Vigasztalatlan világhoz jutott el, akarata ellenére az emberiség. Szinte teljesen bizonyos, hogy nem ilyen lovat akart, ámde végülis ez lett belőle. Paripa háta helyett gebén érezhetjük magunkat. Jót akarva is rossz, sőt mindeddig talán elképzelhetetlenül rossz jött létre. Külső látszat szerint fejlődésről beszélhetünk, a belső látlelet azonban egészen mást takar. Mintha Goethe rövid mondása csattanós igazát mutatná: „Acélt termelve salakok maradtunk”.
Miért? Vajon mi vezetett ide? Van-e, lesz-e, lehet-e megoldás? Vagy addig legalább igaz vigasztalás, életet meghosszabbító?
Napjainkban az ember többféle életet kényszerül magára venni, akárcsak egyetlen nap leforgása alatt is. Egyik maszkot a másik után kell felvennie. A maszk, mint tudjuk a régi görög világban proszophon, majd annak fordításaként a rómaiaknál persona lett, mindkét szó a mai értelembe vett személyiség, egyéniség jelölője. Rövid etimológizálás nyomán is mondhatnánk: az élet tele van alakoskodással, alakmás-változásokkal.
Reggel, ha felébredsz, nem megnyugvással és örömre ébredsz, hanem rögtön tudatodba tolakodik a könyörtelen valóság. Az, hogy orcád verítékével kell megkeresned kenyeredet az egyre bonyolultabbá váló világban, melyben függőségek sorozata ráncigál ide-oda, mint valami fabábut. A mindennapi tudat rabszolgamunka tudatát vetíti elénk. Különböző rekeszekbe futhatsz, mint az állatok. Azzal a lényegi különbséggel, hogy nincs alattad kialmozva. Ezt nevezik munkának, munkahelynek. Magadnak kell biztosítanod mindent, hogy egyáltalán dolgaidhoz láthass. A kenyérkereső munkát kellemetlenkedő főnökök, vagy újabban azoknál is jóval inkább kellemetlenkedő gépi rendszerek irányítják. Az embernek, mint kígyónak a bőrét le kell vedlenie önmaga lényét, lelketlen szerkentyűvé kell válnia, csak hogy a terhelést egyáltalán elviselje, és évekig, évtizedekig bírja. Sutba kell dobni a lelkiismeretét, mely az igazsághoz kapcsolja, értelmét, mellyel az igazság felé vezető úton önmagát támogatja, akaratát, mellyel a felismert és elfogadott igazságokat emberhez méltóan követni tudná. „Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság” – mondotta Platon. A tartósan és egyre súlyosabban beteg test egyszer elhalálozik. A tartósan igazság nélkül élő lélek ennél is rosszabb sorsot mondhat magáénak, elevenen is holt. Így lesz az emberi élet merő gyötrelemmé, miközben kikapcsolódást, szórakozást két kézzel keresünk.
Van-e ebből kiút? Létezik-e megoldás? Vagy legalább igaz vigasztalás?
A munka után bevásárolhat az ember. A bűvös kincs, a pénz kinek-kinek kezébe kerül. A sivatag után oázishoz ér – legalábbis ő maga így érzi. Választhat több mint 40 ezer élelmiszer és további sok tízezer árucikk között. Bevásárlóközpontokba mehet egyedül, társaival, családtagjaival. Beszerezheti a szükséges és szükségtelen kacatokat, hogy másnapra már el is használja és el is dobhassa őket. Ehet-ihat, amennyit akar a világ boldogabbnak tekintett 20 százaléknyi térfelén, miközben a 80 százalék éhezik és nyomorban tengődik. Amit azonban megeszik és megiszik, csak újabb bajok forrásává válik. A bevásárlóközpontokban előzékenyen helyet kaptak a gyógyszertárak, vény nélkül is sokmindent kiválthatsz, ha nem számtalan orvoshoz vezet út. Ugyancsak Platon figyelmeztetett több mint 2400 éve, hogy „Ne az orvosokat okoljuk azonban, hanem a szakácsokat”. A táplálékoknál talán csak a betegségek száma kimeríthetetlenebb, és ez nagymértékben megmásítja kellemes érzéseinket, melyek talán elfoghattak a bevásárlóközpont előtt, de cserbenhagyhatnak elhagyásuk után. Egy tudományos felmérés szerint a bevásárlóközpont- és plázakultúra teljesen felbontotta az arisztotelészi kategóriák rendszerét, megváltoztatta az idő, a hely és a viszonyok eddigi felállását. Éjjel-nappal mehetsz ugyan vásárolni, mint egy modern exodusként el kell hagynod azonban a közvetlenül lakott területedet, és különböző csábításoknak leszel kitéve, melyek „tökélyre vitt csalással” (Arany János) tudják elérni, hogy mennél többet költsél azért, amiért mennél kevesebbet kapsz, hogy másnap újult erővel fogj hozzá a sziszifuszi munkálkodásnak.
Van-e ebből kiút? Létezik-e megoldás? Vagy legalább igaz vigasztalás?
Hazatérve az ember fölveheti harmadik maszkját. Holtfáradt már a munka túlfeszítettségétől és a bevásárlás túloldottságától. Hogyan lehetne képes házastársához szólni, gyermekével, gyermekeivel bajlódni, az otthoni feladatoknak is eleget tenni? Sokan eleve meghátrálnak e feladatok elől. Homoszexuálisak vagy leszbikusak lesznek, ha még gyermekek, a szingli lét mellett döntenek. Otthon, család, haza jószerivel már csak fogalmilag léteznek. Esetleg gyönyörű költemények által megőrzött emlékképekként, mint Petőfi A puszta télen, vagy Arany Családi köre.
Van-e ebből kiút? Lesz-e megoldás? Vagy legalább igaz vigasztalás? Záruljon azonban napunk a negyedik szakasszal. Minden embernek pihenésre, megpihenésre van szüksége, mégpedig nem csak percekig, hanem tartós 8-9 óra idejéig. A nyugtalan vagy nyugodt álmú alvás ideje következik. Az előbbiről mondja a költő:
Csak hányódom hát ágyamon
És beléreszketek,
Hogy kikkel is zabáltatom
A szívverésemet!
Az utóbbiról pedig ezt:
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.
A civilizált világ jó része alvászavarral küzd, mert a számtalan maszkcsere nem teszi lehetővé az egészséges életmódot, vagyis özönvíz előttinek tűnik már a reggeli, ebéd és vacsora hármasa, csakúgy mint a háromszor nyolc óra ígérete, lényegileg tehát a színtiszta rohanásnak kellene átváltania színtiszta megnyugvásba, ami természetesen nem megy. Jónéhány évtizede a világ civilizált országaiban ez a tempó létezik, ezt állította le napjainkban, 2020 márciusától a koronavírus-járvány. Az eddig eltelt évtizedekben azonban minden újra, elölről, napról napra így kezdődött.
Van-e ebből kiút? Lesz-e megoldás? Vagy legalább igaz vigasztalás?
Persze, falun élni egészen más, egy alig néhány száz lelket számláló településen, mint a közel 30 milliós Tokióban. De egyre kisebb lesz a különbség életfelfogás és életritmus szempontjából, mert ahogy már régen mondani szokták, egész világunk egy nagy falu. A társadalmi szerkezet megváltozására mi sem mutat jobban, mint az, hogy száz évvel ezelőtt még az emberiség 80 %-a élt vidéken és csak 20 %-a nagyvárosokban, mára teljesen megfordult a helyzet, méghozzá kétszeresen is. Mert az alig 20 %-nyi vidéki népesség közül is csak 1-5% foglalkozik mezőgazdasággal, tehát a mai Amerikai Egyesült Államok lakosságát (320 millió embert) 1 % farmer látja el élelemmel (3 milliónyian), mint ahogy az alig 10 milliós Magyarországot is csak 2-3 %-nyi, vagyis alig több mint 300 ezer földműves.
A technikai fejlődés mézesmadzagját bekapva jutottak el idáig a dolog? A találékonyság, a felfedezni akarás, az élet megkönnyítése, más szóval az elkényelmesedés felelős mindezért? Vagy talán a technika rossz alkalmazása? Jó a feltalálás, de rossz a felhasználás? A gépek okozzák vesztünket? Jobb élethez jutottunk, mégsem élünk jobban? Vagy ahogy a saját fülemmel hallottam egy székelyföldi faluban: „mindenünk megvan, mégsincs semmink?”
Van-e ebből kiút? Lesz-e megoldás? Vagy legalább igaz vigasztalás?
Az emberek számtalan törekvése által elért számtalan eredményből összeállt számtalan ország (ma egyikből a másikba vándorolnak) olyan képet alakított ki szívünkben, mely a történelem eddigi minden képétől jobban inkább visszadöbbent. Amihez végülis eljutottunk – az egyre tökéletesebb Van – az egyúttal úgy kerekedik ki most előttünk, mint az egyre tökéletesebb Nincs.
Van-e törekvés, eredmény és ország, mely emberhez méltóan működik? Az emberiség Megváltója ilyet ígért minden későbbi követőjének, beleértve a mi történelmi időnkben élő keresztényeket is.
Reisinger János