Az olvasóhoz
Súlyos iratcsomag közzétételére szántam el magamat, kedves Olvasó. Nem hirtelenkedve és nem is azt adom át a soron következő lapokon, ami a legkevésbé is tőlem való lenne. A horatiusi kilenc évhez képest („nonum praematur in annum”) majdnem kétszer annyi ideje találtam rá erre az iratcsomagra kutató útjaim egyikén egy vidéki levéltárban, méghozzá határainkon kívül. Megvallom, a felfedezés a legteljesebb meglepetés erejével hatott rám. Abban az időben az Akadémián dolgoztam; idősebb munkatársaim New Yorktól Tokióig utaztak tanulmányutakra, én Körmöcbányára kaptam kiküldetést azután, hogy Veszprémben és Vácott megálltam a helyemet, s ilyeténképp a felvidéki kutatóútra méltónak ítéltettem. Csodálatos két hét volt ez, mert szemlélhettem táj és település szelíd egymásba játszását, a mienkénél szerényebb s így jóval tisztesebb élet nyugalmát, de főleg azért, mert ezt az iratcsomagot megtaláltam, hazahoztam, s jó másfél évtized múltán, miután minden próbát kiállt, újra át- és átolvastam, most mint valami azóta sem kiszáradó örökzöldet a közös olvasás és gondolkodás nemzeti termőtalajába helyezhetem.
E levelek szerzője egy azóta már elhunyt tanár, aki egyik diákjának – valószínűleg az 1980-as évek végén – kezdte írni leveleit, de másolatokat is készített róluk, így ezek az ő birtokában maradtak. Sorsa minden bizonnyal nem lehetett könnyű, egyfelől nemzetiségi, másfelől emberi hovatartozása miatt. Ez az ember magyar és Krisztus-követő volt diktatúrában és polgári demokráciában egyaránt, szemben azokkal, akik a maguk pecsenyéjét sütögetve árasztottak és árasztanak bűzt mások orra alá diktatúrában és polgári demokráciában egyaránt. Mivel komoly Krisztus-követő volt, gondolkodása és cselekvése mércéjének a Bibliát vallotta, leveleiben bibliai igék és történetek erőltetés nélkül, a maguk természetes jelentésében kelnek életre és adnak érveinek fedezetet.
A levelek címzettjének nevét „Theofilus”-ra változtattam, ami magyarul „Istenszerető”-t jelent. Ezek a levelek ugyanis egy keresésre fogékony, nyitott lelkű fiatalhoz szólnak, aki nem kimondottan hívő, de az igazságot kutató és szomjúhozó ifjú, talán még ateista, ám igazságszerető, akire áll a régi író, pedagógus és tanfelügyelő Joubert mondása: „Arra törekedj, hogy igaz légy, ne arra, hogy igazad legyen.”
Rendkívüli sajátossága ezeknek a leveleknek, hogy egyetlen tárgyról, a lelkiismeretről szólnak. Több mint háromtucatnyi levél ugyanarról a témáról, de ha leteszed az utolsót, úgy érzed, újra kell kezdeni az elsőt… Örök olvasmány! És micsoda hatósugarat képeznek maguk körül! Nem is a fél, hanem az egész élet körcikkelyei sorakoznak fel! Ilyen egyszerű ez a bonyolultnak mondott élet? Az egy a legtöbb, ahogy levélírónk kedves költője állítja:
„Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy, aki Valaki, mégis,
akire hallgat a föld is, az ég is.”
(Babits Mihály: Októberi ájtatosság)
Egyetlenegy igazságot kellene csupán komolyan venni és következetesen alkalmazni, éspedig azt, hogy ami jót magunknak akarunk, azt megadjuk a másiknak is. Vajon mi vagy ki akadályoz meg ebben? Miért nem teljesül ez az egyszerű törvényszerűség az életben? Megvalósítható-e egyáltalán? Íme, ez a levelek tömör foglalata.
Nem szeretnék azonban elébe vágni az ismeretlenségbe burkolózó tanár írásainak, illetve a bennük foglalt kérdésfelvetéseknek és válaszoknak. Még csak annyit: a több mint tizenöt éves anyagot kicsit modernizáltam – a számítógép- és mobiltelefon-kultúrával. Az író ugyanis szöveggyűjteményt is válogatott diákjának, ezeket „csatolt fájlok”-nak neveztem, és egytől egyig a kötet végén szerepelnek; mint ahogy a diák táviratát „sms”-nek – hiszen ma melyik diák ad fel táviratot a postán, amikor keze ügyében ott van – nem is egy! – mobiltelefon. E-mail, vagy magyarosan: emil – ez is az én toldásom.
Még annyit: midőn a tanár úr befejezte leveleit, a másolatok végén, a köteg hátsó borítóján, az előbb említett XVIII–XIX. századi francia tanfelügyelő mondását helyezte el, ekképpen:
„Mi az, amit alkottam? – Egy árnyék álma.”
Hiszem, most jött el az ideje, hogy az árnyak álmai feléledjenek, hiszen napjaink tanárai a legnagyobb elismerésnek tartanák, ha legalább „árnyék”-oknak tekintenék őket, és a legnagyobb biztatásnak, ha álmaik valóra válásáról egyáltalán szóba állna velük valaki.
Reisinger János
folyt. köv.
