A címben feltett kérdésre egy afrikai ország közelmúltbeli történetével próbálunk párhuzamot vonni. Lehet-e rosszabb a rossznál? – tehető fel így is a kérdés. A lenti sorok végére talán kiderül.
1969 óta Moammer Kadhafi volt Líbia de facto vezetője. Líbia- több más dolog mellett- arról híres, hogy Afrikában itt található a legnagyobb kitermelhető olajkészlet. Így az ország igazi olajnagyhatalomnak mondható. Több más kontinensbeli országgal ellentétben itt azonban nem államosították a kitermelést. A diktatórikus és szocialista berendezkedése ellenére Kadhafi Líbiája is abszolút nyitott volt a külföldi olajvállalatok befektetéseire, így az országban olyan nagy cégek is jelen voltak, mint például a REPSOL, az ENI vagy a TOTAL. Az olajipar pedig virágzott, win-win szituációt teremtve mind a külföldi befektetőknek, mind pedig az országnak. A pénz jött, az olaj ment, mindenki jól járt. Még az állampolgárok is. A bevételekből bőven jutott ingyenes oktatásra és egészségügyre, alacsony üzemanyagra, elegendő élelemre, bőkezű családtámogatásra és az államadósság megszüntetésére. És noha arab országról van szó, mindezekben még némi megkülönböztetést sem alkalmaztak (pl. a közoktatás mindkét nem számára kötelezővé vált). Ezek az intézkedések pedig a társadalom széles köreiben legitimálták a rezsimet, ami egyfajta népi-szocialista alternatívát mutatott a királyi elitizmussal szemben.
A későbbi történések szempontjából említésre méltó Líbia rendkívül erős törzsi megosztottsága is. A nagyobb városok mindegyikének van egyfajta domináns arab törzse. Ennek mentén Kadhafi politikájában is megjelent a részrehajlás. Mivel ő maga nyugati törzsből származott, így a jelentősebb erőforrásokat erre a területre összpontosította, míg a keleti országrészt elhanyagolta. (Később aztán a forradalom kiindulópontjává nem véletlenül a keleti Bengázi vált.)
42 éves uralkodását követően Líbiában aztán a történések 2011-ben váratlan fordulatot vettek. Az Arab tavasz -az arab államokban kitört kormányellenes forradalmi hullám- elérte Líbiát is. Kadhafi pedig ritka brutalitással lépett fel a tüntetőkkel szemben: katonái és zsoldosai vérengzésbe kezdtek, és kegyetlen módszerekkel igyekeztek visszaszerezni az ország feletti irányítást. Ezeket látva a nemzetközi közösség komoly nyomást gyakorolt a diktátorra: hagyjon fel a vérontással, és távozzon a hatalomból. Mivel a térségben zajló konfliktus ezután sem enyhült, a NATO katonai támadást indított a kormánycsapatok ellen. A polgárháború végül a felkelők győzelmével ért véget. Kadhafit elfogták és megölték.
A győzelem után azonban a lázadók egymás ellen fordultak. A diktátor halott volt. Vajon ki tölti be az utána maradt hatalmi vákuumot? Ez volt a nagy kérdés. Az ország megosztottá vált, tényleges központi hatalom hiányában a katonai milíciák élet és halál urai voltak. A gazdaság pedig vergődött.
Az iraki vagy afganisztáni háborútól eltérően a líbiai egy dologban nagyon különbözött. Ezt nem az amerikaiak, hanem a franciák vezényelték le. Az amerikaiak hasonló helyzetekben betörnek az országba, megölik a diktátort, majd még évekig ott maradnak felügyelni a hatalomváltást, vagy épp harcolni a megmaradt sejtek ellen (ami aztán nem feltétlenül eredményez tartós békét és tökéletes megoldást). A francia modell ettől merőben más: ők jöttek, öltek, majd dolguk végeztével távoztak, ahogyan azt korábban Maliban is tették.
A rendezetlen viszonyok oda vezettek, hogy 2014-ben kitört a második líbiai polgárháború. Az egymással vetélkedő hatalmi csoportok között a harcok Líbia területeinek és olajtermelésének az ellenőrzéséért folytak. Hosszú tárgyalássorozatot követően, hathatós ENSZ gyámkodással 2016-ra a rivális csoportok megállapodtak, hogy létrehozzák a Nemzeti Megállapodás Kormányát. E kormány folyamatosan igyekszik befolyását kiterjeszteni az egész országra, azonban Líbiát a mai napig egymással vetekedő politikai csoportok tartják megosztva. Az országban milliókat érint az élelem, az áram és gyógyszerhiány és az ezzel járó általános létbizonytalanság. A káoszban nincs elegendő erőforrás az illegális embercsempészek ellen. Partiőrség és sivatagi járőrök hiányában a tengerpart és a „zöldhatárok” megfelelő kontrollja megoldatlan.
Az Európai Unió évek óta euromilliók sokaságával támogatja Líbiát, annak érdekében, hogy állítsák meg a kontinens partjai felé igyekvő migránsok áradatát.
A jelenlegi líbiai közállapotok érthető okokból nem felelnek meg az EU érdekeinek. De vajon nem pont az EU játszotta az egyik főszerepet abban, hogy Líbia a jelenlegi helyzetébe került? Az afrikai ország a jobb élet reményében az erőszakot választotta, és még rosszabb helyzetbe került. Egyes európai államok elsősorban a saját önös érdekeik miatt erőszakkal megtámadtak egy másik országot, és most nyögik a káosz következményeit. A főszereplők közül jól senki nem járt. De akkor volt értelme az erőszaknak?
Hagymási Tamás
