Néha… észreveszem, hogy a Piac valamilyen értékről a várható csekélyke profit okán leveszi irigy szemét: aszály sújtotta és biztosító fizette kukoricaföld, kereslet híján le nem szedett dúsan termő meggyültetvény, elhagyott fekete ribizli ültetvény, Kft-csőd miatt sorsára hagyott, de még kivágását meg nem érte őszibarackos, tulajdonosának csak veszteséget termő szőlő. Minden alkalommal megkérdezem a tulajdonost: ártok-e neki azzal, ha a rászorulóknak juttatok belőle? Van, hogy elhajtanak, de most sikerrel jártam.
Megengedték, hogy a szüret után beérett maradvány őszibarackot leszedjem.
Mari néni /valós személyről van szó/ elhunyt barátom anyja, már jóval túl a nyolcvanon, még mindig szívesen jön velem egy-egy ilyen alkalomra. Szóval tart, miközben vezetek. Már nem emlékszem, hányszor mondta el: ha tudta volna, hogy a fia meghal, dehogyis jött volna el korábbi házából. Az idő, a helyszínek és a cselekmény az összefüggések beláthatatlan szövetébe ágyazottan jelennek meg, miközben állandóan próbálja előttem önmagát igazolni. Fülem gyakorlott hullámlovasként ejti el a szóözön hullámveréseit.
Már hazafelé igyekezünk. A csomagtartóban fűkasza legurtnizva, a hátsó ülésen egy láda őszibarack terpeszkedik. Az út szélén szakadt családfő integet, mögötte babakocsiban kétévesforma kislány, és … sovány feleségén látszik, hogy nem most lett durci. Az apa fiatal, szinte gyerek még, kezében vödör, szák, horgászbotok. Elegáns villanással megállok mégis, /amenyire egy Wartburg elegáns lehet/ az idő este hét körül jár, település innen vagy hat kilométer, buszjárat aligha.
– Ennek az embernek holnap dolgoznia kell menni, a gyereket ágyba kéne dugni, ki tudja lesz-e vacsorájuk? – ezeket gondolom közben. De örülnek nagyon. Babakocsi a csomagtartóba éppen hogy befér, a hátsó ülésen elfordítom a ládát, hogy egymás mellett két ember elférjen.
– Gyere, picinyem! – szólok a kislányhoz, és kezem már kapja is fel a kis testet, és beültetem Marika nénihez.
Fülemmel hallom a két női test motorjának pörgését. Az egyik tragédiának fogja fel az anyjától való elszakadást, még ha rövid időre is. Aggodalmasan pislog a másik ülésen fészkelődő anyjára. De a fejlődés előbbre vivő eszköze – mert majd hozzá kell szoknia ehhez -, hogy idegenek mustrálják, szapulják. Az öregét, hogy egy fiatal kis életet ölelhet. Visszaemlékezik a dicső önmegtagadás és áldozathozatal idejére. Családja és rokonai megtagadhatták tőle ezt az érzést, s nekem módomban állt megadni pillanatig. Én is örülök, hogy ezt megadhattam neki a sors kényszereként.
A népautó motorja halkan duruzsol, lassan megyek, hogy a kislány ne féljen, se szülei ne rettegjenek tőlem, mint ámokfutótól, én pedig ezzel is marasztalom az illékony időt. Pár szót is váltunk, megtudom, hogy a kislány csak kétéves és már beszél, Veronikának hívják, és hogy nem fogtak semmit.
Oldalra pillantva döbbenek meg: Micsoda ellentét! A két arc így egymás mellett… Az egyik előtt csodálatos lehetőségek és ígéretes jövő – mind így születtünk és indultunk el. S a másik mögött nyomorúságokkal bővelkedő múlt és a reménytelen jövő. Nézem őket, és nem őket látom már, hanem azt a “Rejtőzködő Istent”, aki mindkettőjüket kimondhatatlanul szereti, hordozza. …De, akik Őt, talán önhibájukon kívül, avagy azzal együtt is, lehet, hogy nem fogják meglátni soha!
Megállok a kért utcánál. Kipakolok, az asszonyka szatyrát megtöltöm érett nektarinnal. Közben pár fényképet készítek róluk. A kislány szavakkal még nem tudja értésemre adni, de félreérthetetlenül közli velem, elfordulva makacsul: fényképezni tilos!
Szántó István
