vizsgáló Pulitzer-díjas szervezet, a PolitiFact által működtetett ’Truth-O-Meter’ hatvankilenc százalékban (!) színtiszta hazugságnak minősítette.
Trump választási kampányában a politikai kommunikáció új fejezete nyílt meg. A közösségi média térhódításának köszönhetően az emberek egymással osztanak meg információkat, függetlenül azok valóságtartalmától. Soha nem látott népszerűségnek örvendenek olyan összeesküvés elméletek, amelyek a pénzvilágot uraló háttérhatalmakat, a sajtó és televíziós hírek manipulálására szövetkező gazdasági érdekcsoportokat lepleznek le. Mindezt pedig úgy tálalják, hogy hitelességük alátámasztására csupán valamilyen titkos forrást jelölnek meg. Vagy még azt sem.
A populista politikusok pontosan ezt használják ki. Ellenőrizetlen és semmivel alá nem támasztható híreszteléseket tesznek közzé, amit a másoktól való átvétel okán már tényként tüntetnek fel. Így lett tény Trump választási kampányában a demokraták által befogadni szándékozott százezer szíriai terrorista, de így áll ugrásra készen milliószámra az illegális gazdasági bevándorlók tömege is a Balkánon, hogy áttörhesse a kormánypárt által a kereszténység utolsó bástyájának feltüntetett Magyarország védelmi vonalát.
Eljött az idő, amikor a valóságos hírek és az álhírek közötti különbségtétel elmosódott. Sőt, leginkább a tények szorulnak magyarázatra, mivel az ezekről szóló híreket több független forrásból is meg kell erősíteni. Az álhírekkel szemben viszont nincs ilyen kritérium, elég arra hivatkozni, hogy sokak ezt állítják a twitteren vagy a facebookon.
Az információ feletti hatalom
Alkotmányos demokráciában a vezetők megválasztása a választópolgárok bizalmára épül, ami megszerezhető, de el is veszthető. Az autokratikus politikai rendszereket ezzel ellentétben a hódolat legitimálja. Az autokratikus állammodellt a vezető iránti feltétlen rajongás és ragaszkodás jellemzi, ahol minden másként gondolkodó csak ellenség lehet. Autokráciában nem kell az igazságot megmutatni, nem kell meggyőzni lelkiismeretében senkit: elég megszállni az információszerzés színtereit, hogy az emberek érzelmeit homogenizálni lehessen.
Mi sem leplez le jobban tehát egy autokráciát, mint az a lázas igyekezet, amellyel kizárólagosan akarja uralni az ismeretszerzés és a kommunikáció csatornáit. Amennyire a középkori egyház privilégiuma volt az oktatás és a könyv, a modern autoriter állam olyan természetes kívánalommal vonja hatalma alá az iskolát és a médiát. Nem azért, hogy az ismereteket bővítse, hanem azért, hogy az ismereteket korlátozza. Nem világossá akarja tenni a dolgok megítélését, hanem egysíkúvá. Más szóval primitivizálni.
Ahol erre nincs lehetősége, ott az autokrata hatalom éppen a hiteles tájékoztatáson alapuló híreket minősíti álhírnek.
Ezért senki ne áltassa magát. Azok, akik a szekularizációt és a gondolkodás szabadságát hirdető demokráciával szemben fogalmazzák meg erkölcsi mércéjüket, tudniuk kell, hogy a történelem legsötétebb korszakát idézik meg. Az un. illiberális modell a „szellem napvilágával” szemben valójában az írástudatlanságot, a szólás- és véleményszabadság eltiprását, a vallási türelmetlenséget állítja követendő példának. Ehhez eszközként az oktatás irányítását is kézbe akarja venni, hogy ezáltal igazolja Eszterházy Péter szavait: „már a múlt se a régi.”
A média megszállásának szükségességét először Harold Lasswell mutatta be a második világháborús propagandák sikerének magyarázatával. Az általa kidolgozott lövedék elmélet (bullet theory) szerint ugyanis a közvélemény nem más, mint egy passzív, a média egyirányú, lövedékként záporozó üzeneteinek kiszolgáltatott áldozat. A politika által uralt média egyes személyek vagy társadalmi csoportok megvádolásával egy közös ellenségképet teremt, ahol még a tudatos hazugságok is igazsággá válnak, ha kellő intenzitással ismétlik azokat. A média így olyan sajátos tömeget teremt, amelynek nincsen lehetősége válaszolni, csupán egy befogadó masszaként elnyeli, emészti az információt. És kis idő elteltével felbüfögi.
A tömeg létrehozása és időről-időre történő izgalomban tartása a modern hatalomgyakorlás módszerévé vált, ami elsősorban arra irányul, hogy az ember megszűnjön gondolkodó individuum lenni. A tömeg lelkesedéssel fogadja még a legnyilvánvalóbb hazugságokat és ellentmondásokat is. A tömeg befolyásolásához nem kell egyénekkel való kommunikáció, csak tömegkommunikáció, nincs szükség egyéneknek szóló logikus érvelésre, csak kijelentésekre. Ezt ismerte fel a göbbelsi propaganda és ezt alkalmazza sikeresen minden populista népvezér. Ezt az egyoldalú kommunikációt nevezi az emberekkel való együttműködésnek.
Laura Nader, a Kalifornia Egyetem Nobel-díjas antropológus professzora a dél-amerikai diktatúrák tanulmányozása alapján így írt erről: „A legerőszakosabb politikai rendszerek… egytől egyig a társadalmi kontroll megvalósítása érdekében használták az együttműködés ideológiáját… Az együttműködés-ideológia (harmony ideology) a legalattomosabb módszere a demokrácia megszüntetésének… Ez az ideológia legszélsőségesebb változatában az embereket egy fantáziavilágba zárja, ahol a valóságtól megfosztva kénytelenek tölteni életüket.”
Ellenségkép
Az elhitetéssel létrehozott tömeg természetéhez hozzátartozik, hogy egyszerre imádni és gyűlölni is akar, ezért vágyának kielégítéséhez nem elég, ha csak imádatának tárgyát kapja meg. Gyűlöletéhségének csillapítására ellenségre is szüksége van, akit néven kell nevezni. A gyűlölet tárgyát mindig azok képezik, akik vagy homályban maradnak és így megfoghatatlanok, vagy olyan csoporthoz tartoznak, amely képtelen még védekezni is. Vagyis látványos győzelmet lehet aratni felettük.
A gyűlölet tárgya sosem lehet a többség. Gyűlölni mindig csak a kisebbséget lehet. Bárhol és bárkik legyenek ők a világon, ez a kisebbség mindig idegenszívűnek aposztrofált, és gátlástalan tevékenységet folytat a nemzet ellen. Nemzet alatt természetesen mindig a tömeget kell érteni, akit csak saját, féltően gondoskodó vezetői tudnak megmenteni ettől az ellenségtől. Az ellenségtől, akik lehetnek a messzi idegenben cselt szövő bankárok éppúgy, mint aszott brüsszeli bürokraták, vagy életveszély miatt futó menekültek.
A kommunikációs tér uralása folytán a tények álhírekké, a nyilvánvaló hazugságok igazsággá válnak. A folytonos ellenségállítás pedig megtermi gyümölcsét. Hajdan a sötétben bujkáló ellenforradalmárok, manapság a hazát multikulturális és gazdasági értelemben is gyarmatosítani akaró pénzügyi spekulánsok azok, akiket el kell tiporni, mert ennek a minden hájjal megkent ellenségnek a nemzeti függetlenség eltaposása a szándéka, hogy templomok helyébe mecsetek épüljenek. Ez ellen küzdeni pedig a nemzettől együttműködést kíván.
Itt már nem számítanak a társadalmi közmegegyezésen alapuló törvények. Bármekkora törvénytelenség elfogadásához elég, ha valaki egy ország megmentőjének mutatja magát. Ez ugyanis önmagában elegendő erkölcsi hátteret szolgáltat a népakaratra való hivatkozáshoz. Az ilyen vezetők – akár milliomos csemeteként, akár vidéki parasztgyerekként nőttek fel –, azt sugallják magukról, hogy ők mindent a népért tesznek. Azt sugallják, hogy nincs szükség népképviseletre sem, amely hatalmukban korlátozná őket, mert ők maguk a népakarat kifejezői.
Ha azonban egy vezető akkora hatalomra tesz szert ahhoz, hogy bármit megtegyen, akkor meg is teszi. Thomas Jefferson, az Egyesült Államok harmadik elnöke így vallott erről: „Amely kormányzat elég hatalmas, hogy megadjon neked mindent, az elég erős, hogy elvegye mindenedet, amid van.”
Ehhez nem kell más, csak elhitetnie magáról, hogy képes megóvni polgárait minden veszélytől, legyen az terrorfenyegetettség vagy egzisztenciális válság. Elég a nyomor vagy a kilátástalanság elől menekülők ellen falat vagy kerítést állítani, munkahelyteremtő programot indítani akár éhbérét is, a jogfosztottak védelmét külföldről fizetett ál-civil ügynökök tevékenységének minősíteni, – és máris elnyerheti népe bizalmát. A nép mindig erőskezű vezetőt akar, pedig ennek természete felől maga Napóleon sem hagyott kétséget: „A hatalmat nem kenyér módjára osztogatják, hanem lopják. Mindig lesznek királyok, csak másképp hívják őket.”
Ezért válhatott a politikai alaptézisévé a hitalapú politizálás, ami nem kíván személyes meggyőződést, csupán érzelmi azonosulást valaki másnak az elveivel. A hitalapú politizálás vezérszónokai nyíltan vagy burkoltan mindig valamiféle vallásos hitet igazolnak vissza, amivel hitelesítik szándékaikat. Akár még a Bibliára is hivatkoznak, mert jól tudják, hogy tömegben senki nem olvas. Ha az ember így tenne, akkor tudná, hogy az a hit, amit elvárnak tőle, szöges ellentétben áll a hit bibliai fogalmával. A hit ugyanis Pál apostol szavai szerint „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Még egyszer: nem érzelem és hangulat, hanem valóság és meggyőződés.
Államból egyház
Montesquieu, A törvények szelleméről c. munkájában így a hatalomkoncentráció veszélyéről: „Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, és azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani… Minden elveszne akkor, ha ugyanaz az ember vagy a főembereknek, nemeseknek vagy a népnek ugyanaz a testülete gyakorolná ezt a három hatalmat, vagyis a törvényhozó hatalmat, a közhatározatok végrehajtásának hatalmát és a magánosok bűncselekményei vagy jogvitái fölötti ítélkezés hatalmát.”
Ami az Egyesült Államokban folyamatban van, az Magyarországon már befejezett tény. Ahogy Trump elnöki rendeletei a hatalomkoncentráció új rendszerének ágyaznak meg, úgy Magyarországon a parlamenti törvényhozás és a végrehajtói hatalom már egy kézben összpontosul, sőt az alkotmánybíróság és bírói igazgatás átalakítását követően a bírói hatalom teljes átvétele sem várat már soká magára.
Az USA-ban ez a folyamat nem a Magyarországon tapasztalható személyi függőség, hanem elvi elkötelezettség alapján zajlik. A politikai hatalomba került fundamentalista evangéliumi kereszténység elszántan valósítja meg, hogy a fontosabb állami, gazdasági, közéleti, oktatási pozíciókat a vallási mozgalom tagjaival töltsék be. Ennek nyilvánvaló jeleként Trump az amerikai alkotmánybíróságnak megfelelő Legfelső Bíróság új tagjának egy szélsőségesen konzervatív evangéliumi hívőt választatott meg. Az ő személyével a törvényhozás kontrollja terén már többsége kerültek a konzervatív vallási elkötelezettségüket nyíltan vállaló bírák.
Egy éve Washingtonban, az elnök tiszteletére rendezett első istentiszteleti ima reggelin – amin a magyar Emberi Erőforrás Minisztériumot vezető református lelkész is részt vett – Trump ezt mondta: „A világ komoly, komoly fenyegetés alatt áll számos különféle módon, de mi rendbe fogjuk tenni. Ez az, amit teszek. Rendbe hozom a dolgokat.”
És aki azt gondolja, hogy ez csak egy öntelt ember önmagát erősítő kijelentése, annak csalódnia kellett. Trump ugyanis azt is megmondta, hogy mivel kezdi rendbe tenni a dolgokat: „A vallásszabadság sérthetetlen jog, de szintén egy jog fenyeget mindent körülöttünk… Ez az, amiért el fogom tüntetni és teljesen eltörlöm a Johnson-kiegészítést.”
A kérdés csak az, hogy jön ide a vallásszabadság és különösen az a Johnson-kiegészítés, amely megtiltotta az adómentességet élvező különböző felekezetek papjainak, hogy politikusokat vagy politikai tisztségre pályázókat a szószékről nyíltan támogassanak. Miért ez a legfontosabb lépés Amerika és a világ rendbetétele érdekében?
A válasz egyszerű. A királyéhoz hasonló autokratikus hatalom fenntartásának egyedüli alapja az a hit, amit csak a vallás adhat meg. Ezért a politikai hatalom egyre inkább vallási alapra helyezi érvelését, hogy erkölcsi tekintélyre tegyen szert.
Az amerikai evangéliumi kereszténység és a katolikus egyház az állam és az egyház egybefonódásának elvében természetes szövetségesek. Az a látszólagos különállás pedig, ami az amerikai protestantizmus konzervatív felekezeteit és a Vatikánt megkülönbözteti, az ökumenizmus lelkesítő mozgalmában mára teljesen feloldódott. A legnagyobb amerikai protestáns egyházak készek elfogadni a pápát is vezetőjüknek.
Ennek útjában csak az amerikai alkotmány második kiegészítése áll, aminek megváltoztatáshoz az első lépés a Johnson-kiegészítés eltörlése. Ez a folyamat Európában már a végkifejlet szakaszában tart. A kérdés csak az, hogyan fog ez bekövetkezni a nyugati típusú alkotmányos demokráciákban?
A trón és az oltár szövetsége
Hiába tehát a népakaraton nyugvó szinte királyi hatalom. Hiába a politikailag elkötelezett hívők sokaságának odaadó támogatása. Olyan erkölcsi tekintély megszerzéséhez, amely az hosszú távon legitimál egy hatalmat, szükség van a nagy egyházak támogatására is. És meg is kapják.
Néhány százmilliárdért cserébe a szószékről nyíltan hirdetik az igazi kereszténység legfőbb ismérvét. Ez pedig nem más, mint a választásokon arra szavazni, akit az egyház tekintélye számukra kijelöl.
Hívők számára nem jár a választás szabadsága. Vagy a szabadságot választják, vagy az egyház akaratát követik. Aki pedig nem követi az iránymutatást, az nem keresztény.
Istenre nem hivatkoznak. Nem is tehetik, hiszen „az Úrnak beszéde ez: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel.” (Zakariás könyve 4,6). Nála nincs még lelki értelemben vett erőszak sem, „mert ti szabadságra hivattatok atyámfiai” (Galata levél 5,13)
Ezt ismerte fel John F. Kennedy, amikor elnökjelöltként ezeket az örökbecsű szavakat mondta: „Hiszek abban az Amerikában, ahol az egyház és az állam elválasztása teljes, ahol katolikus főpap nem mondhatja meg az elnöknek (ha az katolikus), hogy mit kell tennie és a protestáns lelkész sem mondja meg híveinek, hogy kire szavazzanak… Hiszek abban az Amerikában, amely hivatalosan sem nem katolikus, sem nem protestáns, sem nem zsidó – ahol egyetlen köztisztviselő sem kér és nem fogad el tanácsot egyetlen egyházi testülettől sem, ahol nincs katolikus szavazat vagy katolikusellenes szavazat, ahol semmiféle blokk-szavazás nem létezik, ahol a vallásszabadság annyira oszthatatlan, hogy az egyik egyház elleni támadás valamennyi egyház elleni támadásnak minősül… Én nem katolikus elnökjelölt vagyok, én a Demokrata Párt elnökjelöltje vagyok és éppen katolikus. Én nem szólok az egyház nevében és az egyház sem szólhat az én nevemben.”
A választás valódi tétje mindig a szabadság. A szabadságot választani pedig a keresztény ember számára kötelesség. Az igazi kereszténység mindig ezt választja, mert nem emberi tekintély, hanem Isten lelki vezetése alatt áll. Tudja, hogy „ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.” (2Kor 3,17)
Márton István