Vajon miért harapództak el az iskolai bántalmazások és az internetes zaklatások? Holott figyelemfelkeltő cikkek, videók látnak napvilágot, amelyek rámutatnak az iskolai agresszió veszélyeire. Növekszik az áldozatok száma. De növekszenek a lelki sérülések következményei is.
Mi ennek az oka?
A problémának társadalmi, szemléletbeli gyökerei vannak. A szülők túlterheltsége, a nevelési elvek ellentmondásai, a pedagógusok felkészületlensége, a virtuális világ befolyása. Együtt és külön is nagyon fontos tényező. Kevés az, hogy szakemberek- tanárok, pszichológusok, szociológusok- beszélnek erről. Ennél több kell, hogy megálljt parancsolhassunk ennek a gyorsuló folyamatnak. Pedig az áldozatok száma napról napra nő.
Miért pont ő?
A minap olvastam egy büntetőtárgyalásról, amely most zajlik. Soproni tinédzserek iskola után követték a hazatartó társukat. Egy néptelen helyen letérdeltették, órákig pofozták, rúgták. Ami a legmegdöbbentőbb az esetben az az, hogy az öttagú társaságban a két lány volt a legdurvább, s az elkövetők között voltak olyanok, akik jó kapcsolatot ápoltak a fiúval, mégis részt vettek az ütlegelésben. Ami ugyancsak jellemző momentum: a kórházi ellátás után a sértett fiú először nem mert beszélni az édesanyjának az órákig tartó bántalmazásáról.
Hány olyan eset lehet a közvetlen közelünkben, ami hasonló ehhez, s nem is tudunk róla mi, felnőttek. Mert nem figyelünk az apró jelekre: hogy váratlanul szemtelen vagy éppen hallgatag egy gyerek, hogy kedvetlen vagy összerezdül minden kis zajra, hogy nem érdekli a tananyag, és nem akarja, hogy közeledjenek hozzá mások.
A hallgatás beszédes
Mi, felnőttek el sem tudjuk képzelni, hogy egy gyerek félelmében vagy megalázottságában nem mer vagy nem tud beszélni a történtekről még az osztályfőnökének vagy a szüleinek sem. Pedig ez sok esetben van így. Miért okolják magukat az áldozatok azért a bántalmazásért, amely őket érte?
Mert a gyerekeknek még kialakulatlan az önértékelése. A kamaszoknak kifejezetten zűrzavaros.
És ott a bizalmatlanság is, amely a kisgyermekkori rossz tapasztalataiból fakadhatnak. Nem védték meg a szülei, vagy kinevették, vagy az óvó nénije volt közönyös, amikor segítségért fordult hozzá. Egy értékrend nélküli vagy értéktévesztett felnőttvilágban sok oka lehet annak, hogy miért „kell” hallgatni a történtekről. Holott egy szeretetteljes közegben nincs félelemből fakadó elhallgatás. Ahol felelősségre nevelnek, ott beszélnek a különböző problémákról, hisz a gyerekek ebből tanulnak. Így készülhetnek fel azokra a váratlan helyzetekre, amelyek könnyen sodorhatják őket a rossz felé. Bizony pillanatok alatt ott találhatják magukat egy csúfolódó, kirekesztő, áldozatot kereső csoportban.
Figyelemre és (ön)fegyelemre várva
Azt, hogy mennyire nem csak az én problémám ma az iskolai bántalmazás kérdése, azt egy közelmúltban olvasott cikk kapcsán értettem meg. Herczog Mária szociológus szerint, aki az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának a tagja, mindennapos lett az iskolai zaklatás, s Magyarországon minden tizedik fiatal szenved a hozzá közeli emberek és az iskolai erőszak valamilyen formájától. A megalázásnak és megszégyenítésnek különböző formái vannak. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, ha azt nézzük, hogy egy gyerek lelkében milyen folyamatokat indít el ez vagy amaz, s milyen tragédiába torkollhat később. A cikkben leírnak egy nemrégiben megtörtént esetet. Egy elitgimnázium 15 éves tanulója öngyilkos lett, mert osztálytársai bántották azért, mivel nem volt a családja olyan jómódú, mint a többieké. Hol van az a pont, ahol egy fiatal lány nem bírja tovább az őt ért lelki megszégyenítést? Hány olyan helyzet mellett mentek el az évek során osztálytársak és tanárok, amikor szólni lehetett volna? Ki a felelős egy ilyen tragikus esetért? A figyelem hiánya, az együttérzés hiánya, a közöny? Mikor válik egy fiatal számára az élete reményvesztetté?
Ezért látják a szakma képviselői is úgy, hogy nincs különbség a zaklatások komolysága között. Lehet verés, csúfolódás, kirekesztés, személyes tárgyak elvétele, szendvics elkobzása, gúnyrajz, lesifotó, álhír terjesztése. Mind súlyos sérülést is okozhat együtt és külön-külön is.
Virtuálisan
A mobiltelefon is lehet fegyver a gyerekek kezében. Etikus használata feltételezi a felnőttek helyes magatartásmintáit. Fontos témája az otthoni és az iskolai nevelésnek, hogy bizonyos szabályokat elsajátíthassanak már kisgyermekkorban a diákok, s akkor kamaszkorba kerülve nem sodródhatnak az árral. Ekkor már többnyire a kortársak között élik a mindennapjaikat, s nincsenek közvetlen kontroll alatt.
Ha a diákcsoportok számára gonoszkodás eszköze lesz az internet, akkor sokkal könnyebb megszokni a bántalmazás jelenlétét az életükben. Hisz nem látják a másik arcát, amikor kitesznek róla a közösségi oldalra egy nevetséges fotót. Nem érzik át a fájdalmát, amikor a külsejéről durva poénok hangzanak el. Varázsosabbnak tűnik ötletesen csőbe húzni őt, aztán leleplezni a hiszékenységét a csoportoldalon. És mindaz, amit ezekkel a játékokkal, erőfitogtatásokkal okoznak egymásnak a fiatalok ilyenkor, nem érzékelhető, hisz az illető nincs jelen személyesen. Ami megrendítene egyet is közülük, ha valóságos helyzetben élnék meg a gonoszkodást, az virtuálisan senkit nem késztet állásfoglalásra. A tragikus következmények pedig a jelenben nem láthatók.
Mi minden felelős a chatgyilkosságokért?
Az, hogy a bántalmazó gyerekek jó része maga is bántalmazott: a családban vagy az iskolában. Az, hogy a csoportdinamikában rejlő pozitív lehetőségeket nem használjuk ki mi, felnőttek. Mert kifáradtunk. Mert kiégtünk. Vagy mert arra neveljük gyerekeinket, hogy „csak magaddal törődj”. Aztán döbbenten látjuk idővel, hogy a pozitív közösségi élmények nélkül felnövő nemzedék másféle közösségi élményt talál. Ha nincsenek jó tapasztalatai, miért ne sodródna bele az internetes közössége gonosz játékaiba?
Mi a mi dolgunk?
Fontosnak tartom a prevenciós anyagok használatát: történetek íródnak, kisfilmek készülnek, amelyek felhívják a figyelmet erre a problémára. Egy jó kérdésfelvetés, egy őszinte hangú beszélgetés hat a gyerekek gondolkodására, s fontos szerepe lehet abban, hogy legközelebb kimaradnak az ilyen negatív szerveződésekből. Irodalmi hősök példája, filmrészletek, hírességek vallomásai is segítik a diákokat, hogy konkrét élethelyzetekben ők akadályozzanak meg egy bántalmazást az osztályukban. Ha megértik azt, hogy milyen kis dolgokkal indul el egy ilyen veszélyes folyamat, akkor sokkal nagyobb eséllyel mondanak nemet az erőszakos helyzetekre.
Nem mondhatunk le a gyerekeinkről! Nem mondhatjuk azt, hogy nem tehetek semmit, hogy nem az én dolgom, hogy más gyerekéért nem felelek. Ne egyszer-egyszer beszélgessünk a gyerekeinkkel és a barátaikkal erről. Ne egyszer egy évben említsük meg ezt a témát egy iskolai projektben. Azt tapasztalom, hogy a gyerekeknek az a fontos téma, amellyel folyamatosan foglalkozunk mi, felnőttek, és amit valóban szívügyünknek tartunk.
Azt is észreveszik, hogy váratlan helyzetekben ugyanazt tesszük (vagy nem), amit tanítottunk nekik. Azt is látják rajtunk, tanárokon és szülőkön, ha egy konfliktushelyzetben másra hárítjuk a felelősséget, és magunkat mentegetjük. Akkor miért ne éreznék úgy adott helyzetben, hogy nem az ő dolguk szólni, ha előttük szóval vagy tettel bántalmaznak valakit?
Ha az életünkben azt látják, hogy a legfontosabb elvi kérdésekben nincs fáradtság, nincs kényelemszeretet, akkor ők is nagyobb eséllyel megállják a helyüket a mindennapok harcaiban. És egyre többször viszik majd a közösségüket a jó élmények, a minőségi munka, a jó ügyekért való összefogás felé. Irányt kap az életük, és könnyebben döntenek az értékek mellett. Még nem késő!
Eredics Éva, tanár
