A kormánypárti politikusok elégedetten dőlhetnek hátra pazar otthonaikban. A hajléktalanok kriminalizálását elfogadó törvény életbe lépett. Akik nap mint nap mellüket verve hirdetik kereszténységüket, most a jól végzett munka örömével már kedélyesen hátba veregethetik egymást. Nemcsak a háború és nélkülözés elől menekülőktől, de a nincstelenektől is sikerült megvédeni az országot. Azok a semmirekellők, akik az utcán élik életüket, mostantól három figyelmeztetés után őrizetbe vehetők, és szabálysértési eljárás lefolytatása után szabadságvesztés büntetéssel sújthatók.
A hajléktalanok nem szavaznak, hiszen többségüknek bejelentett lakcíme sincs. Választási szempontból nem számítanak célcsoportnak, ezért nincs helyük a nemzeti együttműködés rendszerében. Rontják a városképet, ám jelenlétük nem csupán esztétikai szempontból nem kívánatos, hanem hatalmi érdekből sem: elesettségük látványa éles ellentétben áll a dübörgő gazdaságról és jóléti intézkedések soráról szóló kormánypropagandával. Senkit sem hagyunk az út szélén, szól az ismert kormányfői szlogen. Aki azonban az árokban fekszik, az nem látszik.
A hajléktalanokat úgysem szereti senki. Kinézetük elhanyagolt, ruházatuk koszlott, napi tisztálkodás hiányában erős testszagot árasztanak. Az emberek leginkább kikerülik őket. Általános vélemény szerint ők maguk tehetnek a sorsukról. Ha valaki szánalomból mégis dob nekik némi pénzt, az nem több annál, mint amit észre sem venne, ha hiányoznék a pénztárcájából. Úgy élnek ők, mintha nem is lennének. „De miért hagytuk, hogy így legyen?”
Lenni vagy nem lenni?
A jól ismert hamleti kérdés Shakespeare művének dán királyfiától származik. Ez az az ország, amely Svájcot is megelőzve mára rendre „a Föld legboldogabb országa” cím tulajdonosa. De vajon mitől?
A választ a dán társadalom működésének alapja adja meg, amely röviden így összegezhető: segítsünk egymáson! Ezt az elvet szolgálja az ingyenes és magas színvonalú egészségügyi és oktatási rendszer. A dán állam nagy összegekkel járul hozzá a gyerekneveléshez, és az állam becsülettel finanszírozza a nyugdíjakat. Ezért a dán állampolgár úgy érzi, hogy gondoskodnak róla, és mindezért 50% (!) adót fizet – ráadásul nem elviekben, hanem ténylegesen.
Dániában nincsen különbség az egyes társadalmi csoportok között. Egyformán becsülete van a takarítónőnek, a tanárnak, a kukásnak és a bankárnak. Ennek következtében Dánia a jövedelmi egyenlőség tekintetében is első a világon. Itt is vannak tehetősek és kevésbé jómódúak, de nincsenek leszakadtak és elszakadtak. Ez többek között a hierarchiamentességben figyelhető meg: a névjegykártyákon jellemzően nem tüntetik fel a beosztást, és például a dán miniszterelnököt a televíziós műsorvezető gond nélkül tegezi műsorában. Ez az egyenlőség megágyaz az egészséges önbecsülésnek, ahol magától értetődő, hogy bármit is csináljon valaki, ugyanolyan értékesnek tartja magát, mint mindenki más.
A dánok bíznak egymásban, és bíznak az államban is, ezért merik odaadni a fizetésük felét. A közbiztonság kiváló, a dán királyi család tagjai testőrök nélkül is szoktak néha vásárolgatni a belváros felkapottabb üzleteiben. A szupermarketben sincsenek biztonsági őrök, mert mindenki tudja: az áruért fizetni illik. A házak ablakán nincs függöny sem, az ajtó pedig nincs kulcsra zárva.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a dánok mindenben egyetértenek. A Feröer-szigetek is a Dán Királysághoz tartozik, de 1948 óta széles körű autonómiával rendelkezik. Parlamentje, amely az egyik legrégebbi a világon, két képviselőt delegál a dán parlamentbe is. A Feröer-szigetekiek deklarált célja egy független Feröeri Köztársaság létrehozása, valamint egy olyan befogadó társadalom kialakítása, ahol mindenki egyenlő jogokkal bír. Fő célkitűzésük, hogy egyetlen személy vagy társadalmi osztály ne kaphasson különleges jogokat az ország erőforrásainak birtoklására vagy megszerzésére, és minden feröeri egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezzen a társadalom felé.
Ezzel a dán társadalom is egyetért. Vagyis sem a sajtó, sem a szállodák, sem az állami beruházások, sem a bankok, sem az erőművek nem kerülhetnek akár dán oligarchák kezébe sem, és a miniszterelnöknek sem lehet kastélya, luxusjachtja vagy magánrepülőgépe – még a családtagjai vagy barátai nevén sem.
A dánok nem hivatkoznak keresztény identitásukra. Ők csak élni akarnak – mégpedig úgy, hogy más is élhessen. A dán ember ugyanis nem tudja elnézni, ha országában valaki nélkülözik.
Kié a hatalom?
A kormánypárt által újjáválasztott Alkotmánybíróság nyolc évvel ezelőtt hozott határozata megállapította, hogy a „lakhatáshoz való jog” nem alkotmányos alapjog, így az államnak ebben a tekintetben nincs semmilyen kötelezettsége, felelőssége. Az AB ugyanakkor kimondta, hogy az állam köteles az emberi lét alapvető feltételeiről gondoskodni. Így hajléktalanság esetén az emberi életet közvetlenül fenyegető veszélyhelyzet elhárításához „szállást” kell biztosítani.
Azt nem tette hozzá, hogy ez a szállás „emberhez méltó” kell legyen. Ezért ilyen szállás gyakorlatilag nincs is. Az AB rámutatott arra is, hogy „nincs alkotmányi ismérv az államcélt vagy szociális jogot szolgáló jogszabályok alkotmányosságának minősítésére”.
Valóban, ilyen jogi ismérv nem következik az államhatalom gyakorlása oldaláról. Ilyen ismérv csak annál a hatalomnál létezik, akire a keresztény értékek mellett elkötelezett politikusok oly gyakran hivatkoznak. Ez a hatalom azonban világosan adja tudtára mindenkinek: „Aki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak teremtőjét; az pedig tiszteli, aki könyörül a szűkölködőn.” (Példabeszédek 14:31)
A személy tehát, akié „a föld, és minden, ami rajta van!” (Mózes V. könyve 10:14), aki maga is kijelenti, hogy „enyém e világ és ennek mindene” (Zsoltárok 50:12), az ő követésének kritériumát nem a vasárnapi szentmisék látogatásában jelölte meg, hanem abban, hogy „Ha odaadod utolsó falatodat az éhezőnek, ha az elepedt lelkűt megelégíted, akkor feltámad a sötétségben világosságod, és homályosságod olyan lesz, mint a dél. Akkor vezérel téged az Úr szüntelen” (Ésaias 58:10–11). Ráadásul ezt nem csupán a vele való közösségre jutás jeleként határozta meg, de az ezzel ellentétes magatartást nem hagyja büntetlenül: „Aki megcsúfolja a szegényt, gyalázattal illeti annak Teremtőjét; aki gyönyörködik másnak nyomorúságában, büntetlen nem lesz!” (Példabeszédek 17:5)
Az elesettekről való gondoskodást nem pótolja néhány odavetett százforintos, sem az emberhez méltó lakhatásra alkalmatlan tömegszállások megnyitása. Aki mossa kezeit e látszatsegítség után, sőt még büszke is rá, hogy gondoskodott a rászorulókról, az valójában magát különbnek tartva lenézi hajléktalan honfitársát. Közben nem veszi eszébe Isten figyelmeztetését: „Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1 Korinthusi levél 4:7)
A kereszténységükre büszke politikusok és a velük eszmeileg egyetértő híveik a nincstelenek megalázását gondoskodásnak nevezik és erénynek állítják be. Kierkegaard erről így írt: „A kereszténység óriási vétke, hogy a bűnnel szemben az erényt állította. A bűnnel szemben ugyanis nem az erény áll, hanem a kegyelem.” Ennek a kegyelemnek a lényegét pedig Isten fia maga mutatta be minden embernek, „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.” (2 Korinthusi levél 8:9)
A hajléktalanok mintaképe
Krisztus maga is hajléktalan volt. „A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.” (Lukács ev. 8,58)
Ebből pedig az következik, hogy ha most kezdte volna földi szolgálatát, akkor a magukat kereszténynek, vagyis krisztusinak nevező politikusok által meghozott törvény hatálya rá is kiterjedne. A törvény álságos indoklása szerint „az új szabályozás lehetővé teszi, hogy emberhez méltó körülményeket biztosítsanak a hajléktalanok számára.” Mivel pedig a börtön jobb körülményeket biztosít egy hajléktalanokat összezsúfoló tömegszállásnál, így Krisztus számára sem lenne választási lehetőség. Három felszólítás után őt is börtönbe vetnék.
Ez a módszer még mindig humánusabb, mint a középkorban szintén keresztényinek nevezett inkvizíciós eljárás, amelynek során Krisztus személye csak zavarta az inkvizítorokat. Dosztojevszkij így írt erről a Karamazov testvérek c. művében: „Miért jöttél hát, hogy zavarj bennünket? Mert azért jöttél, hogy zavarj bennünket, és ezt magad is tudod. De tudod-e azt, hogy mi lesz holnap? …holnap elítéllek, és máglyán elégetlek, mint a legveszedelmesebb eretneket, és ugyanaz a nép, amely ma a lábadat csókolgatja, már holnap egyetlen intésemre rohan, hogy parazsat kotorjon a máglyádhoz, tudod ezt?… Mert hát kik uralkodjanak az embereken, ha nem azok, akik uralkodnak a lelkiismeretükön, és akiknek kezében a kenyerük van?… Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk… Ó, mi meggyőzzük őket, hogy csakis akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságukról, és meghódolnak előttünk. No és igazunk lesz, vagy hazudunk? Ők maguk győződnek majd meg, hogy igazunk van, mert eszükbe jut, hogy milyen szörnyű rabságba és zavarba sodorta őket a te szabadságod… Ismétlem neked, már holnap meglátod ezt az engedelmes nyájat, amely az első intésemre rohan, hogy odakaparja az izzó parazsat a te máglyádhoz, amelyen elégetlek téged azért, mert idejöttél, hogy zavarj bennünket. Mert ha volt, aki megérdemelte a máglyánkat, akkor az te vagy.”
A Krisztust is elítélő új törvény a megalkotásakor gránitszilárdságúnak nevezett és azóta vagy egy tucatszor módosított alaptörvényre épül. Ám csak arra a törvényre áll, hogy változhatatlan, amit nem ember alkotott: „A te igazságod igazság örökké, és a te törvényed igaz… A te igédnek summája igazság, és a te igazságod ítélete mind örökkévaló.” (Zsolt 119:142,160)
Ez a törvény pedig éppen azokat ítéli el visszavonhatatlanul, akik megtehették volna, hogy segítsenek másokon. De nem tették. Hiába hivatkoznak arra, hogy fizették az egyházi adót és megvédték a társadalmat az idegen menekülőktől és saját otthontalan honfitársaiktól egyaránt. Krisztus így szól majd hozzájuk: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögöknek és az ő angyalainak készíttetett. Mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem… Akkor ezek is felelnek majd neki, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? s mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? vagy mezítelen voltál, és felruháztunk volna? Bizony mondom néktek, amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel eme legjelentéktelenebbek közül, én velem sem cselekedtétek meg.” (Máté ev. 25:41-44)
Éppen ezért a hajléktalanok kriminalizálást hitelesítő kormányzati propaganda gondoskodást mantrázó szavaira csak Bródy János sárga rózsáját lehet felmutatni:
„Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa,
Azt hiszed, hogy hallgatunk a hazug szóra,
Azt hiszed, hogy mindig mindent megbocsátunk,
Azt hiszed, hogy megtagadjuk minden álmunk…
El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így,
El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít,
El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra,
El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa.”
Márton István
