Sokan tulajdonítják szerencséjüket megérzéseiknek, ráérzéseiknek. Az „intuíció” Bergson filozófiájával utat tört a mindennapok világába is. Életlendületet, lelkesedést szenvedélyek adhatnak, – a romantika óta nemcsak a művészvilág hódol ennek az eszmének.
Az, hogy napjainkban egyre több ember vallja: érzelmekből él, semmi más, mint közvetett beismerése annak, hogy nem képes vagy nem akar gondolkodni. Az érzelmek ugyanis nem arra valók, hogy éljünk belőlük, vagy hogy vezessék az életünket. Az érzelmek kísérőjelenségek, melyek gondolkodásunkat, választásainkat követik. Egészséges lelkű embernél a helyes gondolkodás és döntés jó érzéssel, érzelmekkel jár együtt , míg a hibák, a kudarcok, a bűnök után szükségképp kell hogy érzelmeink keserűek legyenek. Becsaphatjuk persze magunkat, a sósba édest elegyítve, de mi haszna az ilyen keveréknek? Ahogy a betegség sem egészen az ellenségünk, hanem vészjelzés is egyben, a rossz érzések vagy érzelmek fölserkenthetik a gondolkodást, összeszedettebbé tehetnek bennünket.
Korunk valóságos sportot űz abból, hogy a rossz érzéseket, a keserű érzelmeket kikerülje. Ezért van minden eddiginél nagyobb divatja a legkülönbözőbb szórakozásoknak, hódítanak a harmóniát ígérő „keleti módszerek” és a narkotikumok nagy számban. Senki nem akarja rosszul érezni magát. Ez vezet sokak föltartóztathatatlan vesztéhez: mert ha jelzést kaptak volna, vagy elfogadták volna ezt a jelzést, talán időben reagálva rá, megmenekülhettek volna. Kinek ne jutna eszébe, ha valóban keresztény, Jézus Krisztusnak erről szóló figyelmeztetése?
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy sírtok és jajgattok ti, a világ pedig örül, ti szomorkodtok, hanem a ti szomorúságtok örömre fordul.” (Jn. 16:20)
Talán nem ismerte ezt a jézusi mondást, de valahogyan mégis tisztán tudta ezt Babits Mihály:
Örömről daloltok? – Ne vígan, ne hangosan!
Óh szenvedni kell még! az öröm még messze van.
Pányvád el nem éri. Boldog réten fut, suhan
vagy hever zöld fűvön. Mennyi erdő, hány folyam
közte és közötted! Az öröm még messze van. –
Vad ijesztett, ág szúrt, tüske tépte szórt hajam:
futottam feléje – vert a szívem nyugtalan.
Eltévedtem szörnyű völgyek útfogóiban.
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Óh szenvedni kell még: Küzdj tovább, lihegj, rohanj,
tépd a sötét sűrűt, úgy érhetsz ki az arany
fényre, zöld tisztásra, véresen, de boldogan!
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Tudod a nevét már? Ki ne kiáltsd hangosan!
Friss fehér tüzekkel boldog réten fut, suhan.
Pányvád el nem éri: az a perc még messze van!
S akkor is csak szolga… Akkor is csak új iram
más valami cél felé… Akkor is még csak olyan
mint szép paripád, mely vágtat, és majd lezuhan
s tán kiadja lelkét, mire veled szomjasan
igazi hazádba ér, mely ki tudja, merre van…
(Örömről daloltok, 1924)
Hogy mennyire veszélyes érzésekre építeni, s azokból élni, jelzi az is, hogy ma már az érzések, a szép érzelmek kora is lejárt. Hangulatokká olvadtak. „A világ csak hangulat” – mondta ki egy XIX. század végi költőnk, aki szeretett vallásos pózokat is fölvenni. Igaz: a vallásból se maradt életelv, magatartás, de talán még áhítatos érzés sem, csupán futó hangulat az ünnepi ebéd előtt.
A hangulattá változott érzések füstként múlnak el. Az ebből élni akaró embereket az üresség fojtogatja. A léggömbök szétpukkantak. Az ünnepnek tűnő varázslat szerteszállt. A pótlékok szétpattanása után mi mást lehetne mondani?
Annál, mi van, a semmi ősebb,
Még én nekem is ismerősebb…
(Kosztolányi Dezső: Ének a semmiről)
Érzéseinkre nem lehet életet alapítani. Se mindig hosszasan számolni velük, mondván, hogy „ha egyszer lettek, hát vannak, valamit kell velük kezdeni.” Az érzések, az érzelmek vagy jók, vagy rosszak. Átmenet nincs. Ezért a tanács is egyszerű rájuk:
„Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme
van-é valakinek? Dicséretet énekeljen.” (Jak. 5:13)
Lehet egyszer kerülgetni a dolgot a pszichológia és a pszichiátria, a szociológia, a filozófia talányait feltéve: higgyünk annak, hogy a tüneti kezelés nem igazi gyógyítás. Nem vitatom a türelem, a gyengédség, az alkalmazkodás szükségességét. Szophoklésszel együtt mondom azonban: „Bölcs belátás többet ér minden más adománynál…”Olyan terápiára van szükség, amely az okokat tárja fel.
Reisinger János
