Arany János: A walesi bárdok című balladájának elemzése

A nép hallgat, „kunyhói, mint megannyi puszta sír”. Becsapottan és továbbra is becsaphatóvá téve magát nem is igen mondhat bármit. Tovább nehezíti sorsát, hogy olyasvalakiket hallgat, akiknek nincs mondanivalójuk, akiknek pedig lenne, azoknak a szégyen zárja el szájukat.

Az urak se nagyon beszélnek, főleg nem, ha a legfőbb hatalom kéri számon őket. „Arcukon mint félelem sápad el a harag.” Akinek van veszítenivalója, inkább hallgat, akkor is, ha „ebek”-nek vagy legbelül „ördög”-nek nevezi őket a király. Csak Eduárd nem hallgat, sőt, egyre követelődzőbb, hogy ne pusztán hatalma, de jó híre is biztosítva legyen. A magát mindig igaznak tartó hatalom még ennél is többet akar: hogy mások is annak tartsák. Olyan ez, mint Kreón esete Antigonéval. Nem csupán a hatalom és az egyéni lelkiismeret szembenállása, hanem még inkább a hatalom minden korlátot átszakító megtébolyodása.

Ez is a legnagyobb magyar versek egyike, A vén cigánnyal együtt. Sok minden van benne, amit talán eddig nem is sejtettünk, vagy nem eléggé figyeltünk rá. Mert ezután az is meglepő, amennyire a költő együttérző a néppel (a gyáva néppel) és az elnyomó urakkal (a saját fajtáját kegyetlenül elnyomókkal), de leginkább irgalmas a kivégzettek énekét feledni nem képes királlyal, Edwarddal,azaz Ferenc Józseffel.

Arany János a pórkunyhóktól Schönbrunnig tekinti át a terepet. Mert ha az osztrák császár olyan fiatalon nem kapott volna hatalmat, talán nem lenne az, ami vagy Ágnes asszony lenne ő, vagy bárki más, akit gyötrő lelkiismerete nem enged ki szorításából. Rettenetes a belső igazságszolgáltatás kezébe jutni, miközben valaki foggal-körömmel ragaszkodik az önigazoláshoz. A hamissággal együtt kell elvesznie annak, aki a hamissághoz mindvégig ragaszkodik.

De ki mondja ezt ki, ki szólaltatja meg az igazságot, amit ugyan mindenki tud, a „rabot szülő szűz és szoptató anya”, és azok is, „akik sírva tallózva élnek” – ők talán a sírástól fuldokolva nem tudnak egy szót sem szólni. Ki beszél egyetlen emberként milliók nevében, ahogy Petőfi Sándor írta A nemzetgyűléshez című versében?

Az Arany-balladában fellépő három bárdra sem egyenkint, sem egymásutánjukban nem esett sok figyelem az eddigiekben. Olvassuk most újra ezt a hatalmas művet! Álljunk meg a dráma egy-egy fejezeténél vagy felvonásánál, és mérlegeljünk akár egy-két sort is annyira, amennyire színházi előadásokban a daraboknak egy-egy tetemesebb részét.

Az először föllépő „fehér galamb, ősz bárd” alakjában mintha Vörösmarty Mihály elevenednék meg. Amikor Arany ezt a balladát írta, Vörösmarty halála még nem esett távolabb két évnél. Utolsó nagy versei közismertek voltak, hiszen A vén cigányt például Kemény Zsigmond lapja közölte, vagyis Arany János egyik legközelebbi eszmetársa jelentette meg. A feldúlt, de egyszersmind lenyugodott Vörösmarty méltóságteljes fellépése kap emléket az ősz bárd súlyos szavaiban.

Az utána következő ifjú bárd mintegy az előző tanítványa, érzékelhetően más stílusban beszél, a nemesi helyett a népiesben, vagyis mintha a 27 évet sem megérő Petőfi Sándort hallanánk. Annál is inkább így van ez, mert a következő bárd énekében visszautal rá („elhunyt csatában a derék”).

Aki pedig maga volt a visszahúzódás, de nem látszat szerinti gyávasága, hanem valóságos türelme miatt, vagyis a harmadik fellépő bárd magát Arany Jánost jelképezheti, aki hívatlanul, kéretlenül, de előáll, – hát persze, az osztrákok, mint a nemzet első számú költőjét kérték föl, hogy Ferenc Józsefet ódával köszöntse, amikor az a vérbe tiport szabadságharc után nyolc évvel „koronája legszebb gyémántját”, Wales–Magyarországot jött meglátogatni 1857-ben.

Mivel őfelsége szerelvénye a nagykőrösi vasútállomáson is átrobogott, az éppen az ottani református gimnáziumban tanároskodó Arany Jánost is diákjaival együtt kiparancsolták a vasútállomásra, legalább éljenzésre és kalaplengetésre. Elképzelhetjük, hogy mit érzett ezek alatt az ártatlannak tetsző, valójában azonban a felháborodást még inkább tovább szító percek alatt. Mennyire járult ez is hozzá ahhoz, hogy a megrendelt költemény helyett ellenkölteményt írjon? Ez persze íróasztalfiókjában maradt, egészen addig, míg 1862-ben mint „óangol balladát” közre nem bocsátotta, a cenzorok szunyókálása közepett.

Félelmetes indulatok, valamint az irgalom lefojtó, fegyelmező ereje együtt szólalnak meg s fejtik ki hatásukat A walesi bárdokban. Nekünk olyan ez, mint Kreón és Antigoné összecsapása, mint Akhilleusz és Hektór viadala, egyszerre hozza el hozzánk Szophoklészt és Homéroszt, a világirodalom kezdeteit és folytatását, olyan költőnk drámát, epikát, lírát sűrítő balladája, akit „a ballada Shakespeare-jének” is szoktak nevezni, s aki a Toldi (1846) és a Toldi estéje (1849) lélekábrázolását tovább folytatja a Buda halálában (1863).

Minden emberi élet rövidített mása, az indulattól az irgalomig. 1848–1849 tragédiáját sem feledni, sem gyorsan feldolgozni nem igen lehetett. Az ország első felelős miniszterelnökét kivégezték, az aradi vértanúkat kegyetlenül felakasztották és lelőtték, Haynau rémuralma kopóként járta végig az országot. Az akkori angol külügyminiszter elhíresült nyilatkozata szerint az osztrákokat nem lehet már embereknek nevezni. De sem Haynau, sem Schwarzenberg nem tett túl az ifjú császáron, aki a maga korában I. Miklós orosz cár társaságában Európa olyan diktátori tandemjének tagja volt, mint később a gonoszság szélesebbre nyílott mezején Hitler és Mussolini.

Arany János hite és a költői becsületet pártoló küldetéstudata 500 bárdról állítja: „egy se bírta mondani, hogy éljen Eduárd.” Sokat mondanánk azonban már ötvennel, vagy akár öttel is. A felkérést Lisznyai Kálmán (igaz, nevét nem vállalva) végül is teljesítette, Ferenc Józsefet volt tehát magyar bárd köszönteni, mint ahogy később Rákosi-ódából is többet írtak.

Az emberek – s köztük a költők is – szánalmasangyávák és megalkuvók. Ha azonban sokan soha nem voltak, egy-egynek mindig kellett lennie, akik nem éljenezték Edwardot, s ha kellett „a lángsírba is dalolva mentek”. Nem sokaságnak, nem is külön a költői kasztnak, hanem az egyes hitvallóknak állított emléket Arany János, és nemcsak minden magyar szíve dobog vele, hanem minden földi emberé is. Különösképpen azóta mondhatjuk el ezt, hogy A walesi bárdok legújabb fordítását Karl Jenkins, a ma 70 éves angol zeneszerző oratorikus formában feldolgozta. New York-i bemutatóját 2014 telén a Carnegie Hallban tartották, magyarországi, magyar nyelvű ősbemutatója pedig 2012-ben a Művészetek Palotájában, majd angol változata 2014. október 6-án a Zeneakadémián volt.

Az ötszáz walesi bárd volt tehát Arany János hite. Aki hitt a költészet, az igaz szó erejében, nem ötöt vagy ötvenet írt, hanem ötszázat. Aki a hitével annyira elégedetlen volt (kötetünkben is idézett A lejtőn és Fiamnak című nagy versei szerint), ebben a hitében rendítetlenül akart megállni. Másféleképpen mi értelme lenne a költészetnek? Mi célja annak, hogy valaki a papír fölé hajol, és írni kezd? Csak egyet kívánhatunk, legyen ez igaz nemcsak Walesben, az ő hite szerint.