Honnan indulunk?
„Tizenkettedik születésnapjára Stefano Roi azt kérte hajóskapitány atyjától, vigye magával a szép vitorlásán.” És ezen az utazáson pillantja meg a tengerben azt az őt követő „szörnyet”, amely az egész életét elkíséri majd. Így indul Dino Buzzati A colombre című elbeszélése.
A gyerekkor fontos állomása az, amikor elhagyjuk a védett otthonunkat, és a kíváncsiság és a megismerés kettős késztetésére meg akarjuk hódítani a bennünket körülvevő világot.
Mik azok a hiedelmek, amelyek visszaránthatnak minket? Mik azok a vélt vagy valós problémák, amelyek nehezítik az utunkat már az induláskor? És ki hogyan reagál minderre?
Az útkeresésről
Stefano Roi bejárja a szokásos utat: apja tanácsaira hallgató, engedelmes gyermek, aki elhagyja a tengert, azt a helyszínt, ahova mindig is vágyott. Tanul, munkálkodik, más tevékenységekben akarja megtalálni önmagát. Feledni akarja vágyát, hogy hajós legyen, s vele együtt azt a félelmet is, hogy áldozatul essen a mások számára láthatatlan colombrenek. Sikerül is ez neki hosszú évekre: szárazföldi életet él, ahol problémamentesen teheti a dolgát. Mégsem tud szabadulni valódi küldetése gondolatától.
Feladhatjuk-e elképzeléseinket, céljainkat megalkuvás nélkül? Fontosabb a látszólagos biztonság számunkra, csakhogy elkerüljük a veszedelmet? És mi is az igazi veszedelem? Amitől félünk, hogy bekövetkezik, de soha nem következik be? Vagy az a helyzet a veszélyes, amely a kényelemszeretet miatt meghagy minket a látszatokban, a félelmekben, a féligazságok képviseletében?
„Nagy elégtétel a dolgos élet, a jólét, a nyugalom, de a szakadéknak még nagyobb a vonzása. Betöltvén huszonkettedik esztendejét, Stefano – miután felmondta állását, s elbúcsúzott városi barátaitól – visszatért szülővárosába, s közölte édesanyjával ama szilárd elhatározását, hogy folytatja atyja mesterségét. Az asszony boldogan fogadta fia döntését – Stefano sosem tett neki említést a titokzatos cápáról. Hogy a gyerek odahagyta a tengert a város kedvéért, ezt szíve mélyén mindig a családi hagyomány elárulásának tekintette. Így hát Stefano megkezdte a hajóséletet, s tüstént bizonyságát adta jó tengerészképességeinek: hogy remekül bírja a fáradalmakat, s rettenthetetlen lélek. Járta, járta a tengereket, s a hajója szántotta fehér barázdában éjjel-nappal, ha vihar volt, ha szélcsend, ott settenkedett a colombre.”
Stefano Roi úgy járja a tengereket évtizedeken keresztül, hogy soha nem néz szembe ténylegesen az „igazi” colombrejével. Úgy hajtja, űzi önmagát, hogy eközben soha nem meri a teljes igazságot megismerni. És így is tud élni. Így is gyarapodik. Így is megbecsült emberré válik. Titkát, hogy milyen félelmet hordoz eközben, senkivel nem osztja meg.
Hazugságok közt vergődve
Sok-sok ember élhet ma is ugyanilyen kétarcú életet. Látszólag minden rendben van körülötte, fejlődik, gyarapszik, de senki nem tudja, milyen sötét félelem hajtja, milyen fájdalmas számára az őszinteség hiánya.
Milyen őszintétlennek lenni önmagunkkal és másokkal?
Jó, sikeres, eredményes életet élni úgy, hogy mindez hazugság, hisz mindeközben boldogtalan az ember. Hisz a legnagyobb problémájával nem néz szembe, nem rendezi, nem oldja meg.
„Míg végül egy szép napon Stefano észrevette, hogy megöregedett, igen, vén lett, vénségesen vén; és senki sem értette környezetében, miért nem hagy fel már azzal az átkozott tengerészélettel, hisz gazdag, nagyon gazdag. Öreg volt hát s boldogtalan, megkeseredett, mert csak futott, futott esztelenül a tengereken által, az ellenség elől való menekülésre tékozolva egész életét.”
A tisztázás vágya
Eljöhet egy olyan pillanat az ember életében, amikor megáll, és fordulat történik: változtatni akar.
Csak az elherdált életre visszatekintve következhet be ez? Csak a tapasztalatok útján juthatunk el a felismerésig: végre tisztázni kell azt, amit addig gyávák voltunk tisztázni? Van olyan is, amikor odáig sem jut el öregkorára valaki, ahova Stefano Roi eljutott? Lehet életünk nagy hazugságaival együtt meghalnunk?
Stefano tisztázni akarja a colombrevel való kapcsolatát, s a tisztánlátása döbbenetes tanulságot hordoz: értékes igazkövet kaphatott volna a nagy tengeri szörnytől bármikor korábban is, s ő ehelyett futott előle. Vagyis egy életen keresztül fölöslegesen rettegett.
Vajon hogyan jobb meghalni: egy fájdalmas nagy igazsággal vagy egy hamis- élethosszig tartó- félelemmel, hiedelemmel? Melyek a mi félelmeink, amelyeket nem engedünk el, mert akkor őszintén szembe kellene néznünk önmagunkkal, egyenesen rendeznünk kellene helyzeteket, és át kellene adnunk megrögzött pótcselekvéseinket tisztázásra? Miért félünk a szembesüléstől, és herdáljuk el inkább szép, igaz életüket?
Mert nem merünk változni és változtatni. Sokszor a nem létező nehézségeinktől és a saját döntéseinktől félünk. Pedig döntenünk kell. Még ma…
Eredics Éva
