Hitetlenkedve nézte a huzatos aluljáróban a kifüggesztett menetrendet, amelyre a bosszús utasok szamárfüleket és egyéb malacságokat firkáltak.
Tulajdonképpen van egy órám…- és elindult tétován. – Valami újságot – gondolta, hiszen nem volt messze a pavilon, és lelógó vastag plexi lemezei bőségesen kínálták az olvasnivalót. Lehetetlen volt bele nem botlani a bulvárlapok mocsok-kínálatába. Ezek még a romlottságból is tőkét kovácsolnak! – morogta magában, és elhatározta, azért sem vesz semmi újságot. – Fölmegyek a váróterembe, esetleg megnézem a kőkorszaki tárlatot. – De tudta, hogy nem nézi meg.
Aztán ahogy felment a hókásától síkos lépcsőn, meglepetésére a várótermet elég zsúfoltnak találta. Az egyik ablak melletti asztalnál ugyan csak két szék volt, de az egyik éppen szabad. A másik széken háttal a saroknak egy idősebb asszony ült, és kedvtelve nézegette a bent tartózkodó sokaságot. A szomszédos asztalnál egy szőkésbarna kislány a leckéjét írta, hegedűje az asztal lábához támaszkodott, kényes egyensúlyban, az írás erejétől néha megbillent.
Táskáját az asztal lábához támasztotta, és papírt vett elő, hátha támad valami ötlete. Tulajdonképpeni szomorúságát a mindenen eluralkodni látszó erőszak okozta, amelyet hiába próbálnak a bulvárlapok viccesnek feltüntetni, mert bárki áldozatul eshet bármikor neki. Felpillantott, mert érezte, hogy az asszony most őt nézi. Sikerült is egy kicsit zavarba hozni, de rögtön el is szégyellte magát. Inkább megszólította:
– Maga merre utazik? – s most az volt a furcsa, hogy az asszony még jobban zavarba jött.
– Az az igazság, hogy én nem utazom sehova. Itt lakom az állomástól 5 percre. Csak egyedül érzem magam, és ide jövök azért, hogy egy kicsit emberek között lehessek.
Most már jobban megnézte, nem valami hajléktalannal hozta-e össze a sors, de az asszony ruházata rendes, tiszta volt. Megsajnálta. Olyan volt, mint egy kis veréb.
– Hát gyerekek nincsenek?
– Voltak, de messze laknak innen. A Dunántúlra költöztek. Azt mondják, ott jobb nekik. Azt hiszem, én vagyok az oka, hogy elmenekültek. Túlságosan szigorúan bántam velük. A férjem itt hagyott két gyerekkel. Hát én úgy éreztem, nekem kell pótolnom a férfit.
Hallgattak egy sort. Talán az asszony is megbánta, hogy őt ilyen gyorsan a bizalmába avatta? Igyekezett hát barátságos lenni hozzá. Így az asszony tovább beszélt:
– Tudja, ma mindent másképp csinálnék. Bár lehet, hogy azzal se mennék többre. A tavaly szeptember mindjárt hűvös idővel köszöntött be. Van egy kis kertem. Hát látom ám, ahogy szedem fel a répát, hogy szilvás gombóc nagyságú kis sünök szaladgálnak a kertben. No, ti szegények, gondoltam. Rosszkor születtetek. Sosem fogtok felnőni, mert elbújtak a bogarak. Hallottam egyszer a rádióban, hogy a téli álmot nem bírják ki a 15 deka alatti testsúlyú állatkák. Gondoltam, megmentek egyet közülük. Hátha megszelídül. Egy nagy dobozba faforgácsot és szalmát tettem, és kis műanyag tálba adtam az ebédjét, meg rendszeres időnként vizet. Csirkemájat veszek néha, de megeszi az olajos halat, krumplipürét, leveszöldséget, tejfölt, gomolyatúrót, mikor mi van, mindig megkínálom. Ha kezembe veszem, nem gömbölyödik össze, de ha a helyén van, nem tűri meg a kezemet. Bököd, fújtat, ugrál, sőt, meg is harapná az ujjam. Persze nem vészes a harapása. De bosszankodom néha, miért nem tanulja meg, hogy én etetem – itatom. És mégis olyan kis vadóc állatka. Egy hónapra mély álomba is merült, s akkor meg nagyon hiányzott. Mindig néztem, hogy szuszog-e még. Hát azt hiszem, ilyen voltam én is, mint ő. Nem tűrtem meg magam mellett mások elgondolását.
A férfi nézte a könnyeivel küszködő asszonyt, és arra gondolt, hogy ez épp megfelelő történet lenne valamelyik megyei újságba. Egy egyszerű kis történet arról, hogy amit nem értettünk meg az elméleti tanítások során, azt majd keservesen kell megtanulnunk saját tapasztalatunkból.
Szántó Anna
