A koronavírusnak nevezett fertőzés letarolta a világot. A történelem első és egyúttal legpusztítóbb világméretű járványa az 1918-19-ben dühöngő spanyolnátha volt, amely a Föld teljes lakosságának mintegy 3-5 százalékát elpusztította – már az első évben több áldozatot követelt, mint az egész első világháború, és végül csaknem 50 millió ember halálát okozta. Az emberiséget fenyegető koronavírus halálos áldozatainak száma meg sem közelíti ez a mértéket, sőt a jelenleg 100 ezernél tartó globális halálozási számnál még az évente rendszeresen megjelenő influenzajárványok is jóval több halálesetet követelnek. Mégis, a koronavírus hatásában olyannyira felülmúl minden ezt megelőző halálos járványt, hogy romba dőlni látszik az egész világgazdaság, emberek milliói vesztik el állásukat, egyes országokban éhséglázadás fenyeget. De mi lesz ezután?
A világjárvány kizárólagos haszonélvezői egyértelműen csupán a politikusok, ezen belül is az autokrata vezetők. Nekik folyamatosan karácsony van. Amit eddig csak burkolt vagy nyílt fenyegetéssel tudtak elérni, az most mind az ölükbe hullott. Amíg a hatalmuk alapját képező félelemkeltést eddig csak az általuk kézi vezérelt propagandagépezet pénzhegyeket igénylő működtetése árán tudták fenntartani a maguk gyártotta ellenségkép folyamatos felnagyításával, mostanra önként ontja magából a félelmet a tömegkommunikáció minden felülete, és mindenki örömmel adja korlátlan felhatalmazását a hatalomnak, hogy erős kézzel tegyen meg mindent, ha ezzel az állampolgárok védelmének illúzióját kelti. A kijárási tilalom mellett boldogan fogadják még a kilakoltatási tilalmat is, ami persze azokra a betegekre nem vonatkozik, akik nem koronavírus miatt kerültek kórházba gyógykezelésre, csak valamilyen hétköznapi halálos kórral.
A politikusok elégedetten hátra dőlhetnek. Eljött az idő, amikor bármit megtehetnek, mert „hatalmat kapnak, mint királyok” (Jelenések könyve 17,12). Így lesz számukra a járvány olyan bálvány, aminek segítségével hatalmukat bebetonozhatják. Ájtatos, keresztényi szavak révén sulykolják, hogy egyedül ők képesek megóvni a nemzetet e súlyos válság idején, és aki felemeli szavát ellenük, az a vírus pártján áll. A félelem kultúrájának főkorifeusai pontosan tudják, hogy azon kevesek, akik még nem veszítették el a munkájukat, inkább megjuhászkodva csendben tűrnek, mintsem veszélyeztetnék családjuk megélhetését. A nyílt utcán tiltakozni úgysem lehet, hiszen nemcsak egy potenciális fertőzővel kellene vállvetve vonulniuk, de megsértenék a csoportos gyülekezés tilalmát is. Némán bezárkózni még mindig jobb, mint a golyó általi halál, amivel a Föld negyedik legnagyobb keresztény országának vezetője, a 104 milliós népességgel rendelkező Fülöp-szigetek elnöke fenyegeti saját állampolgárait, akik a kijárási tilalom ellenére utcára lépnek.
Mindazok pedig, akik jóhiszeműen szenvedik el a jelenlegi áldatlan helyzet következményeit, most szobájukba zárva, mint dobozba így sóhajtanak fel Szörényi Leventét idézve: miért hagytuk, hogy így legyen?
Járvány és gondolkodás
Sokan vélik úgy, hogy a válságok sorát a Föld erőforrásainak és élővilágának mértéktelen kihasználása okozza, aminek hátterében egy szűk elit mohó és gátlástalan profitéhsége áll. Azzal már kevesebben szembesülnek, hogy a fogyasztói társadalomban elfoglalt helyükkel már maguk is kiszolgálóivá lettek egy mindent uraló posztmodern kultúrának. Ha az ember magára vagy a környezetére tekint, nem lát mást, mint olyan dolgokat, amiket más készített az ő számára, hogy élete kényelmesebb, szebb, otthonosabb vagy éppen élvezetesebb legyen. Csak meg kell vásárolni.
Most pedig, mikor az ember végighordozza tekintetét a kéklő égen, amit nem szennyez a repülőgépek sokmillió tonnányi kerozinja, vagy a folyók kéklő sodrásán, amit újra birtokba vettek a halak, akkor kénytelen mérlegre tenni, hogy fejlődött-e az emberiség egyáltalán. Korunk társadalma erkölcsileg fejlettebb-e a pigmeusok társadalmánál, ahol még a növényeknek is az emberével egyező rangú helye van?
Ha az ember élete átértékelődik, visszaretten. A megannyi megszokás, amit a számára kedves miliő nyújtott, magának követeli az embert, az őt beszippantó világ nem engedi a kiszállást, mert az eladónak vevőre van szüksége, ahogy az egyháznak hívőre. Senki ne keresse a valódi örömöt, mert ezt csak a Coca-Cola vagy egy intimbetét nyújthatja. Istent se keresse senki, hiszen Őt csupán a papok adhatják az engedelmes templomba járóknak – jóllehet Ő nyilvánvalóvá tette, hogy „kézzel csinált templomokban nem lakik” (Apostolok csel. 17,24).
Joggal tehető fel azonban a kérdés: az ember kapott-e figyelmeztetést, hogy megforduljon a gondolkodása?
A harsona hangja
A Jelenések könyvében található őt nagy perspektivikus prófécia más-más szempontból mutatja be az emberiség történelmét. Ezek közül az un. hét trombitaszót megjelenítő látomás mindegyike Isten elrettentő figyelmeztetését foglalja magába, amelyeket éppen azért jelez előre, hogy megforduljon az emberek gondolkodása, és az önzés útja helyett válasszák a szeretetet, ami Isten lényege, hiszen „Isten szeretet.” (János apostol 1. levele 4,8) Ezen figyelmeztetések meg nem hallása pedig azzal a következménnyel jár, hogy Istennek nincs joga elhárítani mindazokat a csapásokat, amelyek a világot fenyegetik.
Az ókorban nem félreverték a harangokat, ha ellenség közeledett, mert nem voltak harangok. Ehelyett harsonát (héberül sófár) fújtak meg, aminek mély, öblös hangja figyelmeztetett mindenkit, hogy a távolból ellenség érkezik.
A Jelenések könyvének első négy sófár fúvása a népvándorlási hullám négy hatalmas erejű támadását jelezte előre, ami nemcsak megrendítette a hatalmi kereszténységet megjelenítő Római Birodalmat, de a bukását is okozta (lásd. Jelenések 8. fejezet). Az ötödik és hatodik sófár fúvás az iszlám fenyegetettséget mutatta be, mégpedig napra pontos idői próféciával annak keletkezéstől hatalma elvesztéséig. De mi történt ezután, vagyis mi jellemzi a mi korunkat?
Az elénk tárt válasz megrendítő.
„A többi emberek pedig, akik meg nem ölettek e csapásokkal, nem bánták meg az ő kezük munkáját, hogy továbbra is imádják démonjaikat, az arany és ezüst és érc és kő és fa bálványokat, amelyek nem látnak, sem hallanak, sem élnek. És nem fordultak vissza az ő gyilkosságaiktól, sem saját bódulatuktól, sem testi-lelki paráználkodásaiktól, sem lopásaikból.” (Jelenések könyve 9,20-21 pontosított fordítás)
Az emberiség nem tanul. Hiába a gondolkodásra késztető bezártság, annak elmúlásával ott folytatja, ahol abbahagyta. Hiába a figyelmeztető szavak, az önzés törvénye szokássá merevedett az elmékben. Homo homini lupus est, mondták a rómaiak. Ez pedig nemcsak a most örömtáncot lejtő autokrata politikusokat jellemzi, hanem mindazokat, akik kiegyeznek egy olyan világgal, amely semmibe véve az emberi életet lelkiismeret-furdalás nélkül öl, ha ölni kell, eközben hazugságokkal bódítja magát és másokat, megalkuvón áruba bocsátja embertársát, sőt még önmagát is, és megszerez mindent, ami nem az övé.
Ennek csak egyvalami vethet véget. Nem egy újabb járvány vagy más globális kataklizma, hanem az utolsó, a hetedik sófár megfúvása: „a hetedik angyal felzengő szavának napjaiban, mikor megfújja a sófárt, akkor elvégeztetik az Istennek titka, amint megmondta az ő szolgáinak, a prófétáknak” (Jelenések 10,7). Ez az emberek előtt eddig rejtve maradt igazság feltárulása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy a hetedik kürtszó nem az emberiség megmentését jelzi, hanem az egyes ember szabadítását. Azokét, „akik várjátok és sóvárogjátok az Isten napjának eljövetelét” (Péter apostol 2. levele 3,12).
Ez az esemény lesz az, ami személyre szólóan old meg minden válságot, mert „az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jelenések 21,4). Nem lesznek többé politikai vezetők, sem egyházi méltóságok, akik vásárt űzve a világot érő nyomorúságból csak uralkodni akarnak mások felett, mert „A hetedik angyal is megfújta a sófárt, és hangos kiáltás támadt a mennyben ezt szólván: E világnak országai a mi Urunké és az ő Krisztuséi lettek, aki örökkön örökké uralkodik.” (Jelenések 11,15)
Ez a jó hír. Ami minden járványra gyógyír.
Márton István
