„Már mindannyian veszélyes területre tévedtünk. Hisz mindannyian itt állunk, ahova a hazugság vezetett. Mert már ez határoz meg minket. Nem tetszik az igazság. Úgyhogy inkább hazudozunk róla, amíg nem is látjuk, hogy ott van, de ott van. Ott van, mi pedig csak hitelbe kapjuk tőle a hazugságot. És idővel mindig fizetni kell. Ez hát az, amitől egy RBMK reaktor felrobbanhat. A hazugság… Tudósnak lenni annyi, mint naivnak lenni. Annyira lefoglal minket az igazság keresése, hogy nem számolunk azzal: milyen kevesen akarják, hogy megtaláljuk. De az igazság mindig ott van. Akár látjuk, akár nem, akár választjuk, akár nem. Nem érdekli, milyen a kormányunk, az ideológiánk. A vallásunk. Mindig lesben vár az igazság. És végtére is ez Csernobil ajándéka. Míg korábban attól féltem, mi lehet az igazság ára. Ma már csak azt kérdezem: mi a hazugság ára?” (Részlet a 2019-es Csernobil című filmből, az HBO és a Sky minisorozatából)
A film nemcsak attól megrendítő, hogy egy valóban megtörtént 1986-os katasztrófát dolgoz fel. Az atomreaktor-baleset, a sugárzás és a politikai gépezet döntései következtében ezrek haltak meg az akkori Szovjetunióban, s egész Európa is veszélybe került. Nemcsak a dokumentalista műfaj nézőket beavató jellege miatt bilincsel minket a képernyő elé estéről estére az ötrészes filmsorozat. Nemcsak a testi-lelki fájdalmak és a veszteségek miatti részvét mondatja azt velünk, hogy ezt a remek alkotást mindenkinek látnia kell.
A történet ugyanis egyetemes erkölcsi kérdéseket vet fel. Kik is lesznek hősökké egy váratlan drámai szituációban? Azok a búvárok, mérnökök, tűzoltók, bányászok és kiskatonák, akik életükkel adják azért, hogy másokat megmentsenek a pusztulástól? Vagy azok a tudósok, akik hallgatnak a lelkiismeretükre, legyőzik a félelmüket, és a megfelelő pillanatban kimondják az igazságot?
Küzdhetünk-e magányos hősként, bízva a bátorságunkban, a tudásunkban, az akaraterőnkben? Mikor és miért kapunk segítőtársakat? Segít ez abban, hogy ne adjuk fel a heroikus harcot? Lehet-e egy politikus és egy tudós egymásnak támasza abban, hogy ne csak a jó ügy, de saját jellemfejlődésük is egyre előbbre jusson?
Számít-e az igazságért való küzdelemben, hogy nő vagy férfi teszi azt? A fehérorosz Uljana Homljuk figurájában mindazt a matematikust, atomfizikust és mérnököt gyúrta egybe a filmtörténet, akik a Szovjetunióban és Csernobil környékén nőként tevékenykedtek.
Van-e kicsi vagy nagy felelősség a vészhelyzetekben, a tragédiákban? Lehet valaki miniszterelnök-helyettes, vezérigazgató vagy egy éjszakai műszakban dolgozó mérnök, lehet kórházi kezelőorvos, állatok kilövésére kirendelt egyetemista vagy várandós feleség. Mindig jó vagy rossz következményei vannak a döntéseinknek. Ha egy munkahelyi öltözőben a műszak elején egy gátlásos fiatalembert csúfolnak a társai, akkor vajon nagyobb eséllyel ijed meg az ezt követő pillanatokban a súlyos parancsot kiadó főnökétől? A fenyegetés hatására végrehajtanánk-e a tragédiát okozó műveletet, ha minket alázna meg, vagy kényszerítene a vezetőnk?
A politikai szervezet védi vagy kiszolgáltatja egy közösség tagjait? Kiből válik áldozat egy folyamat végpontján? Mindenkiből? Mit ér az ember élete, ha biorobotként funkcionál?
Mi nagyobb bűn: a hanyagság, a titkolózás vagy a büszkeség? Ez csupán nagyhatalmi játszmák velejárója vagy minden közösség életében ott pusztít a hierarchikus rendszer következményeként?
Álljon itt egy részlet abból a sorsdöntő párbeszédből, amelyben a három főszereplő: Valerij Legaszov, Borisz Scserbina és Uljana Homljuk arról győzködik egymást a 4. epizód végén, hogy el kell mondani az igazat, amelyet megtudtak a csernobili katasztrófával kapcsolatban. Dilemmájuk mindannyiunk sorskérdése ma is. A rá adott válaszunk egyéni: vagy megalkuvók leszünk asszisztálva a hazugsághoz, vagy vállaljuk az igazság árát a saját életünkben.
„ – Jelenleg 16 RBMK reaktor működik a Szovjetunió területén. Ezeket minél előbb át kell alakítani. És ennek egyetlen módja, ha a nyilvánosság révén nyomást gyakorlunk a Központi Bizottságra.
– Azt akarja, hogy Legaszov alázzon meg egy nemzetet, amelynek legnagyobb félelme, hogy megalázzák? Alkut kötünk a KGB-vel. Ha Bécsben hallgat mindenről, szép csendben megkezdődhetnek az átalakítások.
– Alku a KGB-vel? Ki a naiv?
– Célponttá válna a családod. Minden ismerősöd.
– A bécsi fórumon megszólíthatja a világot. Ha az én döntésem volna…
– De nem a magáé! Láttam magánál sokkal bátrabbakat, akik nem tettek semmit, amikor kellett volna. Mert ha magunkról és a szeretteinkről van szó, az erkölcsi meggyőződés elillan. És csak az számít, hogy ne lőjenek agyon…”
Az, hogy mit tapasztalunk mások megfutamodásáról és az, hogy mit gondolunk magunkról: mire vagyunk képesek egy fenyegető élethelyzetben a realitást mutatja meg az emberi természetről. De hogy mit teszünk valójában, ha arra van szükség, hogy nyilvánosan vállaljuk fel a meggyőződésünket, az azon múlik leginkább: szeretjük-e az igazságot. Erről is szól Csernobil története.
EÉ
A film előzetese itt megtekinthető:
