A lelkiismeretről mint kifejezésről
Ha a lelkiismeretről érdemben szeretnénk beszélni, először is magát a szót, a kifejezést kell nagyító alá tennünk.
Mióta használatos ez a szó? Mióta – az egyes nyelvekben? Mi vagy ki alkotta meg és tette elterjedtté? Honnan indult el világhódító útjára, melynek egy-egy csúcspontja az i. e. V–IV. századi görög gondolkodás, amelyben a sztoikusok létrehozták a szüneidészisz kifejezést, vagy a XVI–XVIII. századi európai gondolkodás, a reformációtól a felvilágosodásig, mikor is Goethe mint minden mérték mértékére hivatkozott rá:
Az igazat rég fölfedezték,
a szellemek közt ő az egység,
ragadd meg ezt az ős valót.
Ember, hódolj a bölcsnek érte,
ki bolygóink útját lemérte,
s planétáknak pályát szabott.S most nyomban térj magadba, ott benn
találsz rá a központra, melyben
kétséged soha nem lehet.
Szabálynak ott nem lesz hiánya,
mert erkölcsi napod világa
a szabad lelkiismeret.Csak így bízhatsz az érzékekben;
nem áltat csalárd képpel egy sem,
ha ébren óv az értelem.Friss szemmel szemlélj és vidáman
s járj fogékonyan és szilárdan
a gazdag földi réteken.
(Vermächtnis – Végrendelet, részlet,
Rónay György fordítása)
Azért is érdemes némi szótörténeti-szófejtő utat bejárni, mert az emberiség történetében gyakorta tapasztaljuk, hogy a szavakra por, piszok, hordalék rakódik, s ha előbbre akarunk jutni, mindig meg kell tisztítanunk „a törzs szavait” – hogy Mallarmét, ezúttal egy francia költőt idézzek.
Régen a „lelkiismeret”-en valami hallatlan nagy dolgot, „Istent”, „isteni szót” értettek – ez volt a szókratészi daimón, daimónon. Azután, a sztoikusok idején, a biztos megítélés formájához tartozó erőnek tartották (szüneidészisz, conscientia – „együtt-tudás”). Egy német tudós a XX. században kimutatta, hogy az évszázadok múlásával a „lelkiismeret” (Gewissen) egyre inkább a „vélemény” jelentéskörébe hanyatlott alá, vagyis az emberi történelem egyre inkább afelé halad, hogy a lelkiismeretet sem biztos mértéknek, még kevésbé isteni szónak nem tekintették és tekintik, hanem sokszor csak legyintenek rá, s egyenlővé teszik azzal, hogy erről vagy arról kinek-kinek ez és az a „véleménye”.
Ebből is láthatjuk, hogy a lelkiismeret – a maga igazi értelmében – valóban luxus, vagy – elkoptatott értelmében – olcsó és unalmas árucikk.
De tartsunk csak rendet, és nézzük, mi történt ezzel a szóval az általunk egyáltalán ismerhető múltban, a ködös évszázadok homályából kibontakozva.
Annyi bizonyos, hogy a világ történelmének fő sodrában, az európai kultúrában 2400 évvel ezelőtt jelent meg ez a kifejezés. Innen nézve egyszerre nagyon idős, de az előzmények felől tekintve egyszerre megkésett és arcátlanul fiatal. Azzal, hogy a sztoikus gondolkodók a szüneidészisz kifejezést megalkották, egymásnak ellentmondó magyarázatoknak adtak helyet. Egyfelől: Hogyan élhettek e nélkül több ezer évig? Nem tudtak róla? Vagy tudtak róla, csak névvel nem nevezték, éppolyan természetesnek tartva, mint hal a vizet? Másfelől: Hogy szóvá tették, nem annak volt már a jele, hogy a lelkiismeret tekintélye meggyengülni látszott? Miről beszélünk jobban, mint arról, ami hiányzik? Van-e még ma a lelkiismeretben élet, vagy lassan oszló holttetem, ahogyan Victor Hugo az Ultima Verba című versét kezdi ezzel a bejelentéssel:
„La conscience est morte.” – A lelkiismeret halott.
Seregnyi kérdésfelvetés, amely válaszra vár. Induljunk hát útnak, kedves Theofilusom, járjuk végig a kérdések kacskaringóit, hátha imitt-amott még kincsekre is bukkanunk.
Ha az emberiség nyelveit, nyelvcsaládjait végigböngésszük, beleértve a magyart is, azt a felfedezést tehetjük, hogy ősi voltukban a „lelkiismeret” szavát nem ismerték. Sem az ősi héber nyelvben, sem a görögben, latinban, de a magyar nyelvben sem létezett ilyen kifejezés. Az Ószövetségben, amely az i. e. XV–V. század között jött létre, nem találsz ilyen szót: „lelkiismeret”. De még az i. sz. I. századi görög nyelvű evangéliumokban sem – János evangéliumában is csak a magyar fordítás helyezte oda a „lelkiismeret által vádoltatván” (Ján 8:9/a) szószerkezetet, amely tartalmilag pontos ugyan, de nem szó szerint; az eredetiben ugyanis a „lelkiismeret” nem szerepel, ahogyan az újabb fordítások némelyike ezt jelzi is. A magyar nyelvtörténetben is csupán a XVI. századból vannak adataink a kifejezés előfordulására, a legkülönbözőbb alakokban (lelki esméret, lelki ismeret stb.); de még a XVIII–XIX. század fordulóján sem általános a ma ismert szóalak; Fazekas Mihály egyik versében háromszor említi háromféle alakban.
Fontold meg azonban, kedves Theofilusom, vajon egy-egy jelenség csak azóta létezik-e, hogy nevet adtak neki? Az érfalakra rakódó koleszterin akkor is létezett, amikor senki ilyen névvel még nem illette. C-vitamint fogyasztottak akkor is, amidőn vitaminok létezéséről mit sem tudott a világ. A lelkiismeret működését is megfigyelték, beszéltek is róla, de beleértették a „lélek” vagy a „szív” működésébe, s innen van az a jelenség, hogy szinte minden nyelv a „lélek” fogalmával jelölte meg, vagy külön szóval nem is illette, egyszerűen csak utalt a tevékenységére. Milyen nagy a különbség a hajdani és a mai emberek között, Theofilusom! A régiek a lényeget értették, ha nem volt is még külön szavuk rá, mint ahogy nekünk mindenre vannak már szavaink, csak hovatovább azt nem tudjuk, mit értsünk rajtuk, és mi is a lényeg! Amit valaha komolyan vettek, meg is értettek; ma meg minden rendelkezésre álló eszközzel mintha a meg nem értést akarnánk! Nem erről beszél egyik mai költőnk?
Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
(Pilinszky János: Költemény;
Apokrif, részletek)
Anélkül, hogy túlságosan messzire kalandoznék, megjegyzem, Theofilusom, hogy bár minden szavunk rendelkezésre áll, sokszor csak beszélnek, beszélnek az emberek, de azt se tudják, miről beszélnek egyáltalán. Szavak erdeje rejti az értelem fáját. Nem állítom, hogy ennek minden egyes esetben a lelkiismeretlenség lenne az oka közvetlenül, de közvetetten mégis egészen bizonyosan az.
Szókratész nem használta – nem használhatta – a „szüneidészisz” szót, mégis először különítette el az ember belső világában azt a részt, amely nem teljesen egyenlő az értelemmel, noha értelem is van benne, s amit ő, a görög bölcs mintegy isteni hangnak nevezett, és ez a hang, mondta, mindig a helyes irányba igazította sorsfordulók idején. A lelkiismeretre hivatkozott magának a lelkiismeret szavának említése nélkül, midőn az athéni bírák előtt a végső mértékre mutatott rá, amely magatartását szabályozta. Sokat beszéltem már neked erről, Theofilusom, s ahogy emlékszem, mindig szívesen is hallgattad, hogyan vezette rá korának ifjúságát a gondolkozva élés útjára, s azon belül is arra, hogy gondolkozásukban és cselekedeteikben mindenekelőtt igazságosak legyenek.
A zsidó bölcsek, Mózes, Dávid, Salamon is mi mindent tudott arról, aminek külön szó még nem jutott, de az emberi lélek részeként óraműpontossággal működött!
Ha felnyitod a Bibliát, hol olvashatsz legelőször a lelkiismeretről? Neve említése nélkül, de származását, mibenlétét, hatását pontosan jelezve.
Ugye, emlékszel: mindjárt a legelső lapok egyikén, az ősevangéliumban (I. Móz 3:15), Isten ígéreteként, hogy a Tőle elfordult embert mégsem hagyja egyedül, nem hagyja, hogy elvesszék a rosszban, hogy felhőtlenül és tartósan gyönyörűséget találjon a bűnben, mint ahogy pillanatokra ezt a varázslatot szinte mindenki átéli. Vagyis az az egyetlen kifejezés, hogy Isten „ellenségeskedést szerez bennünk” a bűnnel, még rövidebben, ez az „ellenségeskedés” az, mely a lelkiismeret jelenlétét és minden emberben elvégzendő legfőbb feladatát hírül adja. S ha nem szerepel is itt maga a szó, a „lelkiismeret”, hatásáról bizonyosan és pontosan beszél. „Ellenségeskedés”: létezik-e vigasztalóbb annál, hogy mások mellett magunknak sem vagyunk kiszolgáltatva, és saját magunkon, a „bőrünkön belül” is létezik ellenőrzés, így az önző részrehajlás mégsem tehet tönkre, eltorzult természetünk önigazolásával szemben mindig felrémlik – valami igazság. Kényelmes önzésünkhöz képest valami – először kényelmetlennek látszó – kötelesség, kötelességérzet. S az ősevangélium után életpéldák is sorakoznak ugyanebben a könyvben, mindjárt a következő, 4. fejezetében, Kain és Ábel történetében, amelyben arról értesülhetünk, hogy Kain nagyon is pontosan ismerte a rosszat, amit megtenni készült, csakúgy, mint jóval később Jákób, valamint József testvérei is. Mi által tudták mindnyájan? A lelkiismeret segítségével!
Dávid fia, Salamon király sem írhatta le még a „lelkiismeret” kifejezést, mégis a „lélek” elnevezéssel ő adott róla először meghatározást:
„Az Úrtól való szövétnek az embernek lelke,
aki megvizsgálja a szívnek minden rejtekét.”
(Péld 20:27)
Ami az ötszáz évvel ezelőtti kijelentésben „ellenségeskedés” volt, az itt „szövétnek”, vagyis lámpás, világítás, fénysugár; így „kattan föl a lelkiismeret fényszórója” egy-egy vétkünk előtt vagy után. S amiként az előbbi igevers szerint Isten ígérte, hogy ellenségeskedést „szerez”, úgy állítja itt Salamon, hogy a lelkiismeret „az Úrtól való”. A lényeges bővülés pedig az, hogy az ember belső világának nincs, nem lehet olyan elrejtett zegzuga, ahová a lelkiismeret fénypásztája ne érne el („megvizsgálja a szívnek minden rejtekét”).
S az ószövetségi példák után ne felejtkezzünk el egy híres újszövetségiről sem. Jézus Krisztus szemhasonlatáról, amely szintén a lelkiismeret egyedülálló voltát hangsúlyozza. Fenséges hasonlat, lélegzetelállító megfogalmazásban – a Hegyi beszéd adja hírül paradoxonná, oxymoronná bővült hasonlatával:
„A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” (Mt 6:22–23)
Létezik tehát valami különleges adottságunk, mint a „féltve őrzött szemünk világa”, ami a belső látást, az élet küzdelmeiben való eligazodásunkat biztosítja. Ha jól működik, az egész életünk reményteljessé válik; ha nem, ha a bennünk levő világosságból sötétség lesz, mi várható életünk egyéb területein, és mit kezdünk egészével?
Habár szavuk nem volt rá, jól ismerték tehát a régiek a lelkiismeret származását, mibenlétét, munkáját, hatását, egyszóval mindent, amire nézve a lelkiismeret a legnagyobb javunkat szolgálja.
Remélem, nem fárasztottalak el, kedves Theofilusom. Remélem, érdekel és érint a múlt, mint ahogy a jelenben is nemcsak magad, hanem a másik ember is. Hogyan becsülnénk meg jelenünket, ezt a folyamatos múltat, és főképpen a jelenben a másik embert, az apát is és a fiát, ha az emberiség sorsával egyszerre, egy időben nem látjuk őket?
Mivel tudod, hogy nekem kenyerem az irodalom, engedd meg, hogy mostani levelem végén, az előbbiekhez szorosan kapcsolódva, irodalmunk egyik szép elbeszélését idézzem. Csatolt fájlban az egész írásművet mellékelem, így hát csupán egy-egy kedvcsináló megjegyzést fűznék hozzá, hogy tudd, mire figyelve olvasd. Tömörkény István Csata a katonával című elbeszélése Szeged környéki világba vezet be a XX. század elején. Egy vidéki ember bevásárol a városban. A trafikban a padlóra esett katonafigurát bekecsébe lopja, és az elorzott holmival elindul hazafelé, hogy kedveskedjék fiúgyermekének. Az asztalra helyezi a kis bábut, térül-fordul, s azután észreveszi, hogy az eredetileg lefektetett katona – felállt. Lenyomja. Újra feláll. Vízbe helyezi. Onnan is felbukik. Végül kihajítja az ablakon, a sárból emeli fel hazaérkező fia, aki persze rögtön látja, hogy ólomkatonával van dolga, a kor divatos játékféleségével, amely úgy van kiképezve, hogy letéve is minduntalan fölegyenesedjék. Arra a kérdésre azonban, hogy miért is áll fel – „mi van benne?” –, az újdonságot nem ismerő, de a maga lopásán szégyenkező apa ezt válaszolja:
– Lélök!
Igen, akár tudomásul vesszük, akár nem, akár megnevezzük, akár körülírjuk, akár víz alá akarjuk nyomni, s azután egy óvatlan pillanatban mégis a felszínre jön: a „lélök”, a lelkiismeret létezik, amióta ember él a földön, s létezni is fog, még akkor is, amikor legyintenek rá és „luxus”-nak nevezik. A lelkiismeret az ember belső világának megkülönböztetett része, alapja annak, hogy egyénileg és közösségileg is – valami emberhez méltóhoz, magához az igazsághoz, igazságossághoz mérjük az életet. Itt folytatom. Nem felejtkezem el a csatolt fájlról!Élj boldogul és jó lélökben!
R.J.
