Petőfi Sándornak a Nemzeti dalban adott felszólítása sokakat serkentett cselekvésre, akik addig apátiával szemlélték a Habsburg-rezsim mozdíthatatlannak tűnő uralmát. Kötelességüknek érezték, hogy kinyilvánítsák véleményüket, még akkor is, ha a rendszer nem adott lehetőséget a választásra. Ám a kérdés ma is aktuális: a politikai hatalom irányának meghatározása körében jog vagy kötelesség választani?
A választópolgárok többsége szinte természetes belenyugvással fogadja el, hogy a politika korrupt. Nem háborodnak fel ezen, mert úgy gondolják, hogy a világ mindig is ilyen volt. Még élcelődnek is vele, ahogy Hofi Géza tette: „Politikusok. Tudod, ezek miért lopnak? Hagyománytiszteletből!” Ezért a választásra olyan jogként tekintenek, amivel ha kedvük van élnek, ha pedig nincs, akkor nem.
Akik azonban valláserkölcsi alapon ítélik meg a politikai választásokon való részvételt, két táborra oszlanak. A nagyobbik tábor az egyházak iránymutatása alapján dönt azon politikai hatalom mellett, amelyik kiszolgálja saját egyháza érdekeit. A kisebbik tábor pedig úgy gondolkozik, hogy a választásoktól távol kell maradni, mivel a politika olyan világi terület, amelynél nem lehet az erkölcsi jót választani, így még az is lehet, hogy a jobbnak tűnő választás végül rosszabbnak bizonyul. Az egyik tábor engedelmes sorokban masírozik az urnák elé, míg a másik elveti magát a választást is.
De mit tesz a magát erkölcsi alapon megítélő ember akkor, ha a lelkiismereti-, a szólás- vagy vallásszabadság forog kockán? Mit tesz, ha egy olyan hatalommal szemben van joga véleményt nyilvánítani, amely lábbal tiporja azt az erkölcsi törvényt, amelynek alapján a választásra jogosult ember élni akarja az életét?
A Szentírás világossá teszi, hogy ott ahol egy hatalom démoni eszközökkel élve Isten művét rombolja, ott a hívő embernek – szóval vagy tollal – felszólalnia nem megkerülhető kötelesség. Éppen ezért különbséget kell tenni a külsőleg magukat kereszténynek mutatók és a belsőleg keresztényként élő emberek között. Az álkereszténység és a krisztusi kereszténység nem hozható közös nevezőre, és éppen a cselekedetek mutatják meg, hogy ne is lehessen összekeverni a kettőt: „amit cselekszem, cselekedni is fogom, hogy meghiúsítsam az okot az ürügyet keresők elől; hogy amivel dicsekednek, olyanoknak találtassanak [abban], mint mi is. Mert az ilyenek hamis apostolok, álnok munkások, akik a Krisztus apostolaivá változtatják át magukat. Nem is csoda; hisz maga a Sátán is átváltoztatja magát világosság angyalává. Nem nagy dolog azért, ha az ő szolgái is átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá; akiknek végük az ő cselekedeteik szerint lesz.” (2 Korinthusi levél,11,12-15)
A Biblia azt tárja elénk, hogy a felszólalás kötelessége még azon az áron sem megkerülhető, ha látszólag értelmetlennek tűnik a hatalom erejével szemben. Hiszen aki ezt teszi, a magukat okosnak tartók esztelennek mondják, és a legjobb esetben is csak megmosolyogva elviselik, ahogy Pál apostolt is: „Hisz okosak lévén, jókedvűen eltűritek az eszteleneket. Mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki felfal, ha valaki megfog, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arcul ver titeket.” (2 Korinthusi levél 11:20)
Aki egy erkölcstelen hatalommal szemben olyan jognak tekinti a választásokon való véleménynyilvánítást, amivel a semlegesség leple alatt nem kíván élni, az valójában legitimálja ezt a hatalmat. Isten jogrendjében azonban az erkölcsi rossz, vagyis a bűn elleni kiállás nem jog, hanem kötelesség. A döntés alapjául szolgáló kérdés tehát nem egy másik személy erkölcsi alkalmasságának elismerésében áll, hanem abban, hogy azok, akik „átváltoztatják magukat az igazság szolgáivá”, a döntés felelősségét maguktól ájtatosan elhárítók támogatásával továbbra is képesek-e Sátán hatalma alatt tartani világot?
Ez a kérdés válasszatok!
Márton István
