„Állandóan régi sérelmeinken rágódunk, vagy visszavágyódunk elmúlt állapotainkba; az elképzelt jövővel ijesztgetjük vagy vigasztaljuk magunkat. Eközben elsiklunk az egyetlen realitás, az aktuális valóság, a jelen felett.” (Popper Péter)
Háromezer évvel ezelőtt Aszáf – aki Dávid király templomi karnagya volt – éppen ebben a problémában szenvedett, ami korunkban is szedi áldozatait. Jelképes értelemben, mintha egy gonosz lélek ránk adott volna egy szemüveget, amelyen keresztül csak a múltat látjuk, de a jelen eseményeinél besötétedik az üveg. Így a jelenben gyakran nem veszünk észre szép, kedves, dicséretre méltó, áldásos, gondviselésre utaló jeleket, körülményeket, személyeket, Isten-élményeket. Csak a múltban élünk, ahol ennek éppen az ellenkezőjét tapasztaltuk talán meg!
„Elmélkedem a régi napokról, a hajdankor éveiről” -írja Aszáf a Bibliában. (77. zsoltár 6. vers)
Tegyük fel magunknak a kérdést: ha a régi napok, a hajdankor évei tele voltak csalódással, sérelmekkel, családi viszályokkal, testi betegségekkel, lelki sérülésekkel, akkor vajon érdemes ezeket a jelenben is tovább cipelnünk, mintegy görnyedve a teher súlya alatt? Ki kényszeríti ránk a múlt teli zsákját, aminek a tartalma a közelmúlt, vagy éppen tíz, húsz, harminc évvel ezelőtti emlékek? Lehetséges, hogy még 2019-ben is a lelkünkben hordozzuk azokat?
Mi akadályoz meg bennünket abban, hogy a jelen realitását figyelembe vegyük? Mi késztet arra, hogy az újra és újra felidézett múltnál időzzünk vagy egy álomszerű jövőben révedezzünk?
A válasz sok esetben lesújtó: a múlt láncaival megkötözöttek a gondolataink!
Pilinszky János egykoron ezt így fogalmazta meg: „a fájdalom szinte tűhegyre szúrja ilyenkor az áldozatát.” Igen, ki kell mondani, őszintén be kell vallani, akik ebben a problémában szenvednek nap mint nap, azok áldozatok. Saját maguk áldozatai.
Az orvostudomány erre azt mondja, hogy ez nem más, mint autoagresszió, vagyis önmagunk ellen fordulás.
Egyszer egy hölgy felkeresett egy neves rabbit, mert képtelen volt a múltjától szabadulni egy férfi miatt, aki neki fájdalmat okozott. A rabbi a következő tanulságos tanácsot adta:
„Azért kérem, hogy bocsáss meg neki, mert ő nem érdemli meg, hogy ott éljen az elmédben, és téged keserűséggel és dühvel teli asszonnyá változtasson. Szeretném látni, hogy teljes mértékben kilép az érzelmi életedből, mint ahogy fizikai életedből is kilépett. Ám te még mindig hozzá kötődsz. De te nem tudod megsebezni őt azzal, hogy ellenérzéseket táplálsz iránta. Ezzel csak magadat sebzed továbbra is, ami addig fog mélyülni, amíg belehalsz.
Aszáf azt írja a 77.zsoltár 11. versének első részében: „És mondám: Ez az én betegségem”. Azaz, hogy valaki nem tud a múltjával szakítani.
Határozzuk hát el komoly ön és gondolati fegyelemmel -kérve az Úr segítségét-, hogy nem vezetünk nyilvántartást a múltunk fájó emlékeiről. Akarjuk végre a rózsaszirmokat meglátni a jelen rózsás kertjében, és ne folyton csak a töviseknél időzzünk!
Kecskeméti János
