Az idő legnagyobb kincsünk. Elvesztegethetünk perceket, órákat, néhány napot is, de ha nagyobb egységeket hagyunk kárba veszni, akár egész életünk megrendülhet. A mai nap van hatalmunkban, egyáltalán, napokban kell mérnünk az időt, napjainkat kell értékessé tennünk, hogy váljunk valamivé. A Biblia arra nevel, hogy minden 6. nap után álljunk meg egy teljes napra, és végezzünk számvetést, készítsünk jövőre vonatkozó tervet.
Jézus Krisztus minden napját jól kihasználta. Nem olvasunk üresjáratokról, nem szerzünk tudomást kárba veszített időről. Az a három és fél év, mely rendelkezésére állt, teljesen ki volt töltve. Az evangéliumokból feszes időrend bontakozik ki, a fellépése utáni első évben az ország középponti részén tartózkodott és tanított, vagyis Jeruzsálemben és környékén. Mikor Keresztelő Jánost börtönbe vetették, őt magát pedig maga elé idézte a Főtanács, a zsidó nép legfelsőbb vezető testülete és először akarták megölni, elhagyta a fővárost és Júdea tartományát, és másfél évre áthelyezte szolgálata középpontját Galileába, az északi területre. Ott egyszerűbb, szegényebb lakosság élt, az ezzel járó összes következménnyel, viszont ugyanolyan emberi problémákkal, nehézségekkel, megoldásra váró kérdésekkel.
Később Jézus meglátogatta a Jordán keleti oldalán fekvő tartományokat is, melyeket összefoglaló néven Tízvárosnak, Dekapolisznak neveztek, mivel Nagy Sándor több mint 350 évvel azelőtt görög lakosokat telepített le oda, némileg eltérő szokásokkal és kultúrával. Mind a négy evangélium részletekbe menően közli Jézus utolsó hetének eseményeit a virágvasárnapi bevonulástól a golgotai keresztáldozatig. Ebből a három és fél évnyi küldetésből szakaszokat látunk magunk előtt, melyeket gyakran fűznek össze olyan kijelentések, mint az „Egy ízben”, „Másnap”, „Két nappal ezután” és hasonló idői kijelentések. Valamikor azonban hetek és hónapok történéseiről nincs hírünk, mert az evangelisták nem tartották fontosnak, nyilván a Szentlélek ihletésére, hogy minden egyes dolgot megörökítsenek. Ez esetben „a világ sem tudta volna befogadni a könyveket, melyeket írni lehetett volna”, ahogy János evangéliuma utolsó verse magyarázza.
Mindazonáltal többször van abban a kiváltságban részünk, hogy Jézus egyetlen napján részt vehetünk. Ilyen részletes beszámoló jut osztályrészünkül a Máté evangéliuma 4–8. fejezetei között, párhuzamosan a Lukács evangéliuma 6–7. fejezeteivel. Jézus Krisztus néhány szombatnapjába is beletekinthetünk, vagyis választ kapunk a kérdésre, hogy Ő hogyan ünnepelte meg a Tízparancsolat negyedik parancsolatában elrendelt 7. napi nyugalmat. Ez utóbbiról a részletek Lukács evangéliuma 14. és János evangéliuma 10–11. fejezetében található.
Vegyük Jézus egyik legmozgalmasabb, legtartalmasabb napját, lássuk, hogy mi minden fért bele?
Lukács evangéliuma 6. fejezetének eleje közli, hogy az északi országrészben, Kapernaum környékén tartózkodva, a fellépése utáni 2. év végén Jézus egy hosszabb beszéd elmondásához készülődött. Soha életében nem tartott ilyen nagyszabású beszédet. Az előtte való éjszakát egészében véve az imádkozásnak szentelte, hogy méltóképpen felkészüljön programbeszédének minden egyes részletére, úgy, ahogy egykor 40 napi böjttel és imával készült egész három és fél éves szolgálatára. Mikor megvirradt, és tanítványai is felkeltek, kiválasztotta őket apostolokul, vagyis az ószövetségi próféták mintájára a hírvivők küldetésével ruházta fel őket. Azután a Kapernaum környéki tengerparton összegyülekezett sokaságot fogadta, mivel azonban a hely szűknek bizonyult, fölvezette őket a nem messze, néhány száz méterre onnan fekvő domboldalra. Mintegy 15-20 ezer embert táboroztatott le asszonyokkal, gyermekekkel együtt, közvetlen közelében tanítványaival. A történet feltételezett, valószínű helyszínén ma egy ortodox kápolna jelzi a fennsíknak azt a részét, ahol ennyi ember elfért. Itt csendült fel a nagy jelentőségű Hegyi beszéd.
Jézus több részletben tárta hallgatósága elé földi küldetésének célját. Magáért beszél, hogy ezt a hatalmas beszédet a nyolc boldogság, vagy más néven a Boldogmondások felsorakoztatásával kezdte, vagyis nyilvánvalóvá szerette volna tenni, hogy a bűnbe süllyedt emberiségnek nem csupán kínkeserves szabadítást, megváltást kínál, hanem azzal együtt, azzal párhuzamosan igazán boldog, békés, megelégedett életet. Nem elvenni és követelni akar, mint általában a földi uralkodók tették és teszik, hanem javítani, kielégíteni és mindenkit vágyott legjobb céljához vezetni. Csak ezután következett a törvények felsorolásából néhány magyarázata, majd a jóság gyakorlásának és az imádságnak, azok törvényszerűségeinek bemutatása. Kitért az aggodalmaskodással járó veszélyekre, kifejtette az emberi ítélkezés minden más dolognál pusztítóbb voltát, megnevezte Isten királyi törvényét, mely a menny mellett ugyanúgy érvényes a Földön is, amiből származnak a prófétai beszédek is, azaz a lelkiismeret törvényét. A Hegyi beszédet példázattal zárta, a kősziklára és a homokra építés esetéről, híven tanítása egészéhez, melyben a példázatok játszották a vezető szerepet.
Ez a beszéd nagyon lassú, kimért előadással sem tarthatott órákig, legfeljebb egyetlen bő óráig. Miután a hatalmas hallgatóság szétoszlott, Jézus tanítványaival együtt visszaereszkedett Kapernaum városába, és most került sor a kapernaumi százados történetére, aki előbb barátait, majd később a zsidók főembereit küldte Jézushoz azzal a követséggel, hogy kérleljék a Mestert, hogy gyógyítsa meg egyik szolgáját. Utóbb azonban ő maga is kiment hozzá, és akkor hangzottak el csodálatos szavai, melyeket Jézus is a legnagyobb méltánylás hangján ismert el, hogy ilyen hitet egész Izraelben nem talált. A százados ugyanis kifejezte azt a hitét, hogy Jézusnak nem kell személyesen eljönni a házába, mert ha csak egy szóval is mondja, meggyógyul a szolgája. A maga tapasztalatából idézte az emberi beszédnek csodálatos tulajdonságát, hogy tényközlő, felszólító erején túl mozgósító, s teremtő hatása van, hiszen az Ő szavára is szolgái pontosan megcselekszik azt, amit kíván. Mindenkinél jobban elismerte, hogy Isten rendelkezik ilyen teremtő erejű beszéddel, ha a világot a semmiből elő tudta szólítani, az ő szolgáját is puszta szavának erejével meg tudja gyógyítani.
Még ugyanaznap és talán a dél körüli órák környékén került sor látogatásra és beteggyógyításra a városban. Majd Jézus fáradtságtól elcsigázva halászhajóra szállt, hogy átevezzenek a keleti partra. Az akkor felkerekedő tengeri vihar sodorta életveszélybe a tanítványokat, miközben Ő a fejaljon, vagyis egy erre kiképzett zárt kabinban mély álomba merült. Akkor ébresztették fel tanítványai, méghozzá kissé keresetlen szavakkal, mikor már nem tudtak erőt venni a be-becsapó hullámokon. Jézus teremtő szavának nem csak a kapernaumi százados szolgájának szervezete engedelmeskedett, hanem az embernél jóval hatalmasabb elemek is. Még aznap történt a partraszállás a gadarénusok földjén, ahol Jézus a világ nyomorának ma is tapasztalható legfélelmetesebb jelenségével találkozott, amikor az emberek eszüket veszítik, az elméjükben maradandó károsodás történik, és őrültek módjára viselkednek. Ezek a gadarai megszállottak sokszor teljesen mezítelenül futkároztak és üvöltöztek a környéken, barlangokban háltak, és az őket lerögzítő bilincseket is fel tudták szaggatni. Összefüggéstelen beszédük, félelmetes fellépésük önmagában is jól jelképezte a világnak azt a nyomorát, amelybe Sátán az emberiséget négyezer évvel azelőtt taszította. És még ugyanaznap került sor a gadarénusok meggyógyítására, az ördögök kiűzésére a disznónyájba, mely beleveszett a Genezáreti tó vizébe, valamint az állatok eladásának nyereségétől megfosztott helybeliek fellépésére is, akik Jézus kiutasított településükről. Inkább fájlalták a disznók megsemmisülésével őket ért veszteséget, mint örültek volna embertársaik teljesen visszanyert egészségének és az emberi létbe való beiktatásuknak.
Mi minden fért bele Jézus egy napjába! Mi mindenhez kapott erőt óráról órára! Hányszor teljesedett az az ige, melyet szintén Lukács, a görög orvos jegyzett le, aki évekkel később visszatért Jézus működésének helyszíneire, hogy Máté és Márk beszámolóját kiegészíthesse. Ő írja ugyanis egy nem sokkal előbbi történet kapcsán, hogy „az Úr hatalma volt vele, hogy gyógyítson”. Jézus nem a saját erejéből tette földi szolgálata során, amit megcselekedett. Mindig Isten segítségét kérte, gyakran ezért is jegyzik fel eredeti, arámi nyelven mondott kifejezéseit, mint az „Effata!” (Nyilatkozzál meg!), vagy a „Talitha kumi!” (Leányka, kelj fel!). Jézus úgy nyert hatalmas erőt minden nap, hogy kérte, folyamatosan igényelte és elfogadta. A kérés és az elfogadás férfija volt, nem valami amerikai filmek Supermanje vagy európai népmesék hős fia, aki találékonyságára, ügyességére épít. Megragadó szavakkal szólt róla nyolcszáz év távolából a jövendölés, melyet Ézsaiás próféta az Úr Szolgájáról szóló 4 jövendölése egyikében jegyzett fel:
„Az Úr Isten bölcs nyelvet adott én nékem, hogy tudjam erősíteni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok. Az Úr Isten megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam. Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg, ezért olyanná tettem képemet, mint a kova, és tudtam, hogy szégyent nem vallok.” Ézsaiás 50:4–7.
Ezekben a szavakban maradéktalanul ott látjuk Jézus egész küldetését, de mint tengerben a vízcseppet egyetlen napjának ragyogását is. Minden emberhez kereste a hozzá vezető utat. Minden emberi kapcsolatot végtelenül értékesnek tartott akár a tanítás, akár a gyógyítás, akár megváltása, szabadítása számára. „Éberen figyelte mindenki szükségletét.”
RJ
