Jó, ha tudjuk, hogy a boldogsággal az öröm nem teljesen egyenértékű. Boldogságon tartós megelégedést, minden körülmények között megnyilatkozó hálás, megelégedett lelkületet értünk. Az öröm ehhez képest szűkre szabottabb, gyakran csak pillanatok gyümölcse lehet. Persze, beszélünk örömteli életről, tartós örömökről is, annyi azonban bizonyos, hogy a boldogság inkább építőköve az örömnek, mint az öröm a boldogságnak, hiszen amannak tartóssága azt is jelenti, hogyha nem örülünk a jelen pillanatban, boldogságunk akkor is zavartalan lehet, akkor sem kell panaszkodnunk hiánya miatt.
Az is nyilvánvaló, hogy örülni az az ember tud, aki alapjában véve nem követelőző, hanem hálás lelkülettel rendelkezik, aki nem sopánkodik állandóan, hanem nyitott mindannak a befogadására, amit az élet mindennapjai tartogatnak számára. Sokféle örömről beszélhetünk: a természetet szemlélve, annak szépsége felett érzett örömről, egy talált tárgy miatti örömről, mások vagy magunk sikerei okán érzett örömről.
Az öröm ellentéte a szomorúság vagy a bánkódás, de igen figyelemreméltó, hogy a Bibliában nagyon gyakran találjuk együtt említeni mindkettőt. Prédikátor könyve egyik meglepő kijelentése az, hogy „jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív”. Pál apostolnak több himnusza is létezik, ezek közül az egyik a II. Korinthusi levél 6. fejezetében található. Lelkes híradás arról, hogy egy keresztény mivel is ajánlja önmagát. A felsorolás vége felé hangzik el, hogy az igaz ember „bánkódó, noha mindig örvendező”.
Egyszerre van meg benne a mások iránti együttérzés, részvét, ezt sohasem nélkülözi, ámde mind ezek fölébe az az öröm tornyosul, amely a megváltott ember háláját, köszönetét, elkötelezettségét fejezi ki. Ha megvan is a bánat, sohasem ez az uralkodó, de ha örülünk is, soha nem önkívületben vagy mások kárára örülünk. Azt nem is kell mondanunk, hogy a káröröm a legvisszataszítóbb, a legrútabb örömfajta, ha egyáltalán annak lehet nevezni.
Babits Mihály rövid verse- Az örömről daloltok?- arra figyelmeztet, amit már gyermekkorunkban is megtanultunk: az nevet, aki a végén nevet, az igazi öröm nem a rész, hanem az egész feletti öröm:
”Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Óh szenvedni kell még: Küzdj tovább, lihegj, rohanj,
tépd a sötét sűrüt, ugy érhetsz ki az arany
fényre, zöld tisztásra, véresen, de boldogan!”
Reisinger János
