Vagyunk amíg lenni hagynak
se kint se bent mint az ablak
ki-kinyitnak be-becsuknak
berendeznek kirakatnak
hol emennek hol amannak dicsekedve mutogatnak
ilyen szörnyek olyan szörnyek be-bevernek ki-kitörnek
kirámolnak befalaznak világtalan vakablaknak,…
de ha mégis lenni hagynak szolgálgatunk mint az ablak
se kint se bent rajtunk részeg tekintettel általnéznek
/Kányádi Sándor/
Nem kell Philip Zimbardo stradfordi börtönkísérletére gondolnunk. Sem az erdélyi költőkre, írókra, az ő helyzetükre: Kányádi Sándorra, Sütő Andrásra és másokra. Még arra a Budapest egyik közterén megfagyott hajléktalanra sem, aki egy padon aludt el, s másnap reggel találtak rá holtan.
Nem kell rájuk gondolnunk, hogy tudjuk, milyen kirekesztettnek lenni, milyen az, ha csak vagyunk egy közösségben úgy, hogy nem tudjuk, meddig és mi végre maradhatunk ott.
Miért van meg a saját történetünk a megtűrtség teológiájáról? Mert az a nemzet, vallási közösség vagy akár polgári kiscsoport, amelyik a szabályait a szerint hozza és a szerint éli meg, hogy minden körülményben fenntartsa a fejlődés és a biztonság együttes látszatát, az úgy fog működni, ahogy a Kányádi-vers leírja. Mindannyian résztvevői vagyunk egy ilyen közösségnek. Asszisztálunk hozzá vagy éppen áldozatai is vagyunk.
Egy ilyen közösségben az igazságot szerető emberek körül egyszer csak elfogy a levegő. Azt veszik észre, hogy átnéznek rajtuk. Vagy éppen- ha szükséges- megjelölik őket ellenségnek, akik tönkreteszik a szép célokat, törekvéseket. Fájdalmasan tapasztalhatják, hogy akár el is hallgattatják: árulóként kirekesztik őket a közös feladatokból, rágalmakat terjesztenek róluk, munkájukat először nemlétezőnek, majd veszélyesnek jelölik. Jobb velük nem beszélgetni, biztosabb nem olvasni az írásaikat, tilos segíteni a kezdeményezéseiket, s el kell fordulni tőlük, ha bántalmazzák, kizárják, tönkreteszik őket.
Mindenhol létező folyamatok ezek. Látjuk, végignézzük vagy elszenvedjük? Ahol a vezető elit képes a hatalma megtartásáért bárkit- még saját tanárát, testvérét vagy akár apját is – célpontnak megjelölni, ott mindenki használva van egy rosszul működő rendszerben. Részegítő állapot, s józanul szenvedni benne csak isteni erő által lehetséges. Szenvedély vagy lázadás? Igazságszeretet vagy rombolás? Bent vagy kint? Egyedül vagy közösen? Támogatni vagy hallgatni?
Egy ilyen bizonytalan közegben születhet-e valami értékes alkotás? Lehet-e elégedettség? Adhat-e bárki így önzetlenül és fogadhat-e be valamit előítéletek nélkül? A kirekesztésnek ára ez.
De mit tett Jézus a megtűrtekkel, a megvetettekkel? A samáriai asszonnyal, Zákeussal, a legkisebbekkel? Vállalta őket úgy, ahogy éppen rájuk talált. Nem keresett kibúvókat, nem simult a hatalmasokhoz, hogy elfogadják a kirekesztetthez való viszonyulását. Enni és inni adott nekik. Csillapította a legszörnyűbb magányt. Tudott várni is, ha elgyötörtségében erőtlen lett a másik a jóra.
Jézus elköteleződött a segítségre szoruló mellett, s ezzel a szeretettel elkötelezte a reménykedésre, a változásra, az első lépésekre őket. Kristálytiszta víz forrása volt Ő, amelyből kortyonként ihatták az új életet a kirekesztettek. Ha ő átérezte, milyen lehet kirekesztettnek lenni, és tudott ellene élni szabadon, akkor minket sem kötözhet meg a rossz lelkület. Nézzünk körül, s merjünk lépni azokért, akiket „csak élni hagynak”! Ne sújtsunk senkit azzal a közösségünkben, hogy átnézünk rajta! A legkegyetlenebb bánásmód, a legveszélyesebb önpusztítás ez.
EÉ
