„Az ünnepeink azonban olyanok, amilyenek mi vagyunk.” (Pál Ferenc)
„Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kell hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés; hiányzik belőle az ünnepi teremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie.” (Pilinszky János)
Minden ünnep, legyen az bármilyen napon az évben, mindig attól lesz szép és tartalmas, hogy azt én magam milyen lelki tartalommal töltöm meg.
Egy ünnep önmagában semmit nem ad, legfeljebb egy dátum a naptárban. Maga az ünnep szó is nagyon szép, ha ebben nem a hagyományt, nem az évenkénti szokást, a soron következő társadalmi elvárást látom meg. Hanem az ünnepet, azt az ünnepet, ami attól lesz ünneppé, hogy én magam a lelkem legbelsejéből milyen „ruhába” öltöztetem fel.
Sokak számára az ünnepben nincs lelkiség, nincs családi összetartozás érzése, nincs nyugalom, csak tempó van. De ez nagyon gyors és kimerítő.
Pilinszky János fogalmazta meg, hogy a mában élő ember egyik legfőbb tragédiája, hogy olyan szeretne lenni, mint az autója. Menni, menni, hajtani, csinálni kell, nehogy valamiről lemaradjon.
Kérdem én: ebben hol a lelkiség?
A húsvét előtt miről szól az ünnepre való készülődés sok családban? Vásárolni, vásárolni, rohanni, hajtani, kapkodni, idegeskedni, költekezni. És mire odaér az ember a saját maga által elfogadott ünnepéhez, lásd húsvét, lelkileg-fizikailag kimerül, mert az általa diktált tempója tönkretette.
Szintén Pilinszkyt idézve: „De a statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét játssza. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes.”
Ilyen kimerült lelkiállapotban az ünnepet képtelenség megtölteni mély szeretettel. Inkább üres lesz, bénítóan üres.
Miért? Mert nem készültünk fel rá. Nem készültünk önmagunkat odaadni a másiknak, önmagunkat ajándékba adni, önmagunkat lelassítani. Családtagjainkkal éreztetni: ez az ünnep attól szép és meghitt, hogy ajándékba magam adom nektek, rendelkezzetek velem.
EZ AZ ÜNNEP! Az ünnepben ne a tárgyakat halmozzam fel, hanem a lelkiségem sokszínűségét mutassam meg. Ez legyen az igazi ajándék. Így nem egy társadalmi elvárásnak, nem egy naptári dátumnak, nem egy vallási hagyománynak az ünnepét tartom meg, hanem – idézve újra Pilinszkyt – „a lélek hosszú virágba borulását.”
Az ünnep attól válik tartalmassá, boldoggá, különlegessé, ha lelkileg-fizikailag készülünk rá, ha várjuk. Egy ünnep, ami csak egyszer van egy évben, és ilyenkor akarok csak kipréselni valamiféle jóságot magamból vagy gyorsan egy tárgyi ajándékkal letudni, az a képmutatás ünnepe lesz. És akkor így hódolunk a képmutatás oltára előtt néhány rövid napig. Tanuljunk meg valódi ünnepet tartani! Olyat, amelyet a mindennapok valóságában élünk meg másokkal.
Még egyszer:
„Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kell hogy legyen. A kikapcsolódás erre kevés; hiányzik belőle az ünnepi teremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie.” (Pilinszky János)
Ne engedjük hogy a napi problémák sokasága kikapcsoljon bennünket a valódi lelki ünnepből, és egy silány szokássá váljék csupán. Kapcsolódjunk be, hogy az ünnep igazi ünneppé formálódjon az életünkben. Nemcsak ma, de az év más ünnepnapjain úgyszintén.
Kecskeméti János
