Mindannyiunk sorsát erőteljesen meghatározza a szüleinkhez, kivált pedig az édesanyánkhoz való kapcsolatunk minősége. A testi születés akkor sem lebecsülendő körülmény, ha nem a legfontosabb az életben. Jézus határozottan kiemelte, hogy a testi születésnél mérhetetlenül nagyobb jelentősége van az ember felnőttkori, lelki újjászületésének.
Az ember nem úgy van megalkotva, hogy teljes mértékben attól függjön, aki a világra hozta, és akinek élete kezdeti időszakában szinte mindent köszönhet a magzat állapotától az iskoláskor befejezésééig. A szülők hatása együttes, ne felejtkezzünk meg az édesapákról sem, akikről jóval kevesebbet beszélünk a hétköznapokban, noha mind a lányaikra, mind a fiaikra gyakorolt hatásuk meghaladhatja az anyai befolyást.
Az ember nem másoktól vagy a körülmények hatalmától függ elsősorban, hanem a saját maga által kialakított gondolkodásától, döntéseitől és cselekedeteitől. Életünk során így helyeződik át a hangsúly fokozatosan szüleinkről önmagunkra, családunkról barátainkra és szerelmünkre. Hogy azonban a gyökérből szár és virág fejlődjék, legalább két karóra van szükség: édesapára és édesanyára.
A nők meghatározó része számára élethivatásnak számított, legalábbis a 20. századig, hogy édesanyává váljék, hogy az élet továbbadásának legfontosabb szereplője legyen. Napjainkban már nehéz erről a kérdésről úgy beszélni, hogy mindenki egyetértésével találkozzék. A nők munkába állásának, majd sokat hangoztatott önmegvalósításának utóbbi évtizedeiben nagy részben átalakult férfi és nő kapcsolata az udvarlástól a házasságkötésen át a gyermekvállalásig. Külön fejezet nyílt az egyedül maradás, a szingli lét, a „gyermek kell, de férfi nem” és más egyéb gyorsan elterjedt szokásoknak.
A Biblia több ezer évvel ezelőtti könyvei is tudnak arról a jelenségről, hogy létezik nagyobb dolog is, „mint a fiakban és lányokban élő név”, vagyis nem egyedüli és kizárólagos életcél, hogy gyermekeket hozzunk létre vagy gyermekek számától tegyük függővé a családot. Maga Jézus Krisztus is visszahivatkozott Ézsaiás prófétának fent idézett kijelentésére, és az egyedül maradás három esetét megnevezve ki is bővítette azt. Beszélt olyan embertársainkról, akik „anyjuk méhétől” vannak egyedüllétre utalva, mert valamilyen betegség vagy fogyatékosság eleve megakadályozza őket abban, hogy másokkal szoros közösséget vállalhassanak, házasságra léphessenek. Mint folytatta, „másokat az emberek tesznek magányossá”, vagy úgy, hogy eleve elveszik kedvüket a házasságra kívánkozástól, vagy úgy, hogy elhagyják őket, elválnak tőlük. Harmadik esetként az egyedüllétnek „a mennyek országa képviseletéért” szabad és önkéntes vállalását jelölte meg. Ez utóbbi magának Jézusnak is az esete, miként 600 évvel előtte Jeremiás prófétáé, vagy néhány évvel utána Pál apostolé is.
Isten bölcsessége úgy rendelte, hogy Jézus ne magányosan, mostoha körülmények között nőjön fel, hanem családba szülessen bele.
Vér szerinti édesapja nem lehetett, hiszen egy már létező isteni személyt kellett Isten hatalmának, a Szentlélek által Mária méhébe elhelyeznie magzat állapotban. Ennek elfogadása nem hit kérdése, ahogy sokan fejüket csóválják erre a bibliai bejelentésre, hanem egyszerűen logikáé, értelmes megfontolásé. Ha ugyanis Jézust Isten Fiaként állítja elénk a Biblia, isteni személyt ember nem teremthetett. József, a názáreti ácsmester tehát nevelőapának nevezhető, hitének minőségére nézve azonban nem akárkinek.
Gondoljuk el, hogy amit addig és azután sem tapasztalt egyetlen földi halandó sem, neki azt kellett elfogadnia. Sohasem született emberi lény úgy a világra, mint Jézus Krisztus.
József hitét is alaposan próbára tette, de egyben meg is erősítette születésének rendkívüli körülményeivel Isten. A magunk részéről Noé nagy hitéhez hasonlíthatjuk a nevelőapa első lelkiállapotát, hiszen ahogy Noé idejéig egy csepp eső sem hullott a Földre, és neki azt kellett elfogadnia, hogy majd „megerednek az ég csatornái és felfakadnak a mélység forrásai” , Józsefnek is szembe kellett néznie azzal, hogy soha senkivel ilyen szülés nem esett meg, mint aminek leendő jegyese, Mária elébe néz. Első gondolata az volt, hogy titokban elbocsátja menyasszonyát, hiszen ha ő áldott állapotba került, és nem őtőle, akkor bizonyára ez a terhesség egy másik férfinak köszönhető. Isten angyala azonban utasította Józsefet, hogy ezt ne tegye, mert Máriát „a Szentlélek árnyékozta be”.
De Máriának is mennyei erőre volt szüksége, hogy hitének növekedésével vállalni tudja a kijelölt szerepet. Neki is mennyei küldött adta hírül a rendkívüli eseményt, vagyis hogy anélkül fogan meg méhében egy új élet, hogy férfit valaha ismert volna.
Máriának – akárcsak bármelyik hitre jutott és abban növekedő embernek – ezután folyamatos tanulásra és az elfogadások sorozatára volt szüksége, hogy méltó édesanya lehessen a testi születés tényén túl lelki értelemben is. Ahogy erre máig is szükségük van az anyaságot vállalóknak. Soha nem felejtem el az Osztrák-Magyar Monarchiában megszületett házinénink kemény megjegyzését, aki, ha a lelki anyaságot és apaságot nem látta valakinél, megvetően csak annyit vetett oda: „ez nem szülője, csak nemzője a gyermeknek”
folyt. köv.
RJ.
