„Egy boszorka van… Vagy több… Ha akarjuk… Ha úgy akarjuk… Ha jó gyávák és irigyek vagyunk… Akkor van… Több is… Minél több… Mindenki… Kivéve persze önmagunkat… Egyelőre…”
/A szombathelyi Weöres Sándor Színház ajánlója A salemi boszorkányok című darabhoz/
Arthur Miller amerikai drámaíró az 50-es évek Amerikájában dolgozta fel az 1692-93-ban Massachusetts államban lejátszódó boszorkányperek igaz történetét. Miller saját kora mccarthyista kommunistaüldözésével vont párhuzamot, amelynek kényszerű szereplője volt ő maga is. Most, 2018-ban ugyancsak aktuális a darab, ahogy ezt a szombathelyi társulat előadásában láthattuk a múlt hétvégén.
A 17. század végi gyarmati Amerikában folytak le azok a boszorkányperek Salem városában, amelyben 19 embert – többnyire szegény sorban élő idős asszonyokat – felakasztottak. A huszadik áldozatot kövekkel nyomták agyon, és összesen mintegy 80 embert börtönöztek be. Mindannyiukat azzal vádolták, hogy az ördöggel cimboráltak, s arra akarták kényszeríteni őket, hogy ezt nyilvánosság előtt vallják is be. Mivel ők kitartottak az igazság mellett, és másokra sem vallottak, ezért vár rájuk a kínzás és a halál.
A dráma a közösségi létünk nagy kérdéseit érinti: hatalomvágy, hiszékenység, irigység között születhetnek-e józan és igazságos megoldások egy közösség életében. Vagy ugyancsak fontos felvetése a darabnak az, hogy politika és egyház érdekszövetségében a bűnbakteremtés „varázslása” hogyan tesz tönkre minden emberi kapcsolatot árulással, kéjjel, haszonleséssel, bosszúállással fertőződve. Vagy az erkölcsi törvény védelmében miképpen lehet törvénytelen eljárásokat lefolytatni. Hogyan lehet az igazság vagy a szeretet nevében megtörni és hazugságra kényszeríteni másokat. Milyen veszélyes az, ha valaki befolyásolható, mint Mary Warren – hisz nem csak a jóra, de a gonoszságra is felhasználják mások. És Hale tiszteletes őszinte ténykedését látva megdöbbenünk azon, hogy a legborzasztóbb bűntettek véghezviteléhez általában a jószándékú emberek naiv és lelkes közreműködésére van szükség.
Az Arthur Miller által kidolgozott karakterek rendkívül árnyaltak, konfliktusaik és döntéseik hasonlítanak a mieinkhez. Az unatkozó vidéki lányok ártatlannak induló játékából egyszerre vérszomjas boszorkányüldözés lesz. Mert ha bárki bevádolható, akkor a véletlenül elinduló folyamat már élvezetes gyönyörűségét adja annak, hogy emberi életek vannak kiszolgáltatva az igazságtalanságnak.
John és Elizabeth Proctor szenvedélyes küzdelme az igazságért összefonódik a magánélet és a közélet színterén. A kapcsolatuk megmaradásáért folytatott harcuk- a bukás és a hűség, az őszinte önfeltárás és a megbocsátás, a megoldáskeresés és a remény hullámzásában – egyre erősebbé teszi őket. Hogy elköteleződjenek. Véglegesen. Eközben élet-halál küzdelmet kell vívniuk a boszorkányperben: másokért és elsősorban önmagukért. Mert mindketten a lelkiismeretükre hallgatnak: egyikük egy tiszta élet végén sem hazudik azért, hogy megmeneküljön, másikuk a keresés és tagadás zűrzavarában végül hű marad az igazsághoz, és így jut a vesztőhelyre.
De az Istenhez való tényleges viszony különböző változatait is pontosan megrajzolta a drámaíró az egyes karakterekben.
Rebecca Nurse már a kirobbanó vádak és a nyomozás legelején azonnal Istenhez fordul segítségért, s a börtönben sem lázad, hanem imában kér erőt a rá váró halálbüntetés elhordozásához. Kapcsolata a Teremtőjével bizalmon és hittapasztalatokon alapul.
Elizabeth Proctort, a tiszta lelkiismeretű asszonyt a megmentő szeretet és az erős meggyőződése vezérli minden nehéz próbájában.
John Proctor a küzdő hívő ember, aki nemcsak gyarló emberi természetével, de Istennel is küzd, elbukik és győzedelmeskedik, kételkedik és határozott állásfoglalásokra is képes. Így halad előre az igazság szeretetében.
Parris tiszteletesnek, a salemi lelkipásztornak nincs lelki élete: az egyházi érdekek és hagyományok gondolkodás nélküli kiszolgálójaként hajtja végre a reá bízatott istenképviseletet.
Hale tiszteletes kiváló bibliaismeretét képtelen a gyakorlati élethelyzetekben alkalmazni. Ő jobban szereti az „elméletet”, amely Istenről szól, mint az embereket. Így olyan szolgájává válik a hatalomnak, aki békétlen lesz azokban a bűnökben, amelyekbe önszántából keveredett bele.
Danforth, kormányzóhelyettes, a bíróság elnöke önmagát ruházza fel isteni tekintéllyel – Isten helyébe lépve ítél el másokat akár kételkedéséért, akár meggyőződéséért.
Abigail Williams és társai a misztikus vallásosság „áldozatai”: látomásaik és az őket övező jelenségek olyan meggyőzőek és félelemkeltőek, hogy a legnagyobb szolgálatot teszik az igazság képviselőinek elpusztításában.
Putnam házaspárra a kispolgárok képmutató vallásossága jellemző: minden ténykedésük, még a gyermekeik elvesztése miatti szenvedésük is alakoskodás mások elismeréséért, az anyagi jólétért, azért, hogy mindenkor jól járjanak.
Joggal nyilatkozta tehát a darab kapcsán Alföldi Róbert, a szombathelyi előadás rendezője:
“Mindig érdekelt és azóta sem tudok közelebb jutni ahhoz az alapvető emberi tulajdonsághoz, hogy miért veszik ki belőlünk a gyermeki kíváncsiság valami iránt, ami más, mint amit mi képviselünk, vagy gondolunk. Miért nem inkább érdekes és vonzó, miért gerjeszt bennünk dühöt, tehetetlen és gyáva vádaskodást, agressziót. És miért keveredik ez nagyon gyakran Istennel, miért tartjuk magunk elé Istent. Miért járatjuk le Istent. És ha már, Isten ezt miért hagyja… mert hagyja… Nagyon gyakran kérdezem ezt mostanság, itthon. És kíváncsian várom, hogy New Yorkban is kérdezik-e.” 1
A rendező kereső ember, s kérdésére a Biblia az igazságot szeretők szenvedéséről és az isteni gondviselésről ezt írja:
„Emlékezzetek pedig vissza a régebbi napokra, amelyekben, minekutána megvilágosíttattatok, sok szenvedésteljes küzdelmet állottatok ki,
Midőn egyfelől gyalázásokkal és nyomorgattatásokkal nyilvánosság elé hurcoltak titeket, másfelől társai lettetek azoknak, akik így jártak.
Mert a foglyokkal is együtt szenvedtetek, és vagyonotok elrablását örömmel fogadtátok, tudván, hogy néktek jobb és maradandó vagyonotok van a mennyekben
Ne dobjátok el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van.
Mert békességes tűrésre van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet.
Mert még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő és nem késik
Az igaz pedig hitből él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem.
De mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk.” /Zsidókhoz írt levél 10: 32-39/
Az örök élet ígérete azoknak szól, akik az igazság szeretetét befogadták. De akik nem hittek az igazságban, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban, azoknak „elveszése” nem csupán egy elméleti kijelentés, hanem valóság.
Az előadásban körvonalazott közállapotot látva egyértelmű lelki pusztulás vár arra a közösségre, ahol hasonló folyamatok zajlódhatnak le, mint Salemben, s ebben valóban csak egy-egy ember, a maradék menthető meg. Nem az akasztófától, hanem a „salemi lelkülettől”. Mivel az igaz ember hitből él. És a dráma fájdalmas üzeneteit meghallva ez adhat reményt nekünk a ránk váró küzdelmekhez.
Eredics Éva
Forrás:
1 https://szinhaz.org/csak-szinhaz/csak-szinhaz-videk/2018/04/14/salemi-boszorkanyok-ismet-szombathelyen-rendez-alfoldi-robert/
