„Egy ember élete nagyrészt figyelmének története.”
(Pilinszky János)
Ezt az egyszerű, mégis halhatatlan mondatot egy magyar költőtől idézzük. Érdemes ízlelgetni, majd el-eltűnődni rajta. Minden a figyelmen, az életben kifejlesztett figyelmünkön múlik. A figyelem egyszerre alfa és ómega, a kezdet és a vég. Ez irányít, és ez aratja le a gyümölcsöket.
Az emberiség elleni elképzelhető legnagyobb támadás ezért a figyelem szétszórására irányuló támadás. Ez egyre erősebb üteggel és lövegekkel zajlik napjainkban. Az emberi tudat bombázásának korát éljük, nemcsak szellemileg, hanem lelkileg is. Nemcsak a hitetések és szemfényvesztések minden eddigi méreteket felülhaladó korszaka ez, a másik emberre oda sem hederítő, egész lényét semmibe vevő gyilkos világkorszak napjait is éljük.
A figyelem nagyon egyéni és sajátos dolog. Sokat lehet tanulni belőle a családban, az iskolának is tetemes része lehet abban, hogy továbbfejlődjék, de úgy látszik, a mintegy másfél évszázada bevezetett népoktatás inkább rontja, elsorvasztja és nemkívánatos irányba tereli a figyelmet, mintsem minőségi, „iskolázott” figyelmet hozzon létre. Simon Weil megragadó tanulmányt írt a két világháború között az iskolai figyelem gyengeségéről és fejlesztésének lehetőségeiről.
Az emberiség történelmének egyik legnagyobb pedagógusa, Jan Amos Komensky (Comenius) halhatatlan műveket szentelt a témának, s bevezette a tantermekben folyó oktatás és nevelés máig legtisztább és legeredményesebb rendszerét. Ő 20 percig vette igénybe a tanulók figyelmét, ez idő alatt mondta el az új tanulmányanyagot, a következő 20-30 percben máris feleltette a diákokat, először a jobbakat, majd a gyengébbeket. Miután így többször, többféle előadásban is hallhatták a tanulnivalót, lelkükre kötötte azt is, hogy otthon számoljanak be a szüleiknek az elnyert ismeretekről, vagyis arról, hogy nem hiába töltötték az időt az iskolapadban. Az ismétlés nemcsak versben és dalban ajánlatos refrénként, hanem a hétköznapi életben még inkább, mert amivel foglalkozunk, amit többször szóba is hozunk, attól várható, hogy végül is megmarad bennünk. És nemcsak megmarad, hanem át is formál bennünket. Az életnek megint egy nagy törvényéhez jutunk, amit valaki egyszer így formulázott: „szemlélés útján változunk el.”
Reisinger János
