Egy esztendő végéhez érve szokás az elmúlt év eseményeit összegezni, de még inkább érdemes feltenni a kérdést: hová tart a világ? Erre a kérdésre tisztességes válasz csak úgy adható, ha elfogultság nélkül mérlegre tesszük, hogy hol tart. Hová ért el, miben fejlődött? És egyáltalán: mondhatjuk-e haladásnak azt, hogy amíg őseink gyalogosan vagy lóháton vitték a híreket, mi már okos telefont használunk? Az igazi haladás kritériuma ugyanis felelet volna a kérdésre: a mikro-chipek társadalma jobb-e, mint a lovaké? Erkölcsben, tisztességben egységesebb-e? Több tisztelettel viseltet-e az erkölcsi törvények iránt és erősebb jellemeket nevel?
A 2019-es év bővelkedett olyan történésekben, amelyek korábban hatalmas nemzetközi felháborodást váltottak volna ki. A népirtó Asszad rezsimet támogató orosz légierő naponta bombázta a szabadságukért küzdő szír városokat, kórházakat és lakóépületeket és ártatlan életeket pusztítva el. Törökország az amerikai elnök jóváhagyásával lerohanta az iszlám államot legyőző kurdokat és civilek ezreit gyilkolták halomra. A magát demokratikusnak állító világ hadereje azonban nem lépett fel ellenük.
Akik felemelték legalább a szavukat, azok is inkább fordítva tették. A demokrácia leépítését bíráló uniós eljárások ellen harciasan tiltakozó magyar kormány külügyminisztere idén augusztusban kijelentette a Budapesten járt Aung Szan Szú Kji mianmari (burmai) kormányfőnek, hogy Magyarország különös tisztelettel van azok iránt, akik nemzetük érdekét helyezik az első helyre, és áldozatokat is készek hozni érte. Az áldozathozatalra utaló szavak implicite azonban azt méltatták, hogy a korábban Nobel-békedíjjal kitüntetett politikus támogatásával 2017 augusztusának végén a burmai hadsereg 740 ezer embert üldözött át Bangladesbe, közülük 10 ezer embert meggyilkolva. Idén márciusban pedig újabb atrocitásokra került sor, amikor a mianmari haderő újabb katonai műveletekbe kezdett a rohingya menekült táborok ellen és a megtorlás során tárgyalás nélkül végeztek ki embereket, civileket önkényesen tartóztattak le és kínoztak meg. A felsorolt események mind-mind háborús bűncselekménynek minősültek ugyan, de minden következmény nélkül.
A világban zajló folyamatok erkölcsi megítélésének torzulását az is igazolja, hogy a Washington Post összesítése alapján Donald Trump az elnöksége első két évében 8158 alkalommal tett a valósággal ellentétes állításokat – nevezzük ezeket akár hazugságnak, csúsztatásnak vagy félrevezető állításnak. A részletes kimutatás szerint Trump leggyakrabban a bevándorlás témakörében hazudik, 2019 első három hetében csak ebben a témában 300 hazug állítást tett, összesen pedig már 1433 hazugságnál tart. E meglepően magas szám mögött nyilván azt húzódik meg, hogy egyedül kénytelen magára vállalni az általa igaznak beállított hamisságok hangoztatását, hiszen neki nem áll segítségére a törvényhozást és a médiát megszálló teljes pártapparátus, ahogy a migráns témát állandóan napirenden tartó egyes európai populista népvezéreknek.
Úgy tűnik tehát, hogy korunk közgondolkodásában már nem veri ki a biztosítékot a tények szándékos elferdítése. Jóllehet két évvel ezelőtt a Brexitet minimális többséggel elfogadó népszavazásról minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a kiválás mellett szavazókat orbitális hazugságok tényként való sulykolásával manipulálták, ám az Egyesült Királyság decemberi parlamenti választásán a választók képesek voltak nagytöbbséggel mégis egy olyan keményvonalas Brexit-hívő politikust választani az ország élére Boris Johnson személyében, aki okulva az USA elnökének népszerűségéből, már tudatosan alakítja magáról az önimádó ripacs imázsát.
Új világtrend
A történések ismeretében bátran kijelenthető, hogy a hagyományos polgári demokráciák társadalma új irányt vett. Nincs igény az autonóm gondolkodásra, amely egy értékalapú társadalom bázisa, hanem sokkal inkább a különféle nemzetek érdekalapú elkülönülését szolgáló alantas érzelmek felkorbácsolására, ami az emberek többségét könnyen magával ragadja. És ha már dagad a keblük a nemzeti büszkeségtől, akkor úgy lépnek elő Radnóti Miklós Majálisából, hogy „duzzasztja testük sok kicsiny siker / s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.”
Hamvas Béla a Vízöntő c. írásában úgy jellemezte ezt a korunkban bekövetkező változást, amikor a folyamatok megfordulnak. „Ez az új népvándorlás, a barbárság vertikális betörése. Amivel együtt jár, hogy …ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. A tudattalan jut fel, a tudat pedig le. Nem az értelem van fent, hanem az ösztön, nem a fény, hanem a homály, nem a paradiso, hanem az inferno, nem a magas, hanem az alacsony, nem a rend és a józanság, hanem a rendetlenség és a szenvedély. Nem a tudatos gondolkozás, hanem a reziduum és a mítosz. Ezért a fordított rend a kiválasztásban, az értékelésben, a rangsorban, az ízlésben.
Ehhez hasonló katasztrófa az embert csak akkor érte, amikor a földet özönvíz árasztotta el, és az emberiség az óceánban elmerült. De akkor az elmerülés külső volt, mint ahogy a népvándorlás is külső: ma az ember saját tudattalanjában és a társadalom saját tömegében merül alá. Az óceán a tudattalan, és a tudattalan az óceán. Vízözön annyi, mint elmerülni a tudattalanban. Ma éljük ezt a belső vízözönt.”
Ebben a látnoki korrajzában Hamvas előre vetítette azt is, hogy a társadalmak számára már nem lesz érték a szabadság, amely a gondolkodó ember alapszükséglete, hanem sokkal inkább a biztonság, aminek legkényelmesebb módja, ha mindenki megelégszik a számára nyújtott relatív jóléttel és komfortzónája megőrzésért cserébe feladja mindazt, ami a gondolkodó ember konfrontációt is vállalni kész elvi alapállását jellemzi. „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell. Szolganépek lehetnek nagyok, a szegénység, a munka, a megalázás ellenére élhetnek magas sorsot. A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást és tudatos gondolkozót, s ezzel a tudattalanság óceánjába merül, így válik csőcselékké, söpredékké züllik és oszlik fel, és elsüllyed oda, ahová az őserdő indiánjai, négerei és a tundrák eszkimói és az ausztráliai sivatag pápuái.”
A korrupció törvényesítése
Az elmúlt év annyiban haladta meg az előző éveket, hogy mindaz, amit a világ eddig elleplezve művelt és nyíltan erkölcstelennek ítélt, az legitim formát nyert. Az eddig bűnnek nyilvánított cselekedetek jó része törvényerőre emelkedve mára követendő mintaként szolgál. Az USA-ban, a szabadság hazájában, amit bevándorlók és politikai menekültek tettek naggyá, gyermekeket szakítanak el szüleiktől illegális bevándorló státuszuk miatt. Magyarország, akinek 600 ezer állampolgára vándorolt ki nyugatra a jobb megélhetés reményében, a határaira érkező csekélyszámú menekültet éheztetve bírja arra, hogy forduljon vissza a teljes egzisztenciális kilátástalanság felé, ami elől elmenekült, hogy élhessen.
A bűn és a romlás, vagyis a korrupció törvényesítése a kíméletlenséget és közönyt tette a mindennapi élet részévé. És aki a bűnt nem Isten erkölcsi mintája, hanem csupán a benne munkáló lelkiismeret alapján utasítja el, még annak is feltűnhet, hogy a bűnnel szembeni küzdelem feladásával az emberiség reménytelenül eltorzul, amit még az ateistának gondolt Hamvas Béla is felismert:
„Aki az Isten országán dolgozik, nem az igazságszolgáltatás, hanem a könyörület (heszed) jegyében áll. Nem ítél, hanem szeret… A korrupció (bűn) az embert demoralizálta, és nem az a nehéz, hogy tisztátalanná lett, hanem hogy elkezdte magát a tisztátalanságban jól érezni, sőt elkezdett az ébresztő ellen ellenállást tanúsítani és ellenszenvet érezni, és megtanulta, hogy önmagát ebben igazolja és megvédje.” (Hamvas Béla: Scientia Sacra)
Ide ért el az emberiség 2019-ben. A korrupció vált a legfőbb erénnyé. Aki pedig ellenáll, az hazaáruló és nemzeti értékek ellensége lett.
A kérdés már csak az, hogy mindez hová vezet, van-e kiút ebből az állapotból?
Titkos jegyzőkönyv
Az egyik végkifejlet a továbbsüllyedés, egészen a feneketlen mélységig. Emberi ésszel ez olyan hátborzongató perspektíva, amit Hamvas Béla Titkos jegyzőkönyv c. esszéje a Bosch képekhez hasonló rettenetes látomással vetít előre:
„Minden jel arra vall, hogy a legközelebbi korszakban a föld uralkodó lénye nem az ember lesz. Leginkább madárhoz hasonlít éspedig nagyságban és alakban a keselyűhöz. Félig madár, félig rovar. Szárnya nem tollas, hanem szaruhártyás, amikor repül, úgy zúg, mint a bogár. Nyaka, lába is ilyen szaruréteggel borított és éles, üvegszerű karmai vannak.
Több száz, néha ezer lény él egy csoportban, de minden rend és vezető nélkül. Maguk között sem okosabbat, sem hatalmasabbat nem tűrnek meg. Szüntelenül veszekszenek, tökéletesen értelem nélkül, egymást lökdösik, tépdesik és taszigálják, ok nélkül egymást mardossák, vagy, lesből, egymás fejére ütnek, egymás oldalából, vagy combjából húsdarabokat tépdesnek ki és lenyelik. Ezek szerint mindegyik csaknem állandóan tele van vérző sebekkel. Mivel a sebek, természetesen, fájnak, a lények ingerültek és folyton egymást figyelik, mihelyt az egyik csak gyanús mozdulatot tesz, támadásnak vélik, odakapnak és felvisítanak. A másik erre dühében szárnyával csapkodni kezd és visszavág, eszeveszetten forgolódik, horgas csőrével jobbra-balra csapdos, tekintet nélkül arra, hogy mit és kit talál. Most a többi is odafigyel, odasereglik, vijjogni kezd, csődület támad, azonnal két párt alakul. Az egyik a másikat szidalmazza és piszkolja. Megrohanásra azonban nem kerül sor, mert egy perc múlva a pártok már egymás között is összevesznek és így civódnak tovább.
A sok száz madár-rovar berregő zúgással repül, de rendesen nem nagyon messzire. Néhány mérföld után leszállnak, mert elunják és amilyen lármásak, rendetlenek, piszkosak, amilyen eszeveszetten veszekszenek, éppen olyan restek. Ahol megtelepszenek, ott pillanatok alatt mindent fölfalnak, állatot, hangyát, tetűt, egeret, gilisztát, békát, levelet, füvet, a fa levelét, kérgét, rügyét. Ahonnan eltávoznak, ott sivatag támad, puszta föld és a kövek.
Egyetlen állat sem tud ellenük védekezni, mert amilyen aljasak, hitványak, sóvárak, olyan vérszomjasak és mohók. Elefántot, orrszarvút éppen úgy pillanatok alatt szétszednek, mint oroszlánt, vagy krokodilust. Nincs szenny, amit el ne kapdosnának, különösen egymás elől. Ha valamelyik a falatot már nem tudja lenyelni, el akarja dugni. A többi azonban résen van és akit azon kap rajta, hogy ételt elrejt, azt azonnal véresre püföli.
A hím cementszürke, horkoló hangon berreg, körülbelül, mint a motorkerékpár, vagy a géppisztoly. A nőstény eszeveszetten tarka, piros, sárga, kék, lila, zöld szarutollaival kelleti magát, szakadozott fejhangon visít, csőrével szüntelenül tollait fésüli, peckesen illegeti magát. A hím brutális, zaklatott, tele méreggel és lihegve sürgölődik a koncért és a nőstényért, lecsap, veszekszik, kurrog, tolong. A nőstény, mint a vámpír, ha egyszer hímhez jut, folyton nyakán lóg, szidja, bántalmazza, alvás közben is fölzaklatja, követelőzik, sértődik, duzzog, siránkozik, panaszkodik, pletykál, zsivajog. Bár a lény faja rovar, mégis elevenszülő.
Gyermekeiket úgy nevelik, hogy azokat a hím a nőstényre, a nőstény a hímre uszítja, amíg a kis rovar az undortól mindkettőt megcsalja, meglopja és becsapja.
Az új faj neve csirihau. Latin, illetve tudományos neve csirihau communis. Többféle varietasban szerepel, van europeus, africanus, asiaticus, americanus és itt is többféle alfajt különböztetnek meg.
A csirihau szemmel láthatólag azt hiszi, hogy amit csinál, az az egyedül józan és ésszerű élet. Amit lehet, felfalni, amit nem lehet, a többi elől eldugni s ami ereje ezen felül marad, párzani és horkolni. A létezés egyetlen lehetősége azonnal mindent bekapni és a nőstényt lerohanni, aztán vijjogni és verekedni. Vezetésről szó sem lehet. Egyik se hisz a másiknak egy szót sem. Így valósul meg a teljes egyenlőség. Csak az él meg, aki éppen olyan kegyetlen, komisz, zsivány, aljas, vérszomjas, alattomos, kéjsóvár, sunyi, mohó, erőszakos, mint a többi…
A csirihau józanságával igen meg van elégedve. Azt hiszi, hogy sikerült az életet tökéletesen leegyszerűsíteni a maga teljes realitására. Ez a valóság, a többi csak mellébeszélés. Ez a létezés kvintesszenciája, minden fölösleges szentimentalizmus nélkül. Ez az úgynevezett létért való küzdelem, mindenki csak magára gondol, magát biztosítja, önmagának szerez annyit, amennyit tud, mindegy, milyen áron és milyen úton. Ez az ésszerű, a józan, az okos, a praktikus. Aki mást mond, az csak saját érdekeit védi raffináltan és valami trükkel akarja ugyanazt. A csirihau az ilyesmin keresztüllát. Az élet alapvetően önző. A rend és az uralom arra lenne való, hogy egyesek a többi rovására jól élnek. Ezt megszüntették. Náluk nem lehet hazudni. Mindegyik amúgy is tudja a másikról, hogy zabálni akar, zabálni és párzani és horkolni, a többi tökéletesen érdektelen.
Ez a csirihau. Ez a századokon át melengetett és némán táplált eszmény, a józan valóságérzék csodája, a fanatikus próféták monomániájában és az exakt tudósok kísérleti racionalizmusában közösen kiérlelt, most megszületésre váró új világtörténeti lény. Ez az emberben, mint állatfajban való hitnek, a choc en retour-nak, az örvénybe való visszaszédülésnek édes diadala. Ez a puha bűvös álomnak és a kőkemény szükségszerűség realitásának tündöklő egysége, a várva várt boldogság és az utópiák nagy nyilvános érdeme. Erre készült az emberiség oly titokban, célját még önmaga előtt is letagadta, hogyha majd eléri, gyönyöre annál nagyobb legyen. Mialatt a szószékről morált és humanizmust, tökéletes embert és társadalmat, oly sok vallást és tudást hirdetett, legőszintébb szívbéli izgalmával erre gondolt és ez volt benne a valóság, amelytől úgy rettegett és amelyet oly szomjasan várt, amelytől irtózott és amelybe beleszédült. Ezzel fenyegette és ezzel kecsegtette magát, félelmetes duplán, sóvárogva, akarva és nem akarva, mert amit az ember akar, azt eltaszítja, amit nem akar, azt magához vonzza. Most végre felszabadult. Ez a humánum már nagyon a terhére volt. Ostoba és korlátolt előítélet, régi idők csökevénye, amely arra kötelezte, hogy legalább külsőségekben tisztességesen viselkedjék. Most már nem kell szégyenkeznie, ha dühében zabál és kéjesen marakodik, mindezt a létért való küzdelem jegyében, ha irigy és gonosz és pimasz és hazudik és vigyorog és vijjog és vérszomjas, ha lesből a másik torkát elharapja, ha a másik szemébe ganéjt ken és ha gennyes fekélyekben vájkál. Nincs többé gondja gátlásokra és az illemre, micsoda felszabadulás! Úgyis mindig ez volt a valóság. Hát nem voltunk mindig bestiák? Ember! – álnok hazugság, bigott képmutatás! Milyen hálásak vagyunk az idealizmusnak, amely fennhéjázó eszméivel bennünket ide vezetett és kitermelte bennünk az ellentétet, mialatt malaszttal beszélt és senki sem vette észre, valójában mi történik.
Ez a csirihau, a bűvös kép valóságos arca, amely századok óta a cselekvő és a gondolkozó ember szívében él, amelyet most sikerült felszabadítani. Katasztrofális megrázkódtatásnak kellett elkövetkeznie, hogy e lény megvalósulhasson. E megrázkódtatás nélkül talán a lélek e gyermekét még ezer évig kellett volna rejtegetni. Most egyszerre pattant ki a bámuló világ szemeláttára, mint Zeus fejéből Pallas Athéné.
A Könyvek Könyve
A 2019-ben megmutatkozó új világtrendnek a Bibliában elénk táruló végkifejlete első megközelítésre nem sokban különbözik az előzőtől. Jézus a nagy prófétikus beszédében maga mondta, hogy „akkor nagy nyomorúság lesz, amilyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem lesz soha… Amiképpen pedig a Noé napjaiban volt, akképpen lesz az ember Fiának eljövetele is”. Noé vízözönt megelőző napjaira pedig ez volt jellemző: „látta az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” (1Mózes 6,5)
Ám mindaz, ami a bűnnel teljesen megfertőződött emberiség összességében menthetetlen állapotát jelenti, az nem érvényes az egyes emberre. Akit a lelkiismerete szerinti gondolkodás arra a bizonyosságra (vagyis hitre) vezet, hogy „az Úrnak nevét segítségül hívja, az megmenekül.” (Joel könyve 2,32 Apostolok cselekedetei 2,21 Római levél 10,13) A bűntől és annak következményitől való végleges szabadulás iránti vágy ahhoz a csodálatos végkifejlethez vezet, amely egyedül attól nyerhető, aki maga „az út, az igazság és az élet” (János ev. 14,6). Aki a hozzá vezető erkölcsi igazság útját, az Ő személyes valóságát és az egyedül rajta keresztül nyerhető örök életet egyetlen elv elfogadásában és megélésében állította a törvénnyé emelt önzés helyébe. Ez az elv pedig több mint egy érzés, mert ez maga Isten lényege. Ez pedig a szeretet.
Ez a szeretet nem személyválogató. Nem magának akar kedvezni és családtagokat kíván gazdagítani, hanem szereti az éhezőt, a szomjúhozót, a jövevényt, a szegényt, a beteget az fogságba jutottat. És aki nem ilyen, az a menthetetlen. „Aki nem szeret, nem ismerte meg az Istent; mert az Isten szeretet” (1János levél 4,8).
Ez a perspektíva messze felülmúl mindent, ami a korrupcióval szennyezett önzés világa kínálni tud. Ez az élet olyan tiszta és gyönyörűséges, „amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek.” (1 Korinthusi levél 2,9)
Legyen hát mindenki számára a 2020-as év ennek az új életnek a kezdete.
Márton István
