Ha valakiről írunk, akár kimondjuk, akár nem, állást foglalunk: miért nyilatkozunk róla, miért foglalkozunk vele? Az emberi írások javarésze véd- vagy vádbeszéd. Van, aki mellett kiállunk, mert közel érezzük gondolkozásunkhoz, magatartásunkhoz, másoktól inkább a távolságot hangsúlyozzuk. Azonosulás vagy távolságtartás, identitás vagy distancírozás – ez lehet bevallva vagy bevallatlanul minden író szándéka.
Mint bárki másról, Jézus Krisztusról is sokan, sokféleképpen nyilatkoztak meg. Mellette vagy ellene; lángolóan mellette vagy hevesen ellene; látszólag mellette vagy ellene, hűvös történészi tárgyilagossággal vagy beleérzést sejtető lélektanisággal. A 19. század elejétől, közel 200 évvel ezelőttről egyre több könyvet írtak róla teológusok (David Strauss-szal kezdődően), majd történészek (Ernest Renantól), később írók (Giovanni Papini, Francois Mauriac) álltak csatasorba, egészen egy modernkori pápáig (Joseph Ratzinger, XVI. Benedek). „Ki ez az ember?” – vetette fel róla a kérdést a könyvcím (Nyíri Tamás), tették meg „forradalmár Krisztusnak” Dél- és Közép-Amerika 20. század közepi keresztény írói. Végül, de nem utolsósorban egy sokatmondó cím 1892-ből: „A Világ Reménye” (Desire of Ages – Ellen Gould White).
Kicsoda számomra Jézus Krisztus, akiért tollat fogtam, hogy írjak róla? Mióta ismerem, és hogyan kapcsolódom hozzá? Miért tartom fontosnak, hogy mások is megismerjék Őt? És egyáltalán, honnan van merszem beszélni róla. Miért hiszem, hogy mások majd valóban „az igazi Jézust” fogják e sorokból megismerni.
Ilyen jelentős személyiségről, az emberiség történelmének legnagyobb alakjáról el kell, hogy ismerjük a sokféle megközelítés létjogosultságát. Bármi felől fognánk is hozzá, hogy alakját megidézzük, bármennyire tárgyszerűek és tárgyilagosak maradnánk is, mindenek mélyén ott égne a személyes viszonyulás lávája. Adhatunk igen közvetelen, élményi kifejezést mondandónknak, vagy színlelhetjük a száraz tudományosság látszatát, ez a mélyben rejtőző energia a legnagyobb körültekintés és óvatosság ellenére óhatatlanul megnyilatkozna, feltörne. Ha egy személyiség vagy egy jellem nagyságából sikerül valamit megragadnunk, ami igazán jelentős és időszerű, az így is, úgy is „kiégeti a papírt”, ahogy egy magyar költő szokta volt mondani.
Jézusról beszélt és beszél ma is a világ. Lehet mondani, hogy talán nem eleget és nem elégségesen. Akiknek azonban – úgy hiszik – közük van Hozzá, csak egyféle kiindulópontból lehet szólaniuk róla. Úgy, ahogy Ő életének egy jelentős eseményén, az utolsó vacsorán egyetlen mondatával meghatározta: „Ha meg ne moslak téged, semmi közöd sincs énhozzám.”
Jézus akkor Péternek, de általa mindmáig mindenkinek mondja, hogy nem azokat az embereket tekinti az ő lénye iránt igazán érdeklődőknek, akik hisznek történeti létezésében, elismerik, hogy Isten földre szállt küldöttjeként időzött itt 33 és fél évet, sőt még azt is, hogy életét adta mindenkiért személyesen. Sem nem azt, aki híven kifejti tanításainak rendszerét. Még azt sem, aki eljut a felismeréshez, hogy Ő többet gyógyított, mint tanított, vagyis mélységes együttérzését és segítőkészségét hangsúlyozza, ami például a buddhista kultúrából jött Mahatma Gandhit is megindította. Mindezekkel együtt még semmi közöd sincs Jézus Krisztushoz. Az ő meghatározása szerint egyedül annak van köze hozzá, aki enged, hogy Jézus „megmossa”, bűneiből megtisztítsa, és egészen más emberré tegye.
Mert lássuk az erdőtől a fát: ennek bemutatásáért jött Ő a világra.
RJ
