Senki nem tudja, hogy az Európa név honnan származik. Bár a legismertebb mítoszvariáns szerint a bika alakot öltött Zeusz által elrabolt türoszi királylány nevét hordozza, ám a nyelvészek inkább az ógörög europosz szóból indulnak ki, ami széleset és sötétet egyaránt jelent, és ezért úgy gondolják, hogy görög honból nézve az europa szó a napnyugtára utal. Nomen est omen. Az egységes Európa létrejöttével a történelem napja is leáldozik?

Lezajlottak az európai parlamenti választások. Az optimisták abban bíznak, hogy Európa gazdaságilag és politikailag megerősödik, a szkeptikusok pedig Németország és Franciaország egységesítő erejétől tartanak a nemzetállamokkal szemben. Amíg Nagy-Britannia inkább a gazdasági válság rémét választja Európa helyett, addig a zavarosban halászó mini-duce politikusok büszkeségükben egyre dagadnak, miközben egyik kezük mélyen az általuk gyűlölt brüsszeli bürokraták zsebében matat, míg a másik orosz és kínai pénzt markolász. Mindez éppen azért lehetséges, mert a vezető európai politikusok által oly sűrűn hangoztatott közösségi értékek helyett valójában csak személyes érdekek állnak.

Kinn is, benn is

Ami azonban reményre adhat okot, hogy szemléletváltás ígérkezik az uniós politikában. A szarkák hiába járnak továbbra is pávatáncot. A mindent csak az előnyökre alapozó, de a hátrányokból semmit nem vállaló politika nem lesz folytatható. József Attila szavaival, „ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret.” Úgy tűnik, hogy Európa vezető államai rádöbbentek, hogy két út van Európa előtt: összezár vagy szétesik.

Az összezárás azt jelenti, hogy az unió államai szembeszállnak az euroszkeptikusok önsorsrontó vádaskodásaival, és egy szükségszerűen szűkebb, de jóval hatékonyabb gazdasági közösséget hoznak létre. Ehhez azonban egységes pénzügyi politikára lenne szükség. A problémák hatékony kezelését ugyanis nem elsősorban a politikai viták akadályozzák, hanem például az, hogy amíg az egyes tagállamok több ezer milliárd eurót költöttek bankmentésre a gazdasági válság idején, addig a menekültválság kapcsán a menekültek sorsának rendezésére ennek töredékét jelentő pénzügyi forrást sem biztosítottak. A német kormány 2020-ig ugyan közel 100 milliárd eurós többletkiadással számolt, de összehangolt uniós menekültpolitikáról továbbra sem beszélhetünk.

Európa álma

A szétesés ellenben azt jelenti, hogy a véget ér az Európai Unónak nevezett egységtörekvés álma. Az álom, amelyet mintegy két és félezer évvel ezelőtt már megálmodott egy uralkodó.

Ezt az uralkodót Nabukodonozornak hívták. Neve sokáig csak a Bibliából volt ismert, mígnem a 20. század elején folytatott ásatások egyértelművé tették létezését. A feltárt agyagtáblák a Szentírással egyezően bizonyították, hogy ő volt az Újbabiloni Birodalom feje.

Dániel könyvének 2. fejezete szerint Nabukodonozort erősen foglalkoztatta, hogy mi következik majd az ő uralkodása után. Erre válaszul azonban egy olyan álmot kapott, amit nem tudott értelmezni. Álmában ugyanis egy hatalmas fényes szobrot látott, amelynek „az ábrázata rettenetes volt. Annak a szobornak feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak.” (Dániel könyve 2,31-32)

Az álom értelmét a bibliai történet szerint Isten jelentette meg Dánielnek, aki rögtön a király elé tárta azt. Eszerint négy olyan birodalom lesz, amely alapvető hatást gyakorol az emberiség történelmére politikai, kulturális és szellemi értelemben egyaránt. Ez pedig nem más, mint az Újbabiloni Birodalom, a Méd-Perzsa Birodalom, a Görög Birodalom, valamint az ókori és középkori Róma.

A szobor rettenetes ábrázata az emberi történelem szörnyűséges természetét fejezte ki, ami emberi szempontból háborúk és szenvedések története. Ahogy Petőfi is jellemezte: „mi az emberiség története? vérfolyam, amely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki, És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.” Az aranyfej az újbabiloni birodalmat jelképezte, ahol a legnemesebb fém, az arany nemcsak arra utalt, hogy ez volt a fizetőeszköz, de erkölcsi értelemben arra is, hogy ekkor teljes vallásszabadság illetett meg mindenkit. Az ezüst karok és vállak a Méd-Perzsa Birodalom kettőssége mellett a hivatalosan alkalmazott ezüstpénzt is szimbolizálták. És ahogy a Görög Birodalomra jellemző volt a bronz pénz és bronz fegyverek használata, úgy az ókori Rómára a vaspénz és a vasból készült kardok is.

Az álombeli szobor felépítése csak a világ történetét szellemi értelemben máig ható módon befolyásoló birodalmakat mutatta be. Az Újbabiloni Birodalomban meghonosított szoborkultusztól és papi körmenetektől, a Méd-Perzsa Birodalom miszticizmusán és a Görög Birodalom demokrácia importján át egészen a mindent magába olvasztó Római Birodalomig, aminek jogrendszere ma is alapvetően határozza meg az emberek egymás közötti viszonyait. Ez a folyamat az aranyfejet kifejező vallásszabadságtól kezdve a fémek csökkenő értékében morális elértéktelenedést is mutat, amíg az emberi önzés vassá keményedett szíve áll Isten erkölcsi mintája helyébe. A vas korszaka pedig egészen napjainkig tart. Róma örök.

Bár az ókori Római Birodalom felbomlott, Róma vasakarata továbbélt a római egyház szellemi egységet jelentő hatalmában – még azután is, hogy az agyagművességet gyakorló vándorló népek hulláma elborította Európát, és így a cserép a vassal keveredett. Ez az elegy a politikai egység iránti akaratban tovább élt, elég csak a Frank Birodalom, a Német-római Birodalom, vagy a napóleoni birodalom egységesítő eszméjét felidézni.

A vas és a cserép azonban nem képes tartós, szilárd egységet alkotni. Ez a látszategység jellemzi az Európai Uniót is. A kérdés csak az, meddig képes fenntartani egy hatalmas súlyt egy olyan alap, amit nem képes tartós elegyet alkotni?

Annak a felvetésnek a jelenkori valóságtartalmát, miszerint Európa a fenti szoborlátomásban is megjelenő sokféleség egységesülését mutatja, leginkább a volt amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger mára legendássá vált mondását szokták idézni: Tessék mondani, ha Európával akarok beszélni, akkor kit kell felhívnom?

Ez az ironikus kérdés meglehetősen szkeptikus képet sugall az öreg kontinens állapotáról. Arról az Európáról, amely a történelem során időről időre mindig valamiféle egységesülés felé hajtott a hatalomvágy szele. A hatalomgyakorlásnak ugyanakkor sokáig csak egyetlen közös nevezője volt. Ez pedig az a szellemi háttér, ami a Római Birodalom bukása után már három évszázaddal eszmeileg egységessé tette Európát.

A vas és agyag elegye

A középkorban Európa szellemi egységét a katolikus egyház biztosította. Ahhoz azonban, hogy ez a szellemi hatalom érvényesíteni tudja akaratát, a politikailag egységes Európának – amit a Római Birodalom testesített meg – szét kellett esnie. Ugyanis a kereszténnyé lett Római Birodalom jóllehet biztosította a katolikus vallás kizárólagosságát, ám annak vezetőit ténylegesen soha nem emelte a politikai hatalom fölé. A császár hozzájárulása nélkül nem lehetett senki Róma püspöke sem.

Ahhoz tehát, hogy a katolikus egyház feje politikai értelemben is Európa hatalomformáló ereje lehessen, a Római Birodalomnak buknia kellett. A bibliai próféciák világosan jövendöltek erről. Pál apostol előre jelezte, hogy lesz egy olyan szellemi hatalom, amely valójában Isten kinyilatkoztatott erkölcsi rendjével „ellentétben áll, ám mégis magabízóan Istennek vagy az istentisztelet helyének nyilatkoztatja ki magát, olyannyira, hogy maga ül be, mint Isten az Isten templomába, Istennek nyilvánítva magát.” Ennek a hatalomnak pedig útjában áll egy erős birodalom. Ezért „Titokban már hat a törvényszegés: csakhogy annak, aki [azt] még most egyedül akadályozza, félre kell az útból tenni.” (2 Thesszalonikai levél 2. fej. 4. és 7. vers pontosított fordítás)

A Római Birodalom bukását, minden belső problémája ellenére, a népvándorlási hullámok váltották ki. Jöttek a germánok, a szászok, a gótok, az avarok, a hunok, a vandálok, a longobárdok stb. Milliószámra özönlöttek be a Római Birodalom határain. Különböző nyelven beszéltek, különféle isteneket imádtak, de egy közös mégis volt bennük. Kézművességükben a cserép használatát gyakorolták. Kulturális és hétköznapi életük tárgyai egyaránt agyagból készültek.

Róma vasakarata, vasjogrendszere és vasfegyvere találkozott és vegyült a népvándorlási népek által hozott agyaggal. Két olyan anyag, amely valójában egymással nem tud egyesülni. Ebből a szellemi keverékből épült fel az újjáalakuló Európa. A lábfej, ami Nabukodonozor álmában a szobrot tartotta. De ki tarthatja ezt a keverék anyagot látszólagos egységben?

Eszmei egység

Miután a frank király, Kis Pippin adományozása révén létrejött a pápai állam, a meggyőzés eszközéül szolgáló Konstantin-féle ál-ajándékozási okiratban foglalt elvek egyre erőteljesebben szorították abroncsba Európa uralkodóit. A valószínűleg 752-ben megalkotott, ám 315. március 30-ra visszakeltezett és bizonyítottan hamisított Constitutum Constantini második része, a Donatio szerint ugyanis Nagy Konstantin császár megtette Róma püspökét minden keresztény egyház fejévé, átruházva rá a császári jelvényeket is, így a prygiumot – császári süveget – és az uralkodói palástot. Sőt, a császár – alávetettsége jeléül – stratori szolgálatra kötelezte magát, vagyis arra, hogy kantáron vezesse a pápa lovát. Ez a középkori jelkép a hűbéri függésre utal, „mert nem jogos, hogy ott, ahová a császár a papi fejedelemséget és a keresztény vallás fejét rendelte, világi császár is hatalmat gyakoroljon.” Hivatalos iratban itt találkozunk először a vicarius filii Dei, vagyis az „Isten fia helytartója” elnevezéssel is, amit másképpen Krisztus helytartója névvel használnak a pápák önmagukra.

A szentté avatott VII. Gergely pápa már nyíltan a legfőbb törvényhozói tekintélynek tekintette magát, aki elvben a császári hatalom birtokosa is, mivel szerinte a pápák vitték át a császárságot Bizáncból (translatio imperii) a frankokra Nagy Károly megkoronázása révén. Ezért kihirdette a hamisított konstantini adománylevél pápai változatát, a Dictatus papae-t, amelyben többek közt kijelentette, hogy „egyedül a pápa használhat császári jelvényeket…, a pápa lábait kötelesek a fejedelmek megcsókolni…, jogában áll császárokat letenni.” Ő maga három uralkodót is kiátkozott, köztük a „Canossát járó” IV. Henrik német császárt is, amivel iskolát teremtett: a történelemben 75 olyan véres háború folyt kimutathatóan, amit egy pápa kiátkozása indított el, milliók halálát okozva ezzel.

III. Ince pápa még ennél is tovább ment. Az 1201-ben kiadott Deliberatio kezdetű dekretálisában kimondta a pápai hatalom isteni eredetét, mivel a római pápa „a földi helytartó, nem csupán ember, hanem abszolút Isten is” (!), mivel ő Krisztusnak, „aki abszolút Isten és abszolút ember, a helytartója.” Ebből adódóan ő is uralkodókat koronázott és fosztott meg trónjuktól, így 1199-ben egyházi tilalom alá helyezte Franciaországot, 1208-ban átokkal sújtotta egész Angliát, majd 1209-ben előbb német császárrá koronázta a szász IV. Ottót, de rövidesen őt is kiátkozta, és helyette II. Frigyest koronázta meg. Amúgy az általa meghirdetett 4. és 5. keresztes háború mellett keresztes háborút hirdetett keresztények ellen is, aminek során tízszer annyi keresztényt gyilkoltak meg, mint a hírhedt diocletianusi keresztényüldözés ideje alatt! Mindezt azzal tetézte, hogy a katolikus hit védelme érdekében az eretnekséget a felségsértéssel azonosította. Mivel pedig a II. Frigyes által birodalmi törvénnyé tett Iustinianus Kódex máglyahalált írt elő a felségsértésre, ezért ettől kezdve egész Európában tűzhalál várt az eretnekekre.

Új egység

Amikor az EU egyes tagállamainak vezető politikusai rendre hivatkoznak Európa keresztény gyökereire, akkor nem csupán az ég felé magasodó gótikus templomok látványa vagy gregorián énekek mélytónusú dallama bódítja el őket. Valójában egy másik bibliai prófécia beteljesedésének elősegítői.

A Jelenések könyve a Biblia könyvei közül páratlan módon Jézus Krisztus előre kijelentéseit (görögül: apokalüpszisz) tartalmazza mindazokról, „amiknek meg kell lenniük”, mielőtt a bűnnel terhelt emberi történelem lezárul. Ebben a végidőnek is nevezett korban a középkorra jellemző trón és oltár egysége újrakovácsolódik, vagyis az állam és az egyház fundamentális szövetsége ismét meghatározó lesz az emberek mindennapjaiban. Ebben a szövetségben a politikai hatalom törvényei kényszerítik ki, „hogy senki se vehessen, se el ne adhasson [semmit], hanem csak akin” (Jelenések könyve 13,17) egyértelműen megmutatkozik, hogy gondolkodásában azonosult a legfőbb lelki tekintélyt gyakorló hatalom által megkívánt elvekkel, és cselekedeteiben követi is azokat.

A kérdés csupán az: egy plurális társadalomban mi módon tesz szert egy választott politikus akkora hatalomra, hogy a vele szövetséges lelki hatalom kívánalmait kötelezővé tudja tenni?

A választ az emberiség globális fenyegetettsége tárja elénk, amely egyre riasztóbb méreteket ölt. Soha nem volt a történelemben annyi háború egyszerre, mint az elmúlt ötven évben. A katasztrófákkal terhes földrengések az elmúlt 30 évben exponenciálisan nőttek. A szárazföldek élővilága a WHO jelentése szerint 1970-es években mértekhez képest 25 százalékkal csökkent, míg a tengervizek élővilága 82 %-kal. Az éhség a halál az első számú oka lett a világon, minden 4. percben meghal valaki éhhalál miatt, legtöbbször gyermekek. Elég egyetlen időjárási probléma és milliók kerülhetnek az éhhalál szélére. Évről évre új, halálos következményekkel járó járványok söpörnek végig a világon, miközben a betegségek elleni küzdelem a gyógyszeripart a világ legjövedelmezőbb iparágává tette. És mindezt tetézi a menekültek áradata, amikor „nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és mindenfelé nagy földrengések lesznek, és éhségek és halálos járványok, …mikor a tenger és a hab zúgni fog, mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek” (Lukács ev. 21,10-11,25-26)

Az élet minden területét érintő válságjelenségek, beleértve még a globális pénzügyi válságot is, az emberiségben érthető félelmet keltenek. Inkább mondanak le önként a szabadságukról, hogy békében és biztonságban érezzék magukat. Ezért figyelmeztetett Pál apostol is, hogy „amikor ezt mondják: Békesség és biztonság, akkor hirtelen veszedelem jön rájuk, mint a szülési fájdalom a terhes asszonyra; és semmiképpen meg nem menekednek.” (1Thesszalonikai levél 5,3)

Az emberiség félelmekkel teli állapota éppen kapóra jön a politikusoknak. Még gerjesztik is. Egyre inkább saját országuk védelmezőiként lépnek fel, és annak érdekében, hogy szándékaikat erkölcsileg is legitimálják, vallási alapra helyezik érvelésüket. Ők lesznek azok a modern keresztes lovagok, akik szembeszállnak az ország ellenségeivel, legyenek azok kövér bankárok vagy aszott menekültek, és ők válnak a hit védelmezőivé is. Meg is kapják az áldást, mégpedig attól a szövetségestől, aki a 19. század végén az állam és egyház szétválasztásával az egész világon elvesztette politikai hatalmát, ám újra erőre kapott, „aki fegyverrel megsebesíttetett, de megelevenedett.” (Jelenések könyve 13,14)

Az Isten helyetteseként fellépő egyház erkölcsi tekintélyt kölcsönöz a politikának, a politika pedig az isteni tekintélyt kisajátító egyházat beemeli a hatalomba, sőt annak „minden hatalmasságát cselekszi ő véleménye figyelembevételével; és azt is eléri, hogy az ország és annak lakosai imádják… Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal…” (Jelenések könyve 13 fejezet 12,16)

Ez a politika olyan új egységről, olyan új világról beszél, amit a közjó érdekében a hatalma alatt levő emberekkel épít. Ez ő együttműködésnek nevezi. Ám az együttműködés valójában a világi hatalomra igényt tartó egyház és vallási imádatra igényt tartó politika összefonódásában ölt testet. Az erre épülő hatalom pedig természeténél fogva egyre korlátlanabb és ellenőrizetlenebb, mert a félelmeiktől vezérelt emberek önszántukból adják a felhatalmazásukat neki. Ezt a hatalmat ugyan választások útján nyerik, de a politikai vezetők gyakorlatban már leválthatatlanok, mert szinte olyan „hatalmat kapnak, mint királyok…”, és bár különböző államokban választják őket, de „ezeknek egy a szándékuk; erejüket és hatalmukat is” annak adják, akitől erkölcsi tekintélyt nyernek. Cserébe pedig elkötelezik magukat, „hogy az ő szándékát cselekedjék, és egy szándékon legyenek, és adják az ő birodalmukat”. (Jelenések könyve 17 fejezet 12,13,17)

A látszategység vége

Ez a megdönthetetlennek látszó egység azonban kártyavárként omlik össze. Egyik pillanatról a másikra „jég söpri el a hazugság oltalmát” (Ézsaiás könyve 28,17). És azok, akik önként hódoltak ennek az egységnek számukra oltalmat adó ígéretei előtt, döbbenten szembesülnek a valósággal. Ahogy Zichy Mihály hatalmas erejű festményén, amelyen a pápai primátus és tévedhetetlenség dogmáját kihirdető IX. Pius pápa lábaihoz boruló hívő kikerekedett szemmel mered a lelógó palást alól kilátszó emberi koponyák halmára, amelyen a trónus és a pápa lába nyugszik.

De mi vethet véget ennek az állapotnak, ami „nyomorúságot szerez törvény színe alatt?” (Zsoltárok 94,20). Zichy monumentális festménye erre is megadja a biblikus választ. A kép háttérében, messze a helytartóként trónoló egyházfő mögött egy kicsiny, ám földöntúli világosságot árasztó alak tűnik fel. „Dicsősége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak a kezéből és az oldalából; és ott van az ő hatalmának rejteke.” (Habakuk 3,3-4) Ez a fénylő alak Krisztus maga.

Nabukodonozor szoborlátomása, amelyet a történelemről kapott, hasonló végkifejletet tár elénk. Az emberi történelmet minden igyekezete ellenére nem emberi beavatkozás zárja le. A földi történelmet az zárja le, aki elindította. Aki nem egy kicsiny kavics (petrosz), hanem maga a kőszikla (petra). Az a kőszikla, ami egyedül és kizárólag Krisztus jelképe a Bibliában. Ezért látta a jövőre oly kíváncsi újbabiloni uralkodó, hogy „egy kő leszakadt kéz [érintése] nélkül, és letörte azt a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta azokat. Akkor eggyé zúzódott a vas, cserép, réz, ezüst és arany, és lettek, mint a nyári szérűn a polyva, és felkapta azokat a szél, és helyüket sem találták azoknak. Az a kő pedig, amely leütötte szobrot, nagy heggyé lett, és betöltötte az egész földet.” (Dániel könyve 2,34-35)

Az egyre szaporodó válságok megoldását az egységesülésben kereső emberi megoldások, így sem valamiféle politikai egyesülés, sem a trón és oltár újbóli szövetsége nem hoznak eredményt. A szoborlátomás szerint maradandó egység nem épülhet a vas és cserép elegyére. És annak az egységnek, amit a királyként uralkodó politikusok építenek a politikusként uralkodó vallási vezetőkkel, nem lehet jövője, csak vége. Unió exitus.

És azoknak a királyoknak idejében támaszt az egek Istene birodalmat, mely soha örökké meg nem romol, és ez a birodalom más népre nem száll át, [hanem] szétzúzza és elrontja mindazokat a birodalmakat, maga pedig megáll örökké. Minthogy láttad, hogy a hegyről kő szakadt le kéz [érintése] nélkül, és szétzúzta a vasat, rezet, cserepet, ezüstöt és aranyat: a nagy Isten azt jelentette meg a királynak, ami majd ezután lesz” (Dán 2,44-45)

A szoborlátomás szerint maradandó egység csak olyan erkölcsi alapon lehetséges, amelyre Isten országa épül fel. Isten azt az egységet kívánja létrehozni minden egyes emberrel, ami az egyedüli egység, aminek van jövője, mert az Ő jellemtulajdonságainak átvételén alapul. „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk.” (János 17,21) Ez az egység pedig megáll mindörökké.

Márton István

Facebook kommentek