Vajon mire vágynak leginkább az emberek? Talán egészségre, tudásra, békességre, szeretetre? Nem. Az emberek nagy többsége gazdagságra vágyik. És mitől félnek a legtöbben? Talán a haláltól, betegségtől, magánytól vagy éppen háborútól? Nem. A legtöbb ember a szegénységtől fél. Erre az egyszerű felismerésre épül a világ legnagyobb üzlete, amely pénzügyi szolgáltatásokat árul, évente sok billió dollár haszonnal. De hol a határ?
Woody Allen Fogd a pénzt és fuss c. filmjében a bankrablót alakító színész-rendező a kezében lévő pisztollyal és egy cetli átadásával akarta rávenni a banktisztviselőt a pénz átadására, ám az nem értette, hogy mit is akar tőle valójában, mert a papíron cécó helyett cicót olvasott. A vitatkozás odáig fajult, hogy az esetlen bankrabló inkább odébbállt.
A bank mindig nyer. Az igazi rablást ugyanis sosem a bankrablók, hanem maguk a bankok követik el, aminek következtében a 2008 őszén kitört és hamar globális méretűvé duzzadt pénzügyi krízis kis híján romba döntötte a világgazdaságot. Az ingatlanvásárlásra szolgáló un. másodrendű (angolul subprime) jelzáloghitelek mesterséges felduzzasztására kitalált származékos kötvények szabályozatlan és ellenőrizetlen piaca egyik napról a másikra összeomlott, több tízbillió dollár veszteséget okozva. A világon mintegy 30 millió ember szinte azonnal munkanélkülivé tett, csak az USA nemzeti adóssága egy csapásra megduplázódott.
Az első csapda: a kötvény, mint értékpapír
Amit a pénzügyi szolgáltatók jellemzően árulnak, azok a különféle kötvények – az államkötvényektől a speciális pénzpiaci kötvénycsomagokig. A vásárlók közül azonban kevesen tudják, hogy aki kötvényt vásárol, az valójában kölcsönad valakinek.
A kötvény ugyanis hitelviszonyt megtestesítő értékpapír. Hagyományosan a kölcsönnyújtó azért ad hitelt, hogy a pénzét visszakapja, az előre megállapodott kamat megfizetésével együtt. A kötvényben azonban a kibocsátó (az adós) arra kötelezi magát, hogy az ott megjelölt pénzösszegnek az előre meghatározott kamatát és egyéb jutalékait, továbbá a pénzösszeget a kötvény mindenkori tulajdonosának a megjelölt időben és módon kifizeti. Feltéve, ha a kötvény nem veszítette el az értékét.
A kötvény azért tűnik vonzónak, mert a banki betétek kamatánál magasabb hozamot kínál. A kötvény kibocsátója (az adós) pedig minél megbízhatóbbnak tűnik, annál több értékpapírt tud eladni – amiért jutalékot is számít fel. A megbízhatóságot azonban nem a kibocsátott értékkel arányos vagyoni elemekből álló fedezetet adja, hanem a kötvény minősítése. Ezt az erre szakosodott hitelminősítők végzik, vagyis ők becsülik meg a hitel kockázatát. Minél jobb minősítést kap egy ügylet, annál több pénzt kap a minősítő. Ez olyan, mintha egy újságnak azt mondanánk, ha írsz rólam egy dicsérő cikket, akkor fizetek, ha nem, akkor nem kapsz semmit.
Alapesetben a kötvény lejártakor a kibocsátónak fizetni kell. Ezt azonban többnyire újabb kötvények kibocsátásával fedezi. Egészen addig, amíg a kötvényekre van vevő. A baj akkor kezdődik, amikor az eladási mennyiségre már nincs megfelelő számú vevő. Ekkor az értékpapír mögött álló vagyoni fedezet újra jelentőséggel bír, hiszen fizetni kell. Már ha van miből…
A nemzetközi kötvénypiac alapját XXII. János (1316-34), a „bankárpápa” teremtette meg. A pénz fontosságának eszmei alátámasztására a Quia nonnunquam kezdetű bullájában dogmává nyilvánította, hogy Jézus Krisztus és apostolai gazdagok voltak. Ezért nemcsak gyűlölte az akkor még szegénységi fogadalomban élő ferenceseket, de a Qui quarundam c. bullájában, amiben még a pápa tévedhetetlenségét is elítélte, a ferenceseknek tulajdonjogot kínált az addigi vagyonhasználati jog helyett, ezzel állítva őket választás elé: vagy lemondanak mindenről és nélkülözniük kell, vagy gazdagok lesznek. Ők az utóbbit választották. A pápa ezt követően a pápai állam adóinak összegyűjtésének jogát sziénai és firenzei kereskedőknek adta el, akik a hitelleveleket kisebb részekre osztva, önálló értékpapírként továbbértékesítették. Ez vezetett a kötvények elterjedéséig és ebből származtak a legnagyobb bankárvagyonok is – előbb a Medicieké, majd a Fuggereké. Az átmenetileg Avignonban székelő pápai udvar készpénz helyett szinte kizárólag kötvényekkel dolgozott – bár a pápai monopóliumba tartozó hagyományos forrásokat sem hagyták kihasználatlanul. Így a pápa a bűnbocsánat és a felmentések kiárusítása mellett kiadta a vétkek és halálos bűnök listáját is egy árlistával mellékelve, hogy mennyiért oldozza fel a bűnök elkövetőit. A listából nem maradt ki a gyilkosság, a vérfertőzés és a szodómia sem.
A második csapda: a kötvény, mint árucikk
A kötvények széles körben való elterjedése csak a piacgazdaságok kialakulásával vált lehetővé. Az egyre szaporodó bankok pedig nem csupán gyűjtötték a betétesek pénzét, hanem spekuláltak is azokkal. Nemcsak árulták, hanem vették is a vállalati kötvényeket, sőt maguk is kibocsátásba kezdtek. Ennek csak az első nagy gazdasági világválság vetett véget, amikor hatalmas cégek részvényei sorra értéktelenedtek el, ezzel magával rántva a bankrendszert is.
Az 1929-33 közötti világválság után felvirágzás jött, amit még a második világháború fegyverkezési konjunktúrája és az azt követő újjáépítési hullám is generált. A pénzügyi szektort ekkor még szigorúan ellenőrizték. A legtöbb normál bank helyi bankként működött és nem spekulálhattak a betétesek megtakarításaival. A részvény és kötvény kereskedelemmel foglalkozó befektetési bankok kisebb betéti társaságok voltak, ahol a partnerek közösen biztosították az alaptőkét, amire aztán jól vigyáztak – jól akartak érni, de nem akartak kockáztatni.
Az 1980-as években jött a fordulat. A befektetési bankok nyilvános társaságokká váltak és hatalmas pénzeket kaptak részvényeikért. Ez óriási változást hozott. Például a Morgan Stanley, amelynek 1972-ben még százötven alkalmazottja, egy irodája és tizenkétmillió dollár alaptőkéje volt, tizenöt évvel később már 50.000 alkalmazottal, többmilliárd dollár alaptőkével rendelkezett, és irodái az egész világon megtalálhatók lettek. A Merryll Lynch-nél egy kötvénykereskedői fizetés a hetvenes években évi 40.000 dollár volt, ami a nyolcvanas évek végére már évi több millió dollárra emelkedett.
A harmadik csapda: a dereguláció
Mindez nem lehetett volna lehetséges az állami jogi szabályozottság mértékének csökkenése (dereguláció) nélkül. Ennek az árát persze mindig az emberek fizették meg. A nyolcvanas évek végén bankok százai mentek csődbe, ami 124 milliárd dollárba és sokak összes megtakarításába került. Jóllehet banki vezetők ezrei kerültek börtönbe sikkasztásért, ám szigorítás helyett a dereguláció továbbfolytatódott. A befektetési bankok óriásiak lettek, így egyszerűen nem mehettek tönkre. Hiába követtek el sorozatosan csalást, pénzmosást és más bűncselekményeket, párszáz-milliós bírsággal mindig megúszták.
A következő válság a 90-es évek végén érkezett. A befektetési bankok hatalmas buborékot hoztak létre Internet-részvényekből, amelyek 2001-es kipukkadása 5 billió dollár befektetési veszteséget okozott. Ám a befektetési bankok nem álltak le.
A negyedik csapda: derivatívák
A származékos ügyletek (derivatívák) bevezetésével a bankok olyan komplex pénzügyi terméket kezdtek árulni, amelynek lényege, hogy a kibocsátott kötvények értékét más értékpapírok árfolyama határozta meg, jellemzően jelzáloghitelek. A derivatívákon keresztül a bankárok az olaj árának változástól egy vállalat csődjén át akár az időjárás változásáig mindenre fogadhattak. Ez éves szinten mintegy 50 billió dollár értékű piacot generált, ám ugyanakkor az egész pénzügyi szektort instabillá tette. A piacot szabályozni kívánó törekvések csírájában haltak el, sőt az USA-ban törvény hoztak a derivatívák szabályozásának tilalmáról. Egy hasonlattal illusztrálva ez azt jelenti, mintha járvány esetére betiltanák az antibiotikumok használatát abból a megfontolásból, hogy nem a betegnek van szüksége orvosra, hanem az orvosnak betegre – hogy jól éljen belőle. Sőt, a beteg nemhogy orvosságot nem kapott, de mérget adtak el neki. Vagyis olyan „mérgezett” kötvénycsomagokat árultak, amelyekről tudták, hogy gyakorlatilag semmi fedezet nincs mögötte.
A régi rendszerben a kölcsönnyújtó azért adott hitelt, hogy a pénzét visszakapja. Az új rendszerben a kölcsönnyújtó felet viszont akkor sem érte kár, ha elmaradt a visszafizetés. A hitelnyújtó pénzügyi szolgáltató eladta a jelzálogot a befektetési banknak, aki összepakolt több ezer jelzálogot és egyéb kölcsönt (pl. gépjármű hitelt, diákhitelt, hitelkártya tartozást) komplex derivatívákká és ezzel un. „biztosítékkal védett tartozásokat” (angolul collateralized debt obligations, röviden CDO) kapjon, majd ezeket eladta befektetőknek, így a lakástulajdonosok pénze végső soron nemzetközi befektetőkhöz került. A befektetési bankok fizettek a hitelminősítőknek, hogy becsüljék meg a befektetések értékét, akik gyakran a legmagasabb (AAA) értéket adták. Erre azért volt szükség, mert a legnagyobb befektetők (pl. nyugdíjalapok) kizárólag kiváló minősítésű értékpapírt vásárolhattak.
Ez rendszer kész időzített bomba volt. Az értékpapírosítás táplálékláncában (lakás vásárló hitelnyújtó befektetési bank befektető) a kölcsönnyújtót már nem érdekelte, hogy a hiteligénylő tud-e majd fizetni, ezért kockázatosabb hitelezésbe kezdett. A befektetési bankokat sem érdekelte, hiszen az újabb CDO-kból befolyó bevétel egyre nőtt. A befektetési bankok által fizetett hitelminősítőket pedig nem terhelte felelősség, ha az általuk értékelt CDO bedőlt.
Az ötödik csapda: saját lakást fedezet nélküli hitelből
A jelzáloghitelek száma 2002-től csaknem egy év alatt a négyszeresére nőtt. Ezen belül ugrásszerűen megnőtt az alacsony minősítésű hitelek száma. Mivel azonban sok ezer ilyen hitelt gyúrtak össze a CDO-kban, sokuk még így is AAA-s minősítést kapott. Sőt, a befektetési bankok inkább az alacsony minősítésű hiteleket preferálták, mivel ezek magasabb kamatozásúak voltak. Ez vezetett az un. rablóhitelek elterjedéséhez. Sok igénylőnek indokolatlanul alacsony minősítést adtak és rengeteg olyan igénylő kapott hitelt, aki nem tudta azt visszafizetni. Az alacsony minősítésű hitelek évi 30 milliárd dolláros alapja tíz év alatt 600 milliárdosra duzzadt.
Ekkora piacot csak lakásépítési és vásárlási hitellel lehetett generálni. Ötszáz dollárból gyakorlatilag bárki lakást vehetett hitelre, így a lakásárak meredeken emelkedtek. Az értékpapírlánc haszonélvezői közben pedig hihetetlenül gazdagodtak. Így például csak a Lehmann Bros. ügyvezető igazgatója évi 485 millió dollárt keresett. A Wall Street profitja évente több tízmilliárd dollár volt. Perszer ez nem valódi profit volt, csak a rendszer által kitermelt fiktív pénz, amit profitként könyveltek el. Az egész valójában egy hatalmas pénzügyi buborék volt, egy gátlástalan nemzetközi piramisjáték.
És ez nem volt elég. Az ingatlanbuborék kialakulásakor maguk a befektetési bankok is kölcsön vettek fel, hogy még több jelzálogot vásárolhassanak a CDOk-hoz. A banki tőkeáttétel (vagyis a saját tőke és kölcsön tőke aránya) szabályai a dereguláció hatására szintén enyhültek, végül az áttételi korlátozásokat meg is szüntették. A bankok egyre nagyobb kölcsönökhöz juthattak. A tőkeáttétel egyes bankoknál 33:1 volt, vagyis a vagyonuk 3 %-os csökkenése is csődbe vihette őket.
A hatodik csapda: a fizetésképtelenség biztosítása
Ekkor következett még egy időzített bomba. Amerika legnagyobb biztosítótársasága, az AIG un. hitel nem teljesítési cserügyletekkel, szakszóval CDS-nek (Credit Default Swap) nevezett derivatívákkal kezdett kereskedni, amelyekben negyedéves fizetések ellenében kártérítést ígért az esetlegesen bedőlt CDO-k után. Ilyet azonban bárki vehetett spekulációs céllal.
Gondoljuk csak el. A lakásbiztosítások világában egy lakásra egy biztosítást lehet kötni. A derivatívák világában azonban egy lakásra akár ötven vagy száz biztosítás köthető. Ebből következően, ha egy ház leég, akkor a rendszeren belül aránytalanul magas kár keletkezik.
Lehet választani: kis kockázat, kis pénz, vagy nagy kockázat és nagy pénz. A bankrendszer a nagy pénzt választotta. Csak Londonban az AIG 500 milliárd dollár értékű CDS-t adott ki zömében alacsony értékű CDO-khoz és ezzel 3,5 milliárd dollár profitot termelt. Ebből csak a részleg vezetőjének 315 millió dollár jutott.
A hetedik csapda: kártérítést a károkozóknak
És csak ezután jött a hab a tortán. A bankok nemcsak mérgezett CDO-kat árultak, de elkezdtek spekulálni a saját maguk által árult derivatívák bedőlésére is. Így például a Goldmann Sachs az AIG-től 22 milliárd dollárért vásárolt CDS-kel a bedőléssel fenyegetett CDO-k ellen spekulált, hogy annak bekövetkezése esetén begyűjtse a kártérítést. Sőt, mivel érezték, hogy ebbe még az AIG is belerokkanhat, ezért a biztosító fizetésképtelensége esetére is kötöttek biztosítást.
És ha azt gondoljuk, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor tévedünk. 2007-ben olyan CDO-kat dobtak piacra, amelyeket eleve úgy terveztek, hogy a vevők veszteségével arányosan saját bevételük egyre nőjön. Vagyis olyan értékpapírokat adtak el, amelyekről nemcsak azt tudták, hogy értéktelen, de még spekuláltak is ellene. A Goldmann Sachs vezetője nem sokra rá a Bush kormány pénzügyminisztere lett, és egy külön elnöki rendelet alapján adómentesen eladhatta közel 500 millió dollár értékű részvényeit.
A rendszer összedől
A CDO piac 2008 őszén összedőlt – több százmilliárd dollár értékű eladhatatlan hitelt és ingatlant hagyva a befektetési bankok kezében. A Lehman Bros. 3,2 milliárd dolláros rekordméretű veszteséget jelentett és részvényei összeomlottak. A többit megmentették az adófizetők pénzéből. Állami hitelből a Bear Sterns, a J.P. Morgan és a Meryll Lynch a Bank of America tulajdonába került, míg az államé lett a Freddie Mac és a Fannie Mae hitelbank, valamint az AIG biztosító. Csak ez az utóbbi 160 milliárd dollárjába került az adófizetőknek, amiből 14 milliárdot a Goldman Sachs-nek fizettek ki.
Akik romba döntötték a világ gazdaságát, vagyonukat megtarthatva sétáltak ki a romok közül. Sőt, újrakezdték. Jól tudták, hogy olyanok ők, mint egy tankhajó kapitánya. Tankhajókat ugyanis nem ildomos elsüllyeszteni, mert rakományuk szennyezi a tengert, és a forgalomból sem vonják ki őket, mert olaj nélkül megáll az élet. Navigare necesse est.
A pénz varázsa
Az emberek többsége azt hiszi, hogy amikor valamilyen értékpapírba fekteti a pénzét, akkor egy intézménnyel szerződik. Valójában azonban egy másik emberrel szerződik, aki egy intézményt képvisel. Ő a bróker.
A bróker angolul pénzügyi termékeket áruló kereskedelmi ügynököt, alkuszt jelent. Maga a szó azonban a francia eredetű brocour szóból ered, ami a csapláros (brochier) névből származik. A jó csapláros pedig csapra veri a hordót – a maga hasznára. A hordó pedig maga az ügyfél.
A bróker megbízásokat vesz fel az ügyfelektől, elméletileg nyomon követi a gazdasági folyamatokat, árfolyamváltozásokat, üzletet köt elektronikus úton (már nem a tőzsdén kiabál), és befektetési tanácsot ad az ügyfelek részére, az ügyfél pedig ezért jutalékot fizet neki. Az ügyfél ugyanis egymaga nem vehetne részvényeket, mert a tőzsdei kereskedés engedélyköteles.
Ám a brókercégek közül a legtöbbnél olyan ügyletekre is biztatják az ügyfeleket, amelyekben úgynevezett tőkeáttétet alkalmaznak – azaz a valós befektetett pénzösszeg százszorosával lehet kereskedni. Ilyenkor százszoros hasznot lehet realizálni, ugyanakkor százszoros kárt is lehet elszenvedni. Így ha csak egy százalékot bukik az ember a befektetésén, elvész a tőkeáttét mögé fedezetül odatett összes pénze.
Az emberek pedig hitetlenkedve álltak a bezárt pénzintézetek kapuinál, a csodát várva, hátha valaki mégis ajtót nyit nekik, és legalább pénzük egy részét visszakapják. De mégis mit reméltek, mikor vagyonukat befektetésre átadták? Biztosan nem azt, hogy a csapláros mintegy csapra vert pénzfolyamként kiönti magának.
A pénz szeretete
A Biblia, amely röviden és lényegre törően mutatja be korunk jelenségeit is, több mint 2600 év távlatából már Habakuk próféta szájából megjövendölte az ingatlanhitelezésből kinövő világméretű pénzügyi válságot is. „Jaj annak, aki rakásra gyűjti, ami nem övé! De meddig? És aki adóssággal terheli magát!… Jaj annak, aki bűnös szerzeményt szerez házának, hogy magasra rakhassa fészkét…Mert a kő kiált a falból, és a gerenda a fa-alkotmányból visszhangoz neki” (Habakuk próféta könyve 2:6,9,11).
A pénzügyi rendszer mindenhol az emberi mohóságra épít. Kihasználja, hogy az emberi természet mindig többre vágyik annál, mint amije van. Hiába minden szeretetből való óvás és figyelmeztetés, „mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit; De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg csapdába és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe és romlásba merítik.” (1Timótehus levél 6:7-9)
Az ember nem okul más hibájából sem, mert nem csupán pénzre vágyik, hanem sok pénzre. Ezért akinek van pénze, az elsősorban nem biztonságban akarja tudni, hanem fialtatni szeretné – még akkor is, ha ez kockázattal jár. Nem gondol a következményekkel, és lassan észre sem veszi, hogy már nem ő uralja a pénzt, hanem az uralkodik rajta. „Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal.” (1Timótehus levél 6,10)
A választás mindenkinek saját felelőssége. Ennek eldöntéséhez Pál apostol olyan példát állított, amelyhez aligha mérhető egyetlen bankár vagyona sem. Az ő mércéje ugyanis a világmindenség leghatalmasabb ura által adott példa, akinek mérhetetlen gazdagsága csak mások szolgálatában áll: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (2 Korinthusi levél 8,9). A valódi gazdagság ennek belátásával kezdődik, a vége pedig az ebben való öröm: „Megkaptam pedig mindent, és bővölködöm; beteltem” (Filippiekhez írt 4,18).
Márton István
