„A jellemépítés a legfontosabb feladat, amit valaha is emberre bíztak, és sohasem volt égetőbb szükség e munkára, mint most.” Látjuk-e, értjük-e ennek a munkának a fontosságát? Ha igen, akkor tudjuk, érezzük a felelősségünket és tudásunk, időnk legjavát áldozzuk ennek?
A jellem nem a véletlen műve. A nevelés egyik legfontosabb alapelve pedig a következő: szemlélés által változunk át. Ebből pedig az a kérdés következik, hogy mit tudok tanítani a gyerekeknek a saját példám által, milyen befolyást árasztok a lényemmel? Mert nem adhatok soha többet és mást, mint amivel én magam is rendelkezem. A gyerekekre az van hatással, hogy mi nevelők, milyen emberek vagyunk, miként gondolkodunk, hogyan nyilatkozunk meg, s nem az, amit mi elhatározunk, hogy átadunk és mondunk nekik. Saját jellemünk által gyakoroljuk a legnagyobb benyomást a gyermekekre.
Minden tanításban és nevelésben a személyes kapcsolat a legfontosabb. Így adhatjuk csak át – egyénenként foglalkozva és figyelve a gyermekekre – a legértékesebb tanításokat: ha hibáznak, érezniük kell, hogy nem mondunk le róluk, továbbra is szeretjük őket. Akkor ők sem mondanak le magukról, akkor ők sem fogják feladni a küzdelmet.
Gyermekeink nevelése közben mi magunk is állandóan iskolában vagyunk, folyvást tanulunk, hiszen gyakorolnunk kell ugyanazt az önuralmat, ugyanazt a helyes gondolkozást, amire őket szeretnénk megtanítani. Ha a gondolataim rosszak, akkor minden más rossz lesz. A gondolataim tükröződnek az érzéseimben, alakítják a viselkedésemet. ,,Igyekezzünk hát helyesen gondolkozni: ez az erkölcs alapelve.”(Blaise Pascal) Önnevelés és nevelés tehát a legszorosabb kapcsolatban van egymással.
Napjainkban, a zűrzavar és felületesség korában, amikor az üres élvezetek szeretete vezet sokakat, ekkor kell olyan emberekké formálódnunk és olyan embereket nevelnünk, akik lelkük mélyéig igazak és becsületesek.
Az igaz jellem tehát nem zsenialitás vagy jó hírnév, hanem a lélek jósága: mindenkor segítő kezet nyújtani azoknak, akik gyengébbek vagy tudatlanabbak, mint mi. Török Endre ezt így fogalmazta meg: ,,A világnak nem tudós, hanem tudó emberekre van szüksége.” A nevelés tehát elsősorban nem módszertani kérdés, hanem jellemkérdés.
,,Jó nevelő az, akinek nemes elvei vannak és azokat törekszik saját életében megvalósítani. Aki nevel, önmagát plántálja át egy másik életbe.”
Végezetül álljon itt Petőfi Sándor egy kevésbé ismert költeménye, amelyben felhívja különösen az édesanyák, de mindannyiunk figyelmét arra, hogy e jellemtelenség korában, ha jellemet adunk gyermekeinknek, akkor mindent adunk.
KOVÁCS JÁNOSNÉ EMLÉKKÖNYVÉBE
Jellemtelenség e kor bélyege;
Pedig csak egy, csak egy: a jellem az,
Ami az embert emberré teszi,
E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak,
Vagy legfölebb is állatok vagyunk.
Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza
S az emberiség kettős szent nevében:
Ha gyermekekkel áld meg majd az isten,
Olts gyermekid szivébe jellemet,
Szeplőtelent s megtántoríthatatlant.
És nem szükség, hogy mást is adj nekik,
Mindent adál, ha jellemet adál.
Debrecen, 1846. november 15.
Domján Ildikó, tanár
