Egyszerre élmény, öröm és lelki feltöltődés volt számomra ennek a könyvnek az olvasása.
Hilda, aki kétgyermekes édesanyaként, alig 30 évesen lett özvegy, nem Erőss Zsolt özvegyének, hanem a követének tekinti magát: ,,Nekem Zsolt nem egy elvesztett férj. Ő nekem mindig a férjem lesz. Mi sohasem váltunk el, nem szerettem ki belőle soha. Örökre az identitásom része marad.”
Azt is megtudhatjuk tőle, hogy hegymászónak születni kell. Sokféle adottságra van szükség, és akiben ezek megvannak, azt egy idő után vonzani kezdi a mászás.
Abba is beavat bennünket Hilda, hogy mindig úgy mennek egy expedícióra, hogy tudják: ugyan van esélyük túlélni, de az emberek egy része ebbe bele is halhat.
A hegymászásnak arról az aspektusáról is tudomást szerzünk, hogy a hegyen látjuk meg, hogy mi az érték, mire vagyunk képesek, és mennyire törékeny is az életünk. Itt lent a civilizációs-máz eltakarja mindezt: ezért nem látjuk a lényeget.
Gondoltuk volna, hogy a legmesszebb akkor vagyunk az élettől, amikor elértük a csúcsot? S hogy a csúcson van a legkisebb esélyünk az életben maradásra? Ugyanis tudni kell lejönni a hegyről.
2010 januárjában egy lavinabaleset miatt amputálták Erőss Zsolt lábát. De 2010 őszén már újra expedícióra indult a Himalájába. A baleset nagyobb népszerűséget is hozott magával, rengeteg előadásra kérték fel. A végzetes, utolsó expedíció a Kancsendzöngára vezetett, ahol az utolsó táborból indulva a csúcsot 24 óra alatt, este 6-kor érték el. Ez túl hosszú idő volt. Nem tudtak lejönni a hegyről.
Őszintén vall Hilda az Istenben való csalódottságáról is. Miért nem segített akkor, amikor Zsoltot rábízta. Aztán megértette, hogy nem Isten szándéka a szenvedés. Jézus velünk sír a nehézségeinkben, és mindig ott van mellettünk, s mindenből jót tud kihozni.
Mint tanítónőt is megismerhetjük Hildát, aki számára a tanári pályán az a lényeg, hogy emberileg tudjon adni a gyerekeknek.
A Zsolt barátai által létrehozott Hópárduc Alapítvány révén annak az Erőss Zsoltnak akar a követe lenni, aki képes volt felállni, képes volt újrakezdeni, mert az volt a hitvallása, hogy a céltalanság a legveszélyesebb az emberi életben. Az Alapítvány keretében most Hilda gyerekeket fejlesztő falmászással foglalkozik.
És ahogy az epilógus írja: ez a fiatalasszony feljutott a világ legmagasabb pontjaira, és megjárta a legmélyebb poklot is. Mindkét bizonytalan helyen annak az Istennek a biztos keze segítette, aki ezt ígéri:,,…ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”(Hab.3,19.)
Végül ez a mondat, mint hitvallás álljon itt:,, Élményt, örömöt, reményt szeretnék adni a gyerekeknek, bemutatni, hogy bármilyen helyzetből újra lehet kezdeni.”
Aki közülünk ugyanezzel a hitvallással a szívében szeretné élni az életét, annak szeretettel ajánlom ezt a könyvet.
-di-
