Miféle lelki gyötrelemmel jár az, amikor az ember átgondolva addigi életét szembenéz a ténnyel, hogy csupán szemlélője volt mások szenvedésének. A feltámadó és Istentől belénk ültetett lelkiismeret szólal meg itt? Az a jogos kétség: nincs olyan, hogy ne tehetne valami jót az ember a megpróbáltatásokat elszenvedőkért? Mindig vannak hétköznapi hősök, akik vállalják a sorsközösséget az üldözöttel, a sebzettel, a halálra váróval?
„… Az ember azt kérdezi: lehet-e egyszerre tisztességesen és veretlenül végigélni az életet? Nyilvánvalóan nem lehet. S mert e feltételezés túlságosan is megalapozott, ezért fordul olykor még önmaguk ellen is a tisztességes emberek ítélete – ha valamilyen oknál fogva kívül maradnak a közös szenvedésen.
Ez történik Lengyel József elbeszélésében, A tudás fájában. Hősének, az öreg vincellérnek, túl sok „szerencséje” volt életében.
Nem kellett embert ölnie, s bujkálva élhette át a háború végnapjait is. Háza táját elkerülték a harckocsik, ha nem is kerülte el a háború iszonyata. Mert kertjében az almafán egy akasztott embert talált, amikor hazatért.
Egy embert, aki talán nem bújt el, mint ő, talán ellenállt, s ezért kellett meghalnia. Az öreg vincellérben pedig halála előtt fölébred a kínzó gondolat, hogy az ismeretlen horpadt sírja talán most nem lenne ott az út szélén, ha akkor ő nem bújik el, ha másképpen él.
Nem lehet tiszta lélekkel távol maradni a szenvedéstől, átvészelni a megpróbáltatások korát – mondja Lengyel József írás-, amikor a legtisztábbakat „megfeszítik”.
Vannak korok, amikor a történelem nagyon kevés alternatívát kínál: vagy azok között marad az ember, akik szenvednek- vagy azok közé áll, akik okozói a szenvedésnek, és kiszolgálja őket- vagy odúba bújik a veszedelmek elől – ahogy Kafkánál olvassuk-, történjék bármi távol ettől az odútól.
Amikor pedig ilyenek az alternatívák, akkor érthető a gyanakvás a mindent sebhely nélkül túlélők iránt. De még ennyi erősen megalapozott tapasztalat ellenére is tévedés van ebben az ítélkezésben. Mert ha közelebbről nézzük az alternatívákat, akkor láthatóvá lesz az is, hogy nem egyféleképpen lehet csak a szenvedők között maradni. Lehet vállalni a sorsközösséget a passzív megadással, s ebben az esetben mártíromságról van szó. De a hősök magatartása más!… Emberi nagyságuk abból fakad, hogy harcoltak és ellenálltak, s nem pusztán abból, hogy szenvedtek…” (Részlet Ancsel Éva Sziszüphosszal vitatkozva című tanulmányából)
-EÉ-
