Meggyőződésem, hogy minden ember természetének része a lustaság. Mindenki lusta, csak más-más területen. Van, aki szégyelli magát ezért, és gyorsan le akarja győzni lustaságát, amint a költő mondja:
S „dolgozom”, imhol e papírhalom –
a működésben van a nyugalom.
(József Attila: [Le vagyok győzve…])
Van, aki nem bíbelődik sokat, hogy leplezze vagy pótcselekvéssel hidalja át lustaságát, hanem egész egyszerűen vállalja mint az érvényesülés egyik művészi kellékét. Aki dolgozott néhány munkahelyen, tudja, miről beszélek. Az emberek gyakran utolérhetetlenek a semmittevésben vagy a tétlenség magas fokú leplezésében. A lustaság világjárvány – volt és maradt.
A lustaság okai
A lustaság egyszerűnek látszó, de valójában nagyon összetett jelenség. Hol a kényelemszeretet áll mögötte, hol csak a küzdelemtől való visszariadás vagy irtózás, hol a felszínesség és hanyagság. Ahány eset, annyi motiváció. Ezért kezelése is a legnagyobb körültekintést igényli, szinte személyre szabott stratégiát. Más káros jellemvonással is jócskán párosul. A lustaságban egyfajta büszkeség is megjelenik, a Pató Pálok „nemessége”, rátartisága. Átüt rajta a csüggedtség és a „fásult kebel költészete” is. Van, akit aggodalmaskodása tesz tehetetlenné, élhetetlenné, restté. A testi restségnél sokszor elképesztőbb lustaságot takar a lelki-szellemi igénytelenség, melyről Dino Buzzati, korunk jelentékeny olasz írója félelmetes novelláját, A colombré-t írta.
…és a lustaság, mint ok
Egy világot járt utazótól egyszer megkérdezték, mi a legfőbb baj e földtekén? Gondolkodás nélkül válaszolta: „A lustaság.” „Nem a gyávaság netán?” – faggatták tovább. „Az is belőle származik” – hangzott a felelet.
A történetet az 1870-es években idézte egy gondolkodó, filozófiai művének elején. Ma sincs mit tenni hozzá. A Biblia a Példabeszédek könyvében tárja fel legsokoldalúbban a lustaság természetét. Ezernyi válfaja létezik ugyanis, s talán nem mindig gondolunk mindegyikre. Egyetlen fejezet egymást követő bölcs mondásain keresztül lássunk belőlük néhányat:
„Azt mondja a rest: ordító oroszlán van az úton! Oroszlán van az utcákon!” (Péld 26:13)
A körülmények nehézségeire hivatkozva elodázni a cselekvést: általános és gyakran nagyon is szalonképesnek beállított – lustaság. Az oroszlán az őserdőben tanyázik, nem az utcán.
„Mint az ajtó forog az ő sarkán, úgy a rest az ő ágyában.” (14.vers)
Ez a „klasszikus lustaság”, melyet a salamoni gyűjtemény jó néhányszor pellengérre állít.
„Ha a rest az ő kezét a tálba nyújtotta, restelli azt csak szájához is vinni.” (15. vers)
A lustaság – mint minden bűn – végül is elkövetőjére hárul vissza legsúlyosabban, a saját érdekeit rombolja vele mindenki, aki szokásává teszi.
A lustaság, mint kényelemszeretet
A kényelemszeretet az önzés elég nyilvánvaló formája. Sem testileg, sem lelkileg nem megerőltetni magunkat, nem vállalni fáradozást, küzdést, nem is beszélve a szenvedésről, de azért számítani javakra, a jólétet állandóan, szinte bálványként szem előtt tartani, ebben elringatni magunkat – ugye ismerős életfilozófia a ma élő emberiség kiváltságosabb része számára?
Jézus példája
Közel harmincévi fizikai munkával készült három és fél évnyi lelki munkájára, amely sokkal nehezebb volt, mint az előbbi. Fáradhatatlanul rótta az ország útjait, reggel még Jeruzsálemben ébredt, s a déli verőfény már a negyven-ötven kilométernyire északra fekvő Sikhár város szélén, Jákob kútjánál érte. Beutazta nemcsak Izráelt, de a Dekapoliszt is, eljutott a pogányok lakta Sziro-Fönícia vidékére is, ahova csupán azért ment el, hogy egyetlen asszonnyal találkozzék. „Széjjeljárt, jót tévén” – így hangzik róla a legrövidebb evangélium Péter apostol szájából, Kornélius százados házanépe előtt (Ap csel 10:38). Jézus valóban fáradozott, a legnagyobb erőkifejtéssel, mind testileg, mind szellemileg. Legnagyobb küzdelmei azonban lelkiek voltak. Szembe kellett szállnia a csüggedéssel, folytonos imaéletet élt másokért, de – a Getsemáne-kerttől a Golgotáig – egyre erőteljesebben önmagáért is. Ő is magára vette az emberi természetet, amelyről azt mondottuk, hogy mindannyiunkéban ott van a lustaság. Jézuséban is ott lappangott, csakhogy Ő sohasem hagyta érvényre jutni.
Ezért kell mindig Jézus küzdelmeire tekintenünk, akár a csüggedés környékezne, akár a lemondás után a restség. „Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdőtért. Nézvén a hitnek fejedelmére és bevégzőjére, Jézusra, aki az előtte levő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült. Gondoljátok meg azért, hogy Ő ily ellene való támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy el ne csüggedjetek, lelkeitekben elalélván. Mert még vérig nem állottatok ellent, tusakodván a bűn ellen.” (Zsid 12:1–4)
Hatalmas erők állnak rendelkezésünkre, ha Istenre tekintünk: a menny minden ereje és gazdagsága.
Mi a lustaság és mi nem az?
Ha temperamentumosabbak vagyunk, és gyorsan dolgozunk, legyünk óvatosak is. Ne ítélkezzünk túl gyorsan és hangosan – ez az életnek erre a területére is érvényes. Mert nem lustaság a megfontoltság, a módszeres hozzáfogás bármilyen feladathoz, nem lustaság az sem, ha valakinek másfélszer annyi idő kell ugyanannak a munkának az elvégzéséhez, mert fiatal – majd gyorsabb is lesz. A jó munkához idő kell, tartja a közmondás, amit azonban azzal egészíthetnénk ki, hogy a rosszhoz gyakran még több, mert amit egyszer összecsaptak, később lehetetlen „egy ülésben” helyrehozni.
Idézzük fel a heves Vörösmarty és a megfontolt Deák Ferenc sírig tartó igaz barátságát. Még egészen fiatalon, huszonnégy évesen írta a politikus a költőnek: „Lustaságomért ne pörölj! Szeress a gyöngeségeimmel együtt, akkor szeretsz igazán. Tűrjed a bivalynak lomhaságát, mert az, ha lassan is, de sokat emel. Ez ugyan prózai hasonlítás, de igaz, mert futni én nem szeretek, emelni pedig ha kell, másfél mázsát én is elbírok.” (Kehidáról, 1827. X. 16-án) Vörösmarty viszont ilyen elismeréssel írt a „lomha” Deákról Wesselényi Miklósnak: „Ilyen emberre szükség van, nemcsak az országért, hanem azért is, hogy rossz óráinkban meg ne tagadjuk azt az állítást, hogy az ember Isten képére alkottatott.” (1846)
Megindító olvasni a „haza bölcse” vallomását a lustaság elleni küzdelmeiről: „Minden embernek van valami szenvedélye, amelyhez ragaszkodik. Ilyen szenvedély nálam az, amelyet úri társaságban kényelmességnek neveznek, de a keresztény anyaszentegyház a hét főbűn közé sorolja, amelynek valóságos, magyar neve restség. E szenvedélyem félszázad óta dacol mindennel, a magam akaratával, a mások neheztelésével. Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel, és békében megleszünk egymással.” (Vachott Sándornénak, 1853)
E vallomása után azonban Deák még jó húsz esztendőt élt. És munkásságának java része idős korában várta. Mint Ábrahám, akit 75, vagy Mózes, akit 80 éves korában képesített Isten élete legnagyobb művére, Deák Ferenc is 50-es, 60-as éveiben dolgozott a legtöbbet: a kiegyezés előkészítésében, személyes segítségnyújtásaiban – nemcsak az öregedéssel, hanem keserves betegségekkel is naponta küszködve.
A költő barát sem a lustaság, hanem az állhatatosság mintájaként állítja elénk Deákot abban a dicsénekben, amelyet kevés emberről írhattak volna meg. Arról a jó barátról ír, akit egy másik költeményében (A Zala megyeieknek) így nevezett: „oly férfi, milyen ritkán születik”.
A lelki restségről
A lustaság, mint az eddigiekből is láthattuk, nem csupán fiziológiai tény. A testi gyökerek kétségtelenek, a testileg lomha ember általában lomha a gondolkodásban is. (Kivételek azért jócskán akadnak, ezért is beszéltünk Deák Ferencről.) A nagyobb probléma ily módon a lelki restség. A gondolkodásbeli felszínesség, a dolgok megismerésének, a rendezés szándékának hiánya.
Minket is folyamatosan kísért ez a felszínesség, ez a lelki lustaság. A kereszténység egésze régen nem az Ige népe már. A bibliai, evangéliumi kereszténység is el-elhagy ezt-azt Isten kijelentéseiből. Bajok százai-ezrei származnak ebből. De jó lenne, ha azok, akik valóban Krisztus követői és képviselői szeretnének lenni, ama „nemesebb” lelkű béreabeliekhez hasonlítanának, „akik naponként tudakozták az Írásokat, hogy úgy vannak-e ezek”, ahogyan Pál apostol tanította (Ap csel 17:11).
A hamis tanítók nem lennének olyan eredményesek, ha a lelki restség, a szellemi tompultság nem gyakorolt volna hatalmas befolyást az emberekre. Már Jeremiás 2600 évvel ezelőtti pillanatkép-próféciája jelezte korunk egyik legszörnyűbb tragédiáját: „Borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: a próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekesznek majd utoljára?!” (Jer 5:30–31)
A második világháború előtti szörnyű náci gépezet vezetői fogalmazták meg azt a romlott bölcsességet, amit sok-sok népámító azóta is követ: „A tömegeket biztosabban veszik le lábukról a nagy, mint a kis hazugságok.” (Hitler: Mein Kampf) „A hazugságot az emberek képébe nézve, mosolyogva kell mondani.” (Himmler) „Ha először mondjuk a hazugságot, tízen fogadják el, ha másodszor, akkor százan, ha harmadszor, már magunk is.”
A bűn tobzódását hazugság fogja közre: előtte is, utána is ez van. Ezért nem egyszerű az igazság képviselete.
Reisinger János
