„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
/József Attila: Reménytelenül/
Mit lehet tenni, ha egy számunkra közelálló embertársunk mérhetetlen fájdalmával találkozunk? Hogyan lehet osztozni mások szenvedésében, hogy ne csupán felszínes részvétnyilvánításnak tűnjék?
Az ember olykor könnyedén kiejti száján a részvét szavait, esetleg szánakozó öleléssel fordul a másik felé, sok erőt kívánva a nehézségek elviseléséhez, aztán hazamegy és megvacsorázik. De van-e valaki, aki úgy képes viszonyulni az emberi szenvedéshez, hogy „betegségeinket viselte, és fájdalmainkat hordozta, miközben azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől”, pedig éppen „az Úr kedvéért töretett meg szenvedés által” (Ésa53:4,10)?
Sola Christus. Egyedül Krisztus. Ő nem csupán jelképesen vette fel az erőtlen természetet hordozó emberi testet, hanem teljes valójában. Nem csupán átérezte az ember elesettségéből eredő fájdalmakat, de hordoznia is kellett a szenvedéseket, hogy beteljesítse küldetését:„ Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; És tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek.” (Zsid 5:8-9)
Márton István