Az újabb járványügyi intézkedések eredményeképp egyik napról a másikra betegek ezreit küldik el a magyar kórházakból, hogy helyet biztosítsanak a koronavírus jövőbeni fertőzöttjei számára. Tényekkel igazolt híradások arról számolnak be, hogy a kórházakból történő elbocsátások során az orvosok nincsenek tekintettel még az olyan betegek állapotára sem, akiknek ellátása otthon nem biztosítható, így az életük kerül veszélybe. Mi az a szükséghelyzet, ami felülírja még a hippokratészi esküt is? Mi lehet fontosabb egy orvos számára a betegei gyógyulásánál és életük megóvásánál?
A koronavírus járvány bizonyította, hogy nincs olyan politikusi állítás, ami ne fordulna hamar az ellenkezőjére. Az igazmondással rendre hadilábon álló amerikai elnök, Donald Trump a járványt kezdetben a demokraták álhírének nevezte, mostanra azonban a második világháborút is beleértve az országot sújtó legnagyobb kihívásként értékelte, és az egész Egyesült Államok területére katasztrófahelyzetet rendelt el. A bevándorlásellenes Boris Johnson brit miniszterelnök nemcsak lekicsinyelte a járvány jelentőségét, de a nyájimmunitás elvét hangoztatva egyenesen arra buzdított, hogy mindenki nyugodtan kapja el a fertőzést, aminek illusztrálása érdekében ellátogatott egy kórházba, ahol koronavírusos betegekkel parolázott. Mindez azonban csak addig tartott, amíg maga is elkapta a betegséget, intenzív osztályra került, ahol éppen két bevándorló áldozatos ápolásának köszönhette az életét, és ma már a vírus terjedésének megakadályozását tekinti a legfőbb nemzeti érdeknek. A magyar miniszterelnök eleinte a kormányzati propaganda jól bevált modelljét használva a Soros György által támogatott illegális migránsokkal indokolta a vírus terjedését, rövid idő után azonban éppen a járvány elleni védekezés fontosságára hivatkozva kért és kapott korlátlan felhatalmazást. Ezt felhasználva rögtön elrendeltette a Belgrád-Budapest vasútvonal szerződésének titkosítását, magáncégeket vetetett állami felügyelet alá, százmilliárdos forintos nagyságrendben biztosított támogatást az eddig is kivételezett helyzetben lévő egyes szálloda- és építőipari érdekeltségek részére, miközben megvonta a vírus elleni védekezés első vonalának számító önkormányzatok gépjárműadó bevételeit.
Aki pedig ebben az irányváltásban hátsó szándékot feltételez, az ellenség. Különösen akkor, ha a központilag vezérelt kommunikáció szerint hadiállapot áll fenn a vírussal folytatott küzdelemben. Ilyenkor kérdéseket sem illik feltenni, csak hallgatni a gondosan szűrt információkat, amelyekből teljességgel hiányoznak olyan alapvető részletek, hogy hány szűrést végeztek el, hány fertőzött van ténylegesen, miért nem végzik el azonnal a potenciális betegek vizsgálatát. Egyetlen helyes magatartás létezik: teljesíteni a parancsot, függetlenül attól, hogy az erkölcstelen vagy éppen jogellenes. A parancs teljesítése során pedig nem engedhető meg semmilyen késlekedés vagy hiba, mert hadiállapot esetén ez parancsmegtagadásnak minősül. Ez pedig statáriális következménnyel jár, és az elkövető örülhet, ha nem lövik le, mint a Fülöp-szigeteken, hanem csak kirúgják, mint egyes kórházigazgatókat. A teoretikus kérdés azonban sosem megkerülhető: szabad-e minden parancsot teljesíteni?
Egy becsületbeli ügy
Az Egy becsületbeli ügy címen 1992-ben bemutatott amerikai filmdráma (angol címe: A Few Good Men, vagyis Néhány jó ember) olyan parancsteljesítők esetét mutatja be, akik a felettesük (Jack Nicholson) parancsára úgy bántalmaztak egy közlegényt, hogy az belehalt a következményekbe. A bírósági tárgyaláson a vádlottak védőinek (Tom Cruise, Demi Moore) kérdései nyomán a parancsot kiadó ezredes feldühödött állapotában elismeri, hogy a közlegény halálához vezető parancs tőle származott. A vádlottakat felmentik, ám az összes érintett katonai karrierje véget ér.
A COVID-19 vírus terjedésének megfékezése terén is joggal merül fel a kérdés, hogy teljesíthető-e olyan utasítás, aminek következtében az aktív kórházi ágyak 60 %-át fel kell szabadítani a jelenleg nem létező betegek számára? Szabad-e két és fél héttel amputáció után hazaküldeni olyan beteget, akinek sebe még váladékozik? Szabad-e hazaküldeni bipoláris pszichiátriai beteget, aki állandó felügyeletet igényel? Szabad-e hazaküldeni stroke miatt lebénult beteget, aki infúziós kezelés alatt áll? Szabad-e hazaküldeni folyamatos ellátásra szoruló rákos beteget? A sajtónak nyilatkozó hozzátartozók ilyen és ehhez hasonló esetek sokaságáról számoltak be, miközben a 36.000 ágy kiürítése kapcsán arról senki nem nyilatkozik, hogy a távozásra felszólított betegek miért voltak egyáltalán kórházban, ha azonnali hatállyal el lehet őket küldeni.
Az emberség egy orvos számára nem lehet pusztán becsületbeli ügy. Ahogy az embertelenség sem pusztán erkölcsi kategória. Ez élet és halál kérdése. De nemcsak a beteg, hanem az orvos számára is. Mert, aki orvos létére megtagadja esküjét, az nem hivatkozhat arra, hogy állását féltve csak parancsot teljesített. Az élethez való jog megítélése csak annak áll hatalmában, akitől az élet származik. Ez pedig nem az orvos.
Állás vagy hivatás
Halálos betegségben szenvedők vagy életminőségük romlása miatt veszélyeztetett betegek kórházi kezelését egyoldalúan megszüntetni nem csupán erkölcsi kérdés, hanem az orvosi hivatással ellentétes cselekedet, amit minden orvosnak tudnia kell, aki orvosi esküjében tett hitet a hivatása mellett:
„…esküszöm, hogy orvosi hivatásomhoz mindenkor méltó magatartást tanúsítok. Legfőbb törvénynek tekintem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését. Az emberi életet minden megkülönböztetés nélkül tisztelem. Orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására. A betegek emberi méltóságát és jogait tiszteletben tartom…. Minden erőmmel arra törekszem, hogy megőrizzem az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét.”
Annak az intézkedésnek a végrehajtása tehát, ami a jövőben esetlegesen előforduló koronavírusos betegek ellátása miatt aktív kórházi ágyak kiürítését írja elő, valójában az orvosi eskü megszegésére kötelezi az orvosokat, aminek teljesítésével az adott orvos méltatlanná válik a hivatására. Az ilyen orvos esküjével ellentétben legfőbb törvénynek már nem a betegek testi és lelki gyógyítását, a betegségek megelőzését tekinti, hanem egy emberi utasítást. Az előírás végrehajtásával megkülönbözteti az emberi életet, mivel egy jelenleg tünetmentes ember esetleges megbetegedését előbbre helyezi az ápolására bízott beteg felépülésénél. Ilyen értelemben orvosi tevékenységével hozzájárul az emberi élet kioltásához, és semmibe veszi a betegek emberi méltóságát és jogait. Erkölcsi értelemben tehát lábbal tapossa az orvosi hivatás tisztaságát és tekintélyét.
A nagy orvos lábnyomán
Aki orvos lesz, tudnia kell, hogy annak lábnyomába lép, aki „körüljárta a városokat mind… gyógyítván mindenféle betegséget és mindenféle erőtlenséget a nép között”. (Máté ev. 9,35) Ám ha nem tekint Krisztusra, akkor is megszívlelheti annak szavait, aki belátja, hogy „az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség”. (Pilinszky János).
Ez az orvosi hivatás lelkiismereti alapja. Az irgalom. Ennek elvetésekor az orvos nem az állásával játszik, hanem a saját életével, ami nem pusztán néhány évtized földi lét, hanem örökké tartó élet, ami egyedül az ő személyes Teremtőjétől nyerhető. Attól, aki az élet ura, aki „meggyógyítja minden betegségedet. Aki megszabadítja életedet a sírtól; szeretettel és irgalommal vesz körül téged”.(Zsoltárok 103,3-4)
Aki a világ elvárásainak engedelmeskedve önös érdekből saját feljebbvalóját szolgálja, az valójában annak akaratát teljesíti, akiről Jézus így szólt: „jön a világ fejedelme, de én bennem nincsen semmije.” (János ev. 14,30) Sátán, mint vírusgazda szabadította el a bűn vírusát, és válogatás nélkül fertőz, „szerte jár, keresvén, kit nyeljen el” (1Pét 5,8). „Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz”. (Jakab levél 4,4) Vagyis elveszít mindent.
Krisztus minden orvos példaképe kell legyen. Földi szolgálata során több időt töltött gyógyítással, mint tanított. Nem rettent vissza a halálos, fertőző betegségektől sem, mert „az Úrnak hatalma volt ő vele, hogy gyógyítson”.(Lukács ev. 5,17)
A nagy orvos lábnyomába lépni ezért elsősorban nem gyógyítást, hanem gyógyulást jelent. A betegek és az orvosok számára is. Ehhez azonban személyesen kell belátni, hogy „te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen” (Jelenések 3,17). Mindenki megmentésre szorul, mert „minden fej beteg, és minden szív erőtlen. Tetőtől talpig nincs e épség, [csak] seb és dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek, olajjal sem lágyítottak”. (Ézsaiás könyve 1,5-6)
Akik ma, szerte a világon orvosként vagy nővérként életüket kockára téve odaáldozzák magukat mások gyógyulásáért, azok pontosan beteljesítik a szeretet Istentől való mércéjét, mert „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő embertársáért”. (János ev. 15,13) Akik tetteikben példát mutatnak emberségből, azok nemcsak másokat mentenek, hanem maguk is gyógyulnak. Állásukat ugyan elveszthetik, de életüket megtartja az, akitől a teljes gyógyulás nyerhető. Esküjükhöz való állhatatos kiállásukban éppen annak jellemét mutatják fel, aki így szól: „Mert orvosságot adok néked, és kigyógyítlak a te sérülésedből, azt mondja az Úr.” (Jeremiás könyve 30,17)
Márton István
