Egy Kanadában tanult misszionárius esetét forgatom magamban, már hónapok óta. E történet gazdag és mély tartalma megragadott. A Jézus Krisztusról szóló megnyilatkozások között jelen pillanatban most ezt látom a leginkább figyelemre méltónak. Mert biztos, hogy Európán kívül is nehéz beszélni Jézus Krisztusról, de egy olyan földrészen, ahol naponta hangzik el neve, ám nagyon kevesen ismerik annak tényleges tartalmát, még nehezebb, aránytalanul nehezebb.
Don Richardsonnak hívták ezt a misszionáriust, aki elgondolta egyszer, hogy az Ausztráliához közeli csendes-óceáni szigetvilágba utazik, egy bizonyos Sawi (Sawuy) szigetekre, hogy az ott élő emberevő bennszülötteknek hirdesse az evangéliumot. Ezek a primitív törzsek állandóan hadakozásban álltak egymással. Folyton háború dúlt közöttük. Nem véletlen, hogy Richardson választása rájuk esett, hogy Istent és az ő küldöttét, Jézust bemutassa nekik, hogy valamiképpen ők is részesülhessenek Isten ajándékában, amelytől talán önhibájuk miatt fosztotta meg őket a sors, vagy helyesebben mondva, a tunyaságában tengődő keresztény világ. A nyelvi akadályokat gyorsan sikerült legyőznie, szótárból tanulta meg és írásban is elsajátította a sawi nyelvet.
Amikor azonban a helyszínre érkezett, és a Biblia tanításairól kezdett beszélni ezeknek az embereknek, a különleges helyzetben is még különösebb helyzettel találta szembe magát. Amikor ugyanis eljutott mondandója legközéppontibb részéhez, Jézus Krisztus áldozatához, vázolva annak körülményeit és a vele kapcsolatos szereplők magatartását, a bennszülöttek együttérzése egyáltalán nem Jézus felé fordult. Túlságosan gyermekesnek találták magatartását, hiányolták határozottságát és férfiasságát. Vele szemben nagyobb hősnek tekintették Júdást, és dicsérték ügyességét. Akármennyire is próbálta őket érveléseire megközelíteni és meghatni, nem tudták elfogadni Jézus szelídségét, megbotránkoztak azon, miért is hagyta magát keresztre feszíttetni. A misszionárius több hónap után kénytelen volt levonni a szomorú tanulságot: egész útja és a köztük eltöltött idő teljesen hiábavaló volt, kevesebbre jutott előre, mintha el sem indult volna.
Jó keresztényként azonban nem esett kétségbe, nem tette azt, amit ilyenkor a népnyelv tanácsol, hogy annyi hibát követett el, hogy háromszor is fölakaszthatná magát. Épp ellenkezőleg, szívében ott dobolt és ismételte magát a bibliai vigasztalás: „Fáradozásotok az Úrban nem hiábavaló”.
És valóban, csakhamar váratlan esemény következett be, és ez azután megnyitotta a bennszülöttek értelmének ajtaját. Két szomszédos törzs között háború tört ki, ami, mint említettük, meglehetősen gyakorinak számított. Viszont a misszionárius mindkét törzzsel jó barátságot ápolt és ők is ővele. Ezért kijelentette mindkettőjüknek, hogy ha nem fognak kibékülni, ő örökre el fog innen utazni. Ezt egyik fél sem szerette volna, mivel időközben azért sok mindenre megtanította, segítette őket, valahogy úgy, ahogy a híres Misszió című filmben a 18. századi dél-amerikai, paraguayi esetet is feldolgozták. A törzsek végülis eldöntötték, hogy békességet kötnek. A kibékülés bizonyos ceremónia szerint szokott végbemenni ilyenkor közöttük. E szertartás csúcspontja az volt, amikor az egyik törzsfőnök átadja a másiknak saját gyermekét. Azt a fiúgyermeket, akit a Béke Gyermekének neveztek. Amikor az egykori ellenség otthonába költöztették a saját családtagjukat, akkor ezt mondták: „Ha te átadod a saját fiadat és bízol bennem, ez azt jelenti, hogy tőled nem kell, hogy féljek, ezután biztosan nem fogsz megtámadni engem”.
Megtörtént a kibékülés. A misszionárius elméjében azonnal világosság támadt, hogy most van „az alkalmas, kellemes idő”, mert ennek az esetnek a hátterén talán már meg tudja magyarázni az evangéliumot. Elkezdett beszélni nekik Jézus Krisztusról, mint a Béke Gyermekéről, akit Isten átadott az ellenséges emberiségnek, békekötése szándékául és megpecsételéséül. Ez alapján a bennszülöttek valóban kezdték már érteni Isten eljárását, de Jézus Krisztus magatartását is, aki „szidalmazván nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött”.
Hamarosan mutatkozni látszottak misszionáriusi fáradozásának első eredményei. A törzsek megértették és hálával fogadták a keresztény hitet. Ami addig lehetetlennek látszott, ím megvalósult. Köszönhetően a szokásvilágukban létező szertartásnak és a Béke Gyermeke evidenciájának.
Kevés szemléletesebb történetet és mélyrehatóbb tanulságot ismertem meg életem eddigi folyamán. Bár Európa egyik országában születtem és nőttem fel, a csendes-óceáni emberevő bennszülöttek szintjén éreztem és sok tekintetben most is érzem magamat. A lelki-szellemi világosság nem biztos, hogy előttük jár a mi vidékünkön. Történelmi és hétköznapi világunkat úgy tarolta le a gonosz az elmúlt évtizedekben, mint valami sáskajárás. A legnagyobb pusztítás az egyes emberek tudatában zajlott le, ez azután természetesen terjedt ki a közösségekre, az intézményekre, az élet egészére. Mindettől közösségi méretekben aligha lesz szabadulás, mégis evangéliumot hirdetünk, ha a megoldást minden egyes embernek fel tudjuk mutatni, aki rátalál a Béke Gyermekére.
A bibliai evangélium egyébként is minden időben csupán az egyes emberekhez szólt, sohasem hitegetett azzal, hogy egész csoportokat, nemzeteket, pláne nem az egész emberiséget meg lehetne változtatni, meg lehetne nyerni a jó ügyének. Az evangélium ígérete azonban így is száz százalékos, mert ha egyetlen egy ember is elfogadja, és az életében változást érlel, ez ki fog hatni a környezetére, vagy ahogy Jézus Krisztus példázatban is megörökítette, „ez a kovász meg fogja keleszteni az egész tésztát”. A szabadítás a rossz fogságából így is valóságos, nem csupán a képzelet szintjén mozgó, vagyis nem költői terméket árulunk, vagy mesét hitetünk el magunkkal. Előbb a minőség győzelmének kell lezajlódnia, hogy azután majd egy újonnan képezett emberiségben a mennyiség is diadalt arathasson, és ott majd senkinek sem jut eszébe háborúzni, és sem embert, sem állatot elfogyasztani.
Afrikából hozzánk érkezett kedves tanítványom, France Mutombo gyakran invitált, ha nem is csendes-óceáni, hanem kongói utazásra, hogy francia nyelven szólaltassuk meg ott is az evangéliumot. Már több mint húsz éve csak ezt felelhettem neki: Nekünk itt is megvan a mi Afrikánk, Európában és Magyarországon. Itt is van elég sűrű sötétség, bénaság és rongyosság lelki és testi értelemben egyaránt. És ahol sötétségben élnek az emberek, nem zászlót kell meglengetnünk előttük, hanem mécsest kell gyújtanunk, bármilyen szerényet is, mely azonban világítani képes. „Lux lucet in tenebris” – vagyis világosság világítson a sötétségben, hangzott a valdensek, Európa első igazi misszionáriusai szájából már a korai középkor során.
Nemrégiben egy Budapesten méltán népszerű és országos mozgalmat is elindító előadó említette, hogy sok kifeszített molinón lehetett és lehet látni a feliratot: „Jézus a megoldás”. A kérdés azonban, egyet visszább lépve az, hogy „Mi a probléma?” Már amire nézve tudni illik felajánlhatjuk a megoldást? Olyan messzire sodródtunk ugyanis az úgynevezett civilizált világban, vagy szűkebben értve, a fogyasztói társadalomban az élet igazi valóságaitól, hogy már a problémát sem látjuk, vagy tétován, vagy egyáltalán nem is tudjuk megfogalmazni.
A misszionárius esetét felhasználva hadd idézzük gondolatmenetünk végén a 17-18. századi „kerubi vándort”, Angelus Silesiust, aki az akkor már a vallásháborúkba és gazdasági háborúkba merült Európa északi felén (melyek akkor és azóta sem voltak kevésbé hevesek, mint a csendes-óceáni emberevők háborúi) a következő kisverset írta:
Szeráfnak, kerubnak, Trónnak se nevezzél!
Isten Fia: Béke. Maradjunk meg ennél!
Reisinger János
