„Nem az indulás
megmintáz az érkezés
ó ti szentté erőlködő
torzult vonásaink.”
Rába György: Világjárás, 1982)
Annyi bizonyos, mindegyik szenvedéssel jár – sziklára mintát vágni. Visszaszállnak gondolataim azokra az időkre, amidőn jó apám a pályaválasztásomról értesült. Elviekben nagyon nagyra tartotta a tanárokat; a szülők mellett a jövendő nemzedékek bábáinak tekintette őket. A gyakorlatban azonban 3–4 rendszert élt át, a gyors fordulatok, kegyetlen hazugságok évtizedeit. Ötven éves volt csaknem, mire én megszülettem, közel járt a hetvenhez, mire erre a pályára léptem. „A tanárokban kellene hogy legyen a legerősebb gerinc, aztán mit látunk… Gumigerincűek… Kiszolgálják a fennálló hatalmat… Nézd az igazgatókat: kántortanár volt, most meg ő a legnagyobb párttitkár…”
Persze, édesapám örök ellenálló volt. Nem egykönnyen adta be a derekát. A Horthy-rendszerben proletár, a Rákosiéban közben felkapaszkodott polgár, a Kádáréban rendszeridegen, egészen a kilakoltatásig, áttelepítésig. Mindig azt a rendszert szidta, amiben élt, és éltünk. Nem is annyira ideológiai, mint fiziológiai alapon. A legfőbb érv az értelmetlenség, a dologtalanság ellen szólt, és annak elutasítása volt. A lelkiismeretes és a lelkiismeretlen munka közötti különbséget érzékelte az ember és ember közt meglévő legnagyobb különbségnek.
Nincs tökéletes munka és teljesítmény, de abban igenis van tökéletesség, ha törekszünk rá. A törekvésben rejlik a tökéletesség. A gondolkodásban, a felelősségérzetben, a becsületességben. A lelkiismeret is csupán akkor tökéletes, ha magasabb törvény felé irányulva, törekszik annak betöltésére.
Az alapokat nem könyvekből kaptam a pályámhoz, hanem jó apámtól. Az ő példája emelt, mert ez a példa felülhaladta azt, amire az ember képes, és amit tud nyújtani a történelem. Jó tanáraim is inkább azok voltak, akiket már nem ismerhettem, tőlük valóban a könyvtárból kölcsönöztem az emberséget. „Hic mortui vivunt et muti loquuntur” – itt a halottak élnek és a némák beszélnek. Arany, Babits, Rónay – ilyen tanáraim voltak kamaszkoromtól fogva. Az utóbbi posztumusz regénye nagy hatást tett rám, és segített levetkőzni előítéletemet. A párduc és a gödölye Stoll Aurélja a lelkiismeretét a karrierje kedvéért föladó „párduc”; az ugyanabban a katolikus gimnáziumban végző Kende Pál, az egyszerű vasutas és Szarka Máté, az adventista parasztember a „gödölye”. Egyetlen regény, melyben több a gödölye, mint a párduc… Többen vannak velünk, mint ellenünk, véste belém az akkor még nem ismert bibliai igazságot.
A lelkiismerethez való ragaszkodás segít túl országhatárokon, történeti rendszerváltásokon. A lelkiismerethez való ragaszkodás túltesz mindenen. Azért, mert Aki adta és segítséget is ad hozzá, Ő is túl van mindenen. Őrá biztosan számíthatsz. Az egy gramm lenyomja az egy mázsát az emelőkar törvénye szerint.
RJ
