„Kell, hogy legyen egy pillanatunk, neked és nekem: mindannyiunknak, amikor világosan látjuk, hogy jé, mégsem muszáj ezt vagy azt. Nagy a nyomás rajtunk, hogy eláruljuk magunkat- de azért nem muszáj. Eldönthetjük. Lehet, hogy néha a jó döntés sokba kerül. De én -vagyis te- értékes vagy. Érdemes az értékednek megadni az árát. Annyi kell mindig, hogy ember maradj.”
(Kornis Mihály: Lehetőségek könyve)
Mindannyian sorsfordító helyzeteket élünk meg. Ilyen korban élünk. Családtagjaink váratlanul súlyosan megbetegednek: idegen városban ismeretlen orvosok kezelik vagy félrekezelik őket. Barátaink külföldre költöznek, hogy otthonhoz, álláshoz jussanak. Munkahelyünk lassan leépül, elbocsátások várhatók. Idős szüleink leesnek a lábukról: már csak a segítségünkkel tudnak öltözködni, étkezni, kádban fürödni. Unokáink nélkülünk örülnek és sírnak. Hisz mi mindig úton vagyunk- egy új és új feladat vár ránk.
S vajon azokban a hierarchikus rendszerekben, amelyeknek tagjai vagyunk, ott hol a határ a megalkuvás és az alkalmazkodás közt. Meddig szolgálunk ki egy arctalan szervezetet, amelyben a gyerek, az öreg, a felhasználó, a beteg már csak sodródik és működésképtelen, vagy éppen szenved és vegetál.
Valóban nagy a nyomás rajtunk. Nagyon gyorsan kell döntenünk nap mint nap, s nagyon erős érzelmi töltete van minden egyes újabb helyzetnek. Mégis: pontosan tudjuk, hol léptük át a határt, és azonnal javíthatunk. Nem muszáj az érdeknek, a kényelemnek, az önmegvalósításnak győzedelmeskednie az életünkben. Istennek értékesek vagyunk, és a valódi értékeinket úgy ismerhetjük meg, ha másokkal hátsó szándékok nélkül kapcsolódunk. Szeretetre való képességünket mindig meg kell előznie egy határozott döntésnek. Annak, hogy nem akarunk ártani se másnak, se önmagunknak.
EÉ.
