A gyávaság ezer szálból szövődik össze. A gyávaságot általában mindenki elítéli, de ez a megbélyegzés gyakran csak annyi, mint mosollyal a bajusz alatt valamit még inkább mentegetni. Úgy vélik, a gyávaság a túlélés legbiztosabb receptje. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, avagy „Szólj igazat és betörik a fejed”. A cselekvés és a szólás hiányában egyaránt király a gyávaság. Nem arról beszélünk, amidőn a lelkiismeretet az értelem és a tapasztalat hathatós érvekkel meggyőzi, hogy most jobb nem tenni vagy hallgatni. Ez nem gyávaság, hanem körültekintés, óvatosság. Az ilyen ember azonban állandóan cselekvésre, megszólalásra kész, mostani látszólagos passzivitása voltaképpen készenlét, magasabb fokú aktivitás. Jelenleg nem látja elérkezettnek az időt a külső cselekvésre, neki azonban ez az idő a belső cselekvés ideje.
Csodálatosan fejezi ki ezt bölcs Salamon, – az Istenben elrejtett életet élő, mindig figyelő és alkalmas időben cselekedni is kész ember, s a gyorsan, a problémákat a maga szája íze szerint megoldani kívánó ember különbségéről szólva:
„Az okos meglátja a bajt és elrejti magát,
a bolondok nekimennek és kárát vallják.” (Péld 22:3; 27:12)
Az sem állja meg a helyét, hogy a gyávaság ellentéte a vakmerőség. A vakmerőségben gyakran éppúgy nincs jelen az értelem, mint a gyávaságban. A gyávaság ellentéte azért a hit, mert a hitben a lelkiismeret és az értelem összhangját csodálhatjuk, ami a szeretet betöltése, beteljesedése:
„A parancsolatnak vége [célja] pedig a tiszta szívből,
jó lelkiismeretből és igaz hitből való szeretet.” (I. Tim 1:5)
Isten úgy alkotta meg az embert, hogy természetes állapota a bátor hit legyen. Azaz: amit megismerünk, igaznak tartunk, amellett döntést hozzunk, és döntéseinket ég és föld előtt vállaljuk, sőt képviseljük.
Ha valakinek megadatott, hogy láthassa a világosságot, árulás a részéről, ha szemlesütve vagy pislogva jár, mintha sötétség venné körül. A gyávaság nem elsősorban félelem, ez csupán a hazug fedőnév. A gyávasághoz vezető út első szakasza a hanyagság, a második az árulás, a harmadik a megalkuvás, a negyedik a pusztítás. Jézus világosan beszélt erről, amikor e végpontokat összekötve a hazugság fejedelmét egyben embergyilkosnak is mondta (Jn 8:44).
A gyáva ember legelőször önmagát öli meg. Sokféle öngyilkosság van, ezek közül jobbára csak a külsődlegest tartják számon, amikor valaki mesterséges úton kioltja életét. A lelki öngyilkosságoknak azonban szokatlanul széles skálájáról szinte tudomást sem vesznek.
A lelki halál sok formájában egy a közös: mindegyikükben a lelkiismeretnek való hazugság uralkodik. Hazudhatunk a lelkiismeretnek kényelemszeretetből. Ezen belül is a külső jólét fenntartása miatti kényelemszeretetből, de akkor is, ha valamely felmerülő kérdésnek nem akarunk tisztességesen a végére járni. Gondolkodásunkban a vetélések hullahegyeket halmoznak fel.
A lelkiismerettel kapcsolatos másik hazugságforma a hála hiányából következik. Nem kis erőket kell mozgósítanunk azért, hogy a nyilvánvaló javakat, ajándékokat letagadjuk. A panaszkodás és követelődzés lelkületének szétterjedése a belső halál újabb formája.
A telhetetlenség is lelkiismeret elleni vétek. Ezért jogos a kérés:
„A hiábavalóságot és a hazugságot messze távoztasd tőlem, szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem, táplálj engem hozzám illendő eledellel.
Hogy megelégedvén, meg ne tagadjalak, és azt ne mondjam: »Kicsoda az Úr?« Se pedig elszegényedvén, ne lopjak, és gonoszul ne éljek az én Istenem nevével.” (Péld 30:8–9)
Egy harmadik hazugság: minden megfontolás félretevése nyers élvezetek vagy mohó vágyak, avagy tisztátalan önérdek kielégítése végett. Ez a lelki csőlátás mindig gyávasággal jár. Bátrak, sőt kihívóan vakmerők vagyunk bizonyos céljaink elérésében, minden ezekkel ellentétes szempontot viszont figyelmen kívül hagyunk.
Mindent egybevetve, nem a gyávaság, a lelkiismeret ellen való hazugság, önbecsapás, árulás és megalkuvás útja a könnyű, hanem a valóságban mindez igen-igen nehéz. Keresve sem találnánk jobb példát arra, mennyire eltorzította az embert az önzés, ha mégis a nehezebb és a rossz utat járja. Miért? – Nincs rá értelmes magyarázat, ahogyan az önzés, a bűn is maga az értelmetlenség. A jó és könnyű út: a lelkiismeret követése, a hit bátorsága, a belső béke és boldogság. Ezért szólt az égi szózat így a damaszkuszi út Sauljának: „Nehéz néked az ösztöke ellen rugódoznod.” (Csel 9:5) Ne járj a nehéz, keserves, örömtelen úton! Válaszd a jót, az egyszerűt, az emberhez méltót!
-RJ-
