Nabukodonozor király i. e. 605-ben került trónra, mintegy 30 évesen, és utána még több, mint 40 éven át uralkodott Új-Babilónia, az akkori legnagyobb birodalom felett. A babiloni feljegyzések szerint is lojális uralkodó és remek hadvezér volt. Uralkodása kezdetén vonult fel Júda ellen, megvalósítva ezzel a Jeremiás próféta által megjövendölt 70 éves fogságot, ahová először a templom kincseit és Júda előkelő ifjait, majd magát a népet is elhurcolta.

Az Új-babiloni birodalmat Nabupolasszár, Nabukodonozor apja kezdte megépíteni, de a történetírás szerint is fia, II. Nabu-kudu-uszur volt legnagyobb uralkodója. A nép műveltsége, matematika-csillagászati, képzőművészeti és építészeti tudása is híres volt ebben a korban, de vallásuk bibliai mércével mérve „hamis” volt – a Szentírásból jól ismert Baál termékenységisten és felesége, Astarót (nevét őrzi az Istár-kapu) volt imádatuk tárgya. Baál (Bél, Nabú) Márduk istenük fia volt, a kánaáni népek termékenységkultuszairól írva sok helyen találkozunk nevével az ószövetség lapjain is, ahol Isten mélységesen elítéli a Baál-kultuszokat.

A birodalom fővárosa, Babilon hihetetlenül nagy és sokáig bevehetetlen metropolisz volt, mely az Eufráteszre épült. A Babilon név jelentése: Istenek kapuja (Báb-ilim, Báb-ilani) saját nyelvükön, illetve „összezavarni” (Bábel) a héber nyelv szerint. Mintaképe lett a romlottságnak, istentelen kultuszoknak, és a végidő vallási keveredésének, szövetségének is, melynek ítéletét a Jelenések könyve kemény szavakkal írja le.

Miért egy ilyen birodalom uralkodója az, akinek Isten komoly szerepet szánt a megváltási tervében, olyannyira, hogy az első, világbirodalmakról és történelemről adott látomást is ennek a királynak adta álomban?
Elsősorban Jeremiás könyvében és a Királyok és Krónika 2. könyvében olvashatunk arról, hogy a kettészakadt királyság déli része, Júda is (az északi országrész, Izrael rossz példáját követve) mély bálványimádásba süllyedt. A próféták folyamatosan szóltak ez ellen, de nem hallgattak rájuk, s keménységükre válaszul megszületett az isteni határozat: fogságba vitetik a nép (szól róla Jeremiás 24:5-7, leírja 2Kir. 24-25. fejezet).

Isten megváltási tervében többször volt szükséges az ítélethirdetés, legnagyobb az özönvíz története, de a romlás megakadályozása érdekében több büntetést is megengedett népe életében. Ezek közül a leghíresebb és legtovább tartó „büntetés” a babiloni fogság. Nabukodonozor, mint a birodalom uralkodója elsősorban ennek végrehajtójaként került a képbe. Isten más pogány uralkodót is felhasznált az Ő tervében (lásd a kivonulás fáraója, vagy később Kürosz király), akár úgy is, mint „elromlott agyagot”. Nabukonozorral azonban a Biblia tanúságtétele szerint eredetileg ennél nagyobb terve is volt.

Dániel próféta fiatal ifjúként került i.e. 605-ben Babilóniába, mely az akkori világ középpontja volt. Dániel ekkor társaival együtt ellenszegült a király akaratának, és nem fogyasztotta az étkeit, de szelíd, határozott tiltakozásukat a vezetők is elfogadták, s utóbb a király is „tízszerte okosabbnak” találta őket, mint a többi bölcset. Egy évvel később ez a bölcsessége mentette meg Dániel és társai életét, mikor egyedülálló módon megfejtette Nabukodonozor álmát.

Nabukodonozorról azt jegyzi fel Dániel 2. fejezete, hogy „gondolatai támadtak az ágyában afelől, hogy mik lesznek ezután”, azaz foglalkozott a jövővel, a birodalom sorsával, magasabb gondolatokkal is. Dániel szerint (ki ekkor még csak tizenéves volt, de könyörgésére Isten megjelentette neki a „titkot”) maga az Úr választotta ki Nabukodonozort, hogy bemutassa neki a világtörténelem alakulását.

Az általa látott szobor feje aranyból volt, s a magyarázat így hangzott: „TE VAGY az aranyfej”. Még csak nem is Babilónia, hanem maga Nabukonozor. A történelem valóban elismeri, hogy utána már hanyatlani kezdett a hatalmas birodalom, s leszármazottja, Belsacár idejében csúfos módon bukott el, azaz helyes a bibliai meghatározás: maga Nabukodonozor az arany fej. Isten hatalmas feladatot szánt neki a predesztinációs tervében, melynek több pontja is volt, s erről több helyen is szól a Szentírás.

  1. Ő volt, akit Isten büntető eszközként használt fel, mikor fogságba vitette népét.
  2. Először még nem volt kemény a fogság, csak sorozatos ellenállásuk, makacsságuk, lázadásaik miatt kaptak a „fajárom helyett vasjármot” a zsidók. Ebben szerepe volt a babiloni királynak is, aki először valóban lojális volt velük szemben, s csak később szigorított a megszálláson, s rombolta le Jeruzsálemet, ezzel is beteljesítve egy korábbi jövendölést.
  3. Dániel könyve 2. fejezetének szoborlátomását Nabukodonozor álmodta, mint értelmes, kutató ember, s hagyta ránk örökül Dániel könyve ezt a fontos vázlatpróféciát.
  4. Önmagáról szóló álmát a Dániel könyve 4. fejezete jegyzi fel, saját szavaival írva („Én, Nabukodonozor békében valék… álmot láték…”). Ebből kiderül, hogy Isten nagyobb szerepet szánt neki, mint csak a fogság végrehajtója. Dániel álomfejtése szerint az álomban látott nagy fa – mely a királyt szimolizálja – arra rendeltetett, hogy „alatta tartózkodjék a mező vada és ágain az égi madarak lakozzanak”, ehhez mindent meg is adott Isten neki: „levelei szépek és gyümölcse sok, táplálék rajta mindeneknek”.
  5. Ezékiel könyve 26. és 29. fejezete szerint Tírusz és Egyiptom megfenyítésére is a babiloni birodalmat használta fel Isten, azaz nem csak választott népe fenyítésénél volt eszköz.

Hogyan teljesítette be ezeket a terveket Nabukodonozor?

Jeremiás könyvében (24. fejezet) az íratott meg a két kosár füge látomásában, hogy Isten megjobbító szándékkal vitte el a zsidókat fogságba. Azok, akik már menthetetlenek voltak, maradtak Jeruzsálemben (újra és újra szembeszálltak a babiloni uralommal, majd Egyiptomba menekültek…). Mikor Nabukodonozor több lépcsőben véghez vitte a fogságravitelt, akkor pontosan az isteni terv szerint cselekedett, mely minden egyes fenyítő lépésnél még adott időt a megtérésre, az ember útjának újragondolására. A harmadik csapás beteljesítette azt a megrázó jövendölést, melyet sok száz évvel korábban, Királyok első könyvében olvashattunk: „Kigyomlálom az Izraelt e föld színéről, amelyet nékik adtam: e házat, melyet az én nevemnek szenteltem, elvetem szemeim elől, és az Izráel példabeszédül és meséül lészen minden nép előtt. És bár e ház felséges, mégis akik elmennek mellette, elcsodálkoznak, felkiáltanak, és azt mondják: Miért cselekedett így az Úr ezzel a földdel és ezzel a házzal? És azt felelik: Azért, mert elhagyták az Urat, az ő Istenünket, aki az ő atyáikat kihozta volt Egyiptom földéből, és idegen istenekhez ragaszkodtak, és azokat imádták, és azoknak szolgáltak, ezért bocsátá ő reájuk az Úr mindezt a nyomorúságot.” I.Kir. 9:7-9.
Nabukodonozor nem olvasta ezeket a sorokat, ő pusztán hatalmát erősítette meg, birodalmát építette, mégis, tudtán kívül is beteljesítette e szomorú sorokat, melyek a választott nép felől írattak meg.

Dániel könyve 2. fejezete szerint azonban a királynak közvetlen kapcsolata is volt a Teremtővel. Mivel gondolkodó, értelmes, kutató elme volt, ágyában is azon gondolkodott, „mik lesznek ezután”, mi lesz a sorsa hatalmas birodalmának. Isten méltónak találta arra, hogy a Biblia első vázlatpróféciáját (az egész történelmet átölelő jövendölést) neki adja álomban. Nabukodonozor nem értette, s ez rendkívül zavarta, olyannyira, hogy országa bölcseit meg akarta öletni, amiért azok sem megmondani, sem megfejteni nem tudták az álmát.

Ekkor fonódott össze másodszor, de most már komolyabban Isten prófétájának, a tizenéves Dánielnek, és az ókori birodalom despota urának élete. Dániel Istentől megkapta a választ, és el is mondta a királynak, akinek nem felejtette el elmondani, hogy az egyetlen igaz Isten volt csak képes megfejteni az álmát, s Ő is adta azt neki. Elmondta azt is, hogy a király kiemelt szerepet kapott a történelemben, mint a legnemesebb része az azt jelképező szobornak, s minden utána következő birodalom „alábbvaló”, mígnem elérkezik Isten igaz uralma, mely „megáll örökké”. Nabukodonozort megrázta, amit hallott, s arcra borult a fogoly ifjú előtt – ritka pillanat! Ebben a pillanatban Isten is meg tudta érinteni lelkét és értelmét, mert elismerte, hogy „bizonnyal a ti Istenetek, ő az isteneknek Istene, és a királyoknak ura és a titkok megjelentője”. Dánielt héber társaival együtt magas tisztségre emelte, s úgy tűnt, a Szentlélek elvégezte benne azt a munkát, amivel áldásává vált volna a világnak. Mint az akkori legnagyobb birodalom ura, lehetősége lett volna az igaz Isten ismeretét széles világon elterjeszteni, saját jó példájával elöl járni – de nem ez történt…

Nabukodonozor az álmában látott képet szoborba öntötte, de egyáltalán nem Isten „mintája” szerint. Közel harminc méter magas és két és fél méter széles volt az a szobor, melyet tiszta aranyból öntetett, szimbolizálva ezzel Babilónia és önmaga gazdagságát, fenségességét, múlhatatlanságát. Ezzel már ellenszegült az isteni szónak, hiszen az álomban egyre alacsonyabb értékrendje van az anyagoknak, csupán a fej dicső arany. Nabukodonozor örökre meg akarta szilárdítani az általa épített birodalmat – annak ellenére, hogy Isten az örök birodalomként a szobrot leütő és a földet beterítő kősziklát jelentette ki. Dániel világosan elmondta a királynak, hogy mit is jelent a látomás, ő ezt akkor meg is értette, de nem adta át teljes szívét Istennek, így a gőg és a hatalomvágy eluralkodott rajta.

Ehhez társult egy cselekedete, mely egyáltalán nem az egyébként – ókori mércével mért – meglévő lojalitását jellemzi: parancsba adta a szobor imádatát mindenki számára. Mikor ezzel szembeszegült a három héber ifjú (Dániel most nem volt jelen), akkor dühében kemencébe vettette őket. A végidő Babilonja ugyanúgy imádtatja majd magát, és ugyanúgy az életére tör azoknak, akik ellene szegülnek a parancsának. Az állam hatalma és a hamis bálvány imádása újra összefonódik. Sátán ugyanúgy a maga céljaira akarta használni Nabukodonozort, mint Isten, s a király gőgje és hatalomvágyása ehhez megadta a szabad utat. Istenkísértés a kimondott szava: „… kicsoda az az Isten, aki kiszabadítson titeket az én kezeimből?”

Nabukodonozor azonban még nem vettetett el, hanem újra üzenetet kapott Istentől: a három ifjú nem égett meg, hanem csodával határos módon, és egy negyedik, angyalszerű „istenfi” segítségével sértetlenül jöttek ki a kemencéből. Ez előtt a csoda előtt mindenki meghajlott, maga a büszke király is, aki megijedve így szólította meg őket: „a felséges Istennek szolgái”. Újra elmondta mindazt, amit már a második fejezet végén is elmondott, s leborult az igaz Isten, a héber ifjak Istene előtt. „Szóla Nabukodonozor, és monda: Áldott ezeknek Istene, a Sidrák, Misák és Abednégó Istene, aki küldötte az ő angyalát és kiszabadította az ő szolgáit, akik ő benne bíztak; és a király parancsolatát megszegték és veszedelemre adták az ő testöket és nem szolgáltak és nem imádtak más istent az ő Istenökön kivül.” Újra előtte volt a lehetőség, hogy a megismert Teremtőt imádja. (Érdekes, hogy keleti despota uralkodóként a másik végletbe esett: megparancsolta a héberek istenének imádását. A Biblia sehol sem kényszeríti hatalmi szóval az igazság követését, pusztán bemutatja a kétféle út végét.)
Istennek továbbra is terve volt a királlyal, s úgy tűnik, ő egy darabig valóban elismerte a Teremtő hatalmát.

A Dániel könyve 4. fejezete újabb részletet mutat be Nabukodonozor életéből. A leírás egyes szám első személyben történik, a király nevében íródnak a sorok. Isten újabb álmot láttatott vele, melytől „megrettent” és „megháborodott”. Zaklatottá vált, ezért a bölcseket álomfejtésre maga elé hívta, akik újra nem tudtak mit kezdeni a feladattal. Megint csak Dániel volt az, aki végül bejött hozzá. Nabukodonozor elmondta neki az álmát, melyben a föld közepén látott állni egy nagy fát. A babiloni térképeken kezdetleges módon ábrázolták az akkor megismert területeket, melynek – természetesen – Babilon volt a középpontja, mint a ‘világ közepe’, s egyben az isteni világnak is a kapuja. A nagy fa magassága rendkívüli volt, „erős és égig érő volt, és az egész föld széléig volt látható”, „levelei szépek és gyümölcse sok, és táplálék volt rajta mindeneknek, alatta árnyékot talált a mező vada, és ágain lakoztak az ég madarai, és róla evett minden élő”. Jelképezte ez azt, hogy Babilónia Nabukodonozor vezetésével egy olyan birodalom lehetett volna, mely az igaz Isten imádatából táplálkozva menedéke, békessége lehetett volna az akkori világnak. Dániel világosan közölte ezt, ahogy a 4. fejezet 19. verse megírja: „Te vagy az, ó király, aki naggyá és erőssé lettél, akinek nagysága megnövekedett és föléri az égig, és hatalmad a föld végéig.”. Istennek célja volt vele, ezért adta meg a növekedést, áldásokat az életében, uralmában.

Itt azonban változik a kép, a látomás, ezt mondja Nabukodonozor: „Egy Vigyázó és Szent szállt alá az égből, erősen kiáltott, és így szólt: vágjátok ki a fát és vagdaljátok le az ágait, rázzátok le leveleit és hányjátok szét gyümölcseit, fussanak el a vadak alóla, és a madarak az ő ágairól. De gyökerének törzsökét hagyjátok meg a földben, és vas és érc láncokba verve a mező füvén, égi harmattal öntöztessék, és barmokkal legyen része a föld füvében. Az ő emberi szíve változzék el, és baromnak szíve adassék néki, és hét idő múljék el felette. Vigyázók határozatából van ez a rendelet, és a Szentek parancsolata ez a végzés, hogy megtudják az élők, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és akinek akarja, annak adja azt, és az emberek között az alábbvalót emeli fel arra. Ezt az álmot láttam én, Nabukodonozor király.”

A király bizalommal fordult Dániel felé, akiről megtapasztalhatta többször is, hogy különleges lélek van benne. Azonban Dániel „közel egy óráig rémüldözött, és az ő gondolatai háborították őt”. Isten prófétája látta az isteni határozatot, a jövőt, s így szólt: „Uram, az álom szálljon a te gyűlölőidre, a magyarázata pedig ellenségeidre!”. Nem akart rosszat a királynak, de látta, hogy a végzés megváltoztathatatlan, s megmagyarázta az álmot, megmentő jótanácsát is hozzá fűzve:
A Vigyázó és Szent határozata azt jelenti, hogy a király elvettetik, mivel nem teljesíti az isteni parancsot, rendelést, mikor felfuvalkodik. Azonban még ekkor is a Teremtő kegyelme nyilatkozik meg, mikor lehetőséget ad neki a megtérésre azáltal, hogy megmarad a fa gyökere.

„Ez a jelentése, oh király, és a felséges Isten végezése ez, amely bekövetkezik az én uramra, a királyra, s kivetnek téged az emberek közül, és a mezei barmokkal lesz a te lakozásod, és füvet adnak enned, mint az ökröknek, és égi harmattal öntöznek téged, és hét idő múlik el feletted, mígnem megérted, hogy a felséges Isten uralkodik az emberek birodalmán, és annak adja azt, akinek akarja. Hogy pedig mondák, hogy a fa gyökereinek törzsökét hagyják meg: országod megmarad néked, mihelyest megismered, hogy az Ég uralkodik. Azért, oh király, az én tanácsom tessék néked, és vétkeidtől igazság által szabadulj és a te hamisságaidtól a szegényekhez való irgalmasság által. Így talán tartós lesz a békességed. Mindez betelék Nabukodonozor királyon.” Ahogy az Ige írja, Isten végzése beteljesedett Nabukodonozoron, hiszen egy év múlva ezeket a szavakat mondta: „Nem ez-é ama nagy Babilon, amelyet én építettem királyság házának, az én hatalmasságom ereje által és dicsőségem tisztességére?” Önfelmagasztalása, az, hogy mások csodálatát és imádatát nem adta tovább Istennek, hogy az egyébként valóban hatalmas birodalom felépítését, létezését önmagának tulajdonította, beteljesítette a próféciát. Aki önmagát felmagasztalja, megaláztatik – aki nem ismeri el Istent, saját magát juttatja el a mélységbe.

Ésaiás könyvének 2. fejezete szerint „a seregek Urának napja eljő minden kevély és magas ellen, és minden felemelkedett ellen, és az megaláztatik”, Jézus ugyanezt mondta el, mikor a farizeus és a vámszedő imáját mondta el, mikor tanítványait oktatta a ‘ki a nagyobb’ kérdésben: „valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik.”. Isten kegyelme az, ha ez még egy ember életében megtörténik, s nem a végítéletkor kell szembenéznie vele.

A Vigyázó szavai szerint a király megőrült, kivettetett az emberek közül, és csak a meghatározott idő (értelmezések szerint hét év) után történt, amit magáról így ír: „És az idő elteltével én, Nabukodonozor, szemeimet az égre emelém, és az én értelmem visszajöve, és áldám a felséges Istent, és dícsérém és dicsőítém az örökké élőt, kinek hatalma örökkévaló hatalom és országa nemzedékről-nemzedékre áll. És a föld minden lakosa olyan mint a semmi; és az ő akaratja szerint cselekszik az ég seregében és a föld lakosai között, és nincs, aki az ő kezét megfoghatná és ezt mondaná néki: Mit cselekedtél? Abban az időben visszatére hozzám az én értelmem, és országom dicsőségére az én ékességem, és méltóságom is visszatére hozzám, és az én tanácsosaim és főembereim fölkeresének engem, és visszahelyeztettem az én országomba, és rendkívüli nagyság adatott nékem. Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő utai ítélet, és azokat, akik kevélységben járnak, megalázhatja.”

A történet úgy végződik, hogy a király megtér, és az igaz Istent imádja, ahogyan az Teremtőjének eredeti terve is volt. Isten szerette őt, mikor ennyi alkalommal megkereste kegyelmével, de használni is akarta, mikor a választott nép érdekében hatalmát irányította, s a környező, pogány népeknek is hasznára akart lenni, hogy őket is az igazságra elvezérelje.

A történelem kutatói vitáznak azon, hogy megtörtént-e megőrülése, de valószínűleg ennek sosem maradt nyoma a csupán dicsőséges dolgokat leíró babiloni krónikákban, titokban tartották az eseményt. Isten feljegyzése szerint megtérése után a tanácsosok és főemberek megkeresték és a hatalmába visszahelyezték a királyt, aki immár megváltozva imádta az igaz Istent.

Példabeszédek könyve 16:12 szerint „Útálatos legyen a királyoknál istentelenséget cselekedni; mert igazsággal erősíttetik meg a királyiszék.” Dániel könyve szerint Nabukodonozornak „rendkívüli nagyság adatott” élete végén.

Nabukodonozor története tanulságos, hiszen a lehető legbővebben az ő életén keresztül mutatja meg a Szentírás, hogy mennyit küzd Isten egy pogány, hamis vallásban nevelkedett, de az igazságot kutató emberért. Egy ilyen, születésénél és neveltetésénél fogva bálványimádó emberhez is közel tud férkőzni, ha az az igazság és jogosság mércéjét érzi lelkiismerete révén. Sátán ugyan azonnal ott terem, ahogy Nabukodonozornál is tette, és kísérti őt, de Krisztus is harcol minden ilyen ember lelkéért. Ezt a harcot láttuk a babiloni király életében is.
Az emberi szív felett a szabad akarat miatt nincs erőszakos hatalma még a Teremtőnek sem, de a Szentlélek egészen különleges módon és mértékben tudja befolyásolni azok gondolkodását és jellemét, akiknek szándékában áll keresni az Urat.

A babiloni birodalom Nabukodonozor halála (i.e. 562) után hanyatlani kezdett, s nem sokkal később el is bukott, hogy átvegye uralmát a következő, „alábbvaló” királyság, a méd-perzsa birodalom. Ennek a birodalomnak éppúgy volt üdvtörténeti jelentősége, mint az előző babiloninak. A Kürosz királyról írtak például szolgálnak arra, Isten hogyan gondolkodik pogány fejedelmekről, hatalmakról, s mi célból építi be életüket, tetteiket az üdvösség történetébe:
Ésaiás 45:1-6 „Így szól az Úr felkentjéhez, Czírushoz, kinek jobbkezét megfogám, hogy meghódoltassak előtte népeket, és a királyok derekának övét megoldjam, ő előtte megnyissam az ajtókat, és a kapuk be ne zároltassanak; Én menéndek előtted, és az egyenetleneket megegyenesítem, az érczajtókat összetöröm, és leütöm a vaszárakat. Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait, hogy megtudjad, hogy én vagyok az Úr, aki téged neveden hívtalak, Izráel Istene. Az én szolgámért, Jákóbért, és elválasztott Izráelemért neveden hívtalak el, szeretettel szólítálak, noha nem ismerél. Én vagyok az Úr és több nincs, rajtam kivül nincs Isten! felöveztelek téged, bár nem ismerél. Hogy megtudják napkelettől és napnyugattól fogva, hogy nincsen több rajtam kivül; én vagyok az Úr és több nincsen!”

Nabukodonozor története tanulságos, hiszen egy vallási zűrzavart megtestesítő birodalom uraként, a bálványaik imádásának gyakorlása közben is meg tudta őt szólítani Isten prófétáján, Dánielen és társain, az ő tetteiken keresztül, majd álmokon át is. S az Ezékiel 26:7 szerinti „… Babilon királya… a királyok királya” Isten igéje szerint végül hallgatott Rá. Csak Isten a megmondhatója, hogy Nabukodonozor király melyik oldalon fog állni a végítéletkor: a juhok vagy a kecskék oldalán. Életében az Istennek való ellenszegülés éppúgy jelen volt, mint az engedelmesség és a beismerés. Volt, hogy tudta őt használni az Isten, mint szolgáját, de voltak pozitív események, melyek nem történtek meg ellenszegülése, makacssága és büszkesége miatt. Mindenképpen hasznos azonban a róla szóló igék tanulmányozása mindannyiunk számára.

Facebook kommentek