„mentünk a kétszázezerrel: nem bírok
újabb börtönt, s ha nem is jött velem:
Árpád óta bennem lakik az ország,
minden völgyét meg dombját ösmerem; –

a Bach-huszárok tankban tértek vissza:
eddig sem ápolt, s ha más föld takar,
mit számít az? és mit, hogy fiam majd
Dad-nek szólít és nem lesz már magyar?

Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom,
és otthon, a sötét előszobákban
kabátom még ott lóg a fogason –„
/Faludy György: 1956, te csillag/

Szeles Erika, Angyal István, Tóth Ilona. Olyan fiatalok voltak ők, akik akár szerethették és érthették is a verseket. Olyan magyar ifjak voltak ők, akik biztosan szerették és keresték az igazságot. Akik rövid ideig élhettek szabadságban, és korán megízlelték a halált.

Egy dán fotós, Vagn Hansen készítette Szeles Erikáról az 1956-os forradalom napjaiban azt a híressé vált képet, amely bejárta a korabeli világsajtót. A szeplős, mosolygós 15 éves kamaszlány valószínűleg tudott egy kicsit dánul, s így tudott elbeszélgetni a fényképésszel. Korábban 3 hónapot Dániában töltött egy egyesület jóvoltából, aki az elszegényedett országok gyerekeit karolta fel.

Angyal István a forradalom napjaiban a Tűzoltó utcai csoport parancsnoka volt. Ugyanakkor fellépett az egyéni terror ellen, és 24 ávós sorkatonát vett őrizetbe és etetett. Társai ezt nyilatkozták róla: „Valóban angyal” volt ő. A börtöncellájában ceruzával egy vécépapírra írta az alábbi búcsúlevelet, és egy rabtársával juttatta ki barátjának. Csodálatos vallomás az életigenlésről és az embertársai iránti felelős szeretetről:

„Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.”

Tóth Ilona 24 éves orvostanhallgató sosem fogott fegyvert. Október 23-án először részt vett a tömegtüntetésen, majd a Petőfi Kör által szervezett orvosvitán vett részt. Október 26-án önkéntesnek jelentkezett a mentőszolgálatnál. Három dolgot nem tűrt meg szolgálata alatt: fegyvert, italt és káromkodást.

Az ellene lefolytatott pernek és ítéletnek nagy nemzetközi visszhangja volt. 1957-ben a Kozma utcai Gyűjtőben akasztották fel.

Eörsi István a periratokról ezt írja könyvében: „Az 56-os perek döntő többsége a közvélekedéssel szemben az adott törvényeknek megfelelt. Alapvetően nem koncepciós perek voltak, inkább a paragrafusok voltak végtelenül kegyetlenek és a jogi besorolás koncepciós, de magát a tényállást pontosan igyekeztek feltárni. Kifelé, a sajtóban ment a hülyítés, de magukon a pereken nem annyira.”

Szakolczai Attila történész pedig azt mondja Tóth Ilona és társai peréről:
Tóth Ilonáék nem voltak sem gyilkosok, sem hősök; sem ellenforradalmárok, sem forradalmárok, mindössze 1956-ban maguk fölé emelkedni tudó emberek, akikből gyilkosaikkal cimborálni kényszerített áldozatokat csináltak.”

S álljon itt végül okulásul a jelennek Faludy György költő és felesége visszaemlékezése 1956-ról:

A Dózsa György útnál, ahogy átmentem a Hősök tere előtt, néztem a két csizmaszár maradványát, mellyel ott állt a legurított diktátor, és mosolyogtam. Az emberek, akik mellettem jártak, nem mosolyogtak, mindenki zavartnak és kétségbeesettnek látszott: világosnak tűnt, hogy legyőzték a forradalmat. Odahaza feleségem sem tudott jobbat mondani, de azt ajánlotta, menjünk be az Írószövetségbe, a fasorba. Rengeteg író tartózkodott odabent, a kommunisták kivételével. Információt adni senki sem tudott, miután a rádió a kormány közleményeit adta arról, hogy néhány bandita még mindig megpróbálja a reménytelen ellenállást, és a felkelők részéről semmi hír nem jött.

Feleségemmel együtt elhatároztuk, hogy elmegyünk a Pozsonyi úton lakó özvegyasszonyhoz, aki kakaót és tejport árult, amire egyesztendős Andris fiunknak nagy szüksége volt. Becsengettünk, de az ajtó csak némi szünet után nyílt ki.

– Mi baj van? – kérdeztem.
– Semmi baj – mondta az asszony –, de kommunisták kerestek nálam menedéket egy pár órával ezelőtt, és adtam is. Hibát követtem el?
– Semmiképpen – feleltem – Hol vannak?
– Itt – mondta – és a hálószobába vezetett.
– Itt vagyok, Faludy György – mondtam –, ne féljetek tőlem!

Mire az ágy alól kibújt másod-unokatestvérem, Goda Gábor és felesége, egy lány, akiről az özvegyasszonytól megtudtam azt, hogy az 1919-es népbiztos leánya, a népbiztost Moszkvában Sztálin végeztette ki. Egyébként Rákosi nevelt lánya volt, amit azonban csak Sztálin halála után lehetett megtudni. Megöleltem Godát, aki recski rabságom idején is szeretettel üdvözölte az utcán anyámat és feleségemet, nem úgy, mint Zelk, aki kiköpött.”

Azok az írók, költők, akik bátran vállalták egymás előtt a múltjukat, akik tudtak bocsánatot kérni, és azok, akik mertek felelősen cselekedni súlyos történelmi pillanatokban is, nem féltek elmondani az utókornak a történteket. A helyes lerendezés legfontosabb állomása mindenkor: az igazság vállalása, a valóság értelmezése. És ez mindannyiunk számára egyénenként is szükséges magatartás.

56 példája is azt mutatja, hogy azok, akik nem félnek erejüket és idejüket mások szolgálatára szánni, felelősen fogják vállalni saját tetteiket a közvélemény előtt. Még akkor is, amikor ez szégyennek számít, vagy megvetés és börtön jár érte.

Ugyanis nem hibázni szégyen, hanem elhallgatni közös dolgainkat és képmutatóskodni róla.

Az az ember és az a közösség, amelyik őszintén emlékezik a múltjára, annak van esélye, hogy igazul élhesse meg a jelenét is.

Azokra a nehéz órákra, amelyek ránk várhatnak a jövőben, ezt tanácsolja nekünk a Biblia:
Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” /II. Tim. 1:7/

Eredics Éva

Felhasznált irodalom:
http://beszelo.c3.hu/cikkek/angyal-istvan-bucsulevele/
https://index.hu/tudomany/tortenelem/2017/06/27/toth_ilona_gyilkos_vagy_artatlan

Facebook kommentek