Új világrend van kialakulóban. Meghirdetői között vannak olyan politikusok, akik il-liberális demokráciának nevezik, vannak, akik demokratikus autokráciának, sőt vannak olyanok, akik attól sem riadnak vissza, hogy nyíltan elnöki diktatúrának hívják saját hatalmi struktúrájukat. A kommunista világrendtől csak annyiban különböznek, hogy a hatalom megszerzése demokratikus választások eredményeképp történik. Közös sajátosságuk pedig, hogy éppen azt a rendszert igyekeznek minden eszközzel szétverni, aminek hatalmukat köszönhetik.
Magyarország miniszterelnöke az elsők között gratulált Brazília új elnökének választási győzelméhez, ahogy ezt tette Recep Tayyip Erdoğan török, Nurszultan Nazarbajev kazah, Ilham Alijev azeri , vagy Donald Trump amerikai elnök megválasztásakor is.
A sietős gratuláció érthető. Valóságos örömünnep tört ki Brazíliában, miután bejelentették, hogy a szélsőjobboldali Jair Bolsonarot választották meg a legnagyobb dél-amerikai ország államfőjévé. Győzelmét a populista üzenetek mellett annak is köszönhette, hogy szövetséget tudott kialakítani a nacionalista hadsereggel és a gazdasági elittel egyaránt, valamint annak is, hogy az ez idáig függetlenül működő igazságszolgáltatás munkájának eredményeképp a szenátus fele és a kongresszus harmada érintettnek bizonyult valamilyen korrupciós ügyben.
A populista politikusok tisztább közéletet ígérnek szerte Európában is, ám ezt nem váltják be soha, ellenkezőleg: maguk profitálnak abból a rendszerből, amit a maguk képére alakítanak. A kelet- és közép-európai „mini-Trumpok” valódi célja éppen ez: a lehető legjobban kiaknázni a hatalmat, hogy a lehető legtöbb hasznot húzzák belőle. Ehhez azonban szükség van a nép megnyerésére is.
Ezért söpör végig hódítva a nacionalizmus Európán is. Franciaországban a Nemzeti Front, Hollandiában az euroszkeptikus és bevándorlás ellenes nézeteiről ismert Szabadságpárt (PVV), Németországban az Afd (Alternatíva Németországért) egyre inkább kormányzati szerepre tör. Olaszországban már a kormánykoalíció bástyája az újfasiszta Északi Liga, Ausztriában pedig a libertariánus-szerű, de menekültekkel kemény Osztrák Néppárt kormányoz a tőle is jobbra álló Osztrák Szabadságpárttal. A nacionalizmus eszméi már a hagyományosan liberális skandináv államokban is hódítanak, amit a Dán Néppárt, a Svéd Demokraták, és a Finnek Pártja folyamatos erősödése is alátámaszt.
Ami régebben baloldali eszmének tűnt, mára az is átitatódott nacionalizmussal. Jó példa erre a görög kormányzópárt, a Syriza vagy a spanyol Podemos párt, amely 20 százalékot meghaladó eredményt ért el a legutóbbi választásokon, és ezzel politikai tényezővé vált.
A populista-nacionalista alapokon álló új világrend térhódítását jól illusztrálja a politikai elemzők részéről olykor kalandorok társaságának titulált Egyesült Királyság Függetlenségi Párt, az UKIP is. A 2014 májusában tartott európai választások során ez a lázadó, jobboldali populista párt megsemmisítő vereséget mért mindhárom fő pártra – nem csak a közösen kormányzó konzervatív és liberális-demokrata pártokra, hanem az ellenzéki Munkáspártra is. Egy évszázada nem nyert más párt nemzeti választást, csak a munkás vagy a konzervatív párt. Nigel Farage UKIP vezér kitartóan ápolta a sörivó, szókimondó, a népből jövő ember képét, egy „politikai földrengést” ígért. Ami azt illeti, teljesítette is. Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból.
Az erő velünk van!
Az a sokak számára meglepő fordulat, hogy Dél-Amerika gazdaságilag és katonailag is legnagyobb országa egy nyíltan szélsőjobboldali demagóg kezébe került, valójában a világban tapasztalható folyamat részének tekinthető. Az Egyesült Államokat egy narcisztikus, alulművelt és kiszámíthatatlan demagóg elnök vezeti. Bolsonaro hasonlósága Donald Trumppal azonban nemcsak abban áll, hogy az amerikai elnökhöz hasonlóan ő is kilátásba helyezte a Párizsi Klímaegyezményből való kilépést és a gazdaság fellendítése érdekében lehetővé kívánja tenni, hogy további jelentős erdőterületeket semmisítsenek meg a világ tüdejének is nevezett amazonasi esőerdőknél.
Hasonlóságuk főleg abban áll, hogy megválasztásukat a magukat evangéliumi kereszténynek vallók széles táborának köszönhetik. Ahogy Trumpot a hatvanmilliós amerikai evangéliumi keresztény szavazók többsége választotta elnökké, úgy Brazília közel 200 milliós lakosságból 42 millió brazil evangéliumi keresztény szavazott Bolsonarora, hogy naggyá tegyék Brazíliát. Az USA-hoz hasonlóan nekik Brazília sem volt elég nagy.
Az erős kezű vezető utáni vágy mindig félelemből fakad. Az emberiség félelmekkel teli állapota pedig kapóra jön a politikusoknak. Ezért gerjesztik is. Ám mivel saját országuk védelmezőiként lépnek fel, így annak érdekében, hogy szándékaikat erkölcsileg is legitimálják, vallási alapra helyezik érvelésüket. Ők azok a modern keresztes lovagok, akik szembeszállnak az ország ellenségeivel, legyenek azok kövér bankárok vagy aszott menekültek, és ők válnak a hit védelmezőivé is. Meg is kapják az áldást, mégpedig attól a szövetségestől, aki a 19. század végén az állam és egyház szétválasztásával az egész világon elvesztette politikai hatalmát, ám újra erőre kapott, „aki fegyverrel megsebesíttetett, de megelevenedett.” (Jelenések könyve 13,14)
Az Isten helyetteseként fellépő egyház kölcsönöz erkölcsi tekintélyt a politikának, a politika pedig az isteni tekintélyt kisajátító egyházat beemeli a hatalomba, sőt annak „minden hatalmasságát cselekszi ő véleménye figyelembevételével; és azt is eléri, hogy az ország és annak lakosai imádják… Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” (Jelenések könyve 13. fejezet 12,16)
A pápai hatalommal egyre szorosabb kapcsolatokat kialakító evangéliumi kereszténység is nyíltan arra törekszik, hogy a fontosabb állami, gazdasági, közéleti, oktatási pozíciókat a vallási mozgalom tagjaival töltsék be. Ennek bizonyítékaként Trump az amerikai alkotmánybíróságnak megfelelő Legfelső Bíróság új tagjának egy szélsőségesen konzervatív evangéliumi hívőt választatott meg, hogy a törvényhozás kontrollja terén többsége kerüljenek a jobboldali és konzervatív vallási elkötelezettségüket nyíltan vállaló bírák. Ennek érdekében még azt is megakadályozta, hogy a nemi erőszakkal joggal gyanúsítható jelöltje ellen nyomozás induljon.
Ez a politika olyan új egységről, új világról beszél, amit a hatalma alatt levő emberekkel épít. Ezt ő nemzeti együttműködésnek nevezi. Ám az együttműködés valójában a világi hatalomra igényt tartó egyház és vallási imádatra igényt tartó politika összefonódásában ölt testet. Az erre épülő hatalom pedig természeténél fogva egyre korlátlanabb és ellenőrizetlenebb, mert a félelmeiktől vezérelt emberek önszántukból adják a felhatalmazásukat nekik. Ezt a hatalmat kezdetben választások útján nyerik, de az új világrend megtestesítői a gyakorlatban már leválthatatlanok, mert a kényük-kedvük szerint alakítják a törvényeket, vagyis „hatalmat kapnak, mint királyok”, és az „a szándékuk, hogy erejüket és hatalmukat is” annak adják, akitől erkölcsi tekintélyt nyernek. Cserébe pedig elkötelezik magukat, „hogy az ő szándékát cselekedjék, és egy szándékon legyenek, és adják az ő birodalmukat”. (Jelenések könyve 17. fejezet 12,13,17).
Góg és Magóg és Demagóg
A demagóg vezér látszólag mindent megtehet. Élvezi a nép bizalmát, ugyanakkor eljárását a földkerekség legtekintélyesebb vallása legitimálja. Rendelkezik azzal a politikai felhatalmazással is, hogy az ország védelmére hivatkozva akár egy rendelettel véget vessen a vallásszabadságnak is. Akár „azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal” (Jelenések könyve 13,16), hogy még a vasárnapi misén való részvételt is kötelezővé teszi. És mivel „borzadalmas és rettenetes dolgok történnek e földön”, ő joggal hivatkozik a néptől nyert felhatalmazásra, hogy „az én népem így szereti!” (Jeremiás könyve 5,30,31) És közben senki nem veszi eszébe, hogy „e nép vezérei hitetőkké lettek, és akiket vezettek, elvesztek.” (Ézsaiás könyve 9,16)
Mindazokat, akik nem engedelmeskednek a Demagógnak, akik ellenállnak a hitetésnek, az emberiség ellenségeinek kiáltják ki. Innen pedig már csak egy lépés, „hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, azokkal leszámoljanak.” (Jelenések könyve 13,15)
Mikor az új világrend építői elhitetik a világ népeit, a Demagóg elvégezte feladatát. Nyíltan színre lép a Sátánt jelképező Góg és Magóg, és háborút indít Armageddon mezején, vagyis a két hegy között fekvő megiddói síkságon azok ellen, akik mérhetetlen hazugságáradat ellenére „megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.” (Jelenések könyve 14,12)
A Megiddó síkságát határoló két hegy nem földrajzi meghatározást jelent, hanem bibliai jelkép. Nyilvánvaló utalás a Tábor-hegyi ütközetre, valamint Illés próféta Kármel-hegyi csodatételére. Vagyis Isten szabadítást jelentő közbelépésére. Mikor az igazságért Isten harcosaként küzdők (héberül: Izra-él) megmentése érdekében angyalseregek söpörték el a legyőzhetetlennek látszó túlerőt, illetve tűz szállott alá az égből megsemmisítve minden demagógot és híveit.
„És lesz azon a napon, amely napon Góg eljön Izráel földje ellen, ezt mondja az Úr Isten, felszáll haragom orromban… És törvénykezem vele végzetes csapásokkal és vérrel; és ömlő záporesőt, jégeső köveit, tüzet és ként, mint esőt bocsátok reá és seregére s a sok népre, amely vele lesz. És nagynak s szentnek mutatom, és megjelentem magamat a népek sokasága előtt, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr!” (Ezékiel könyve 38,18,22-23)
Még lehet választani. Ha nem is demokratikus választásokon, hanem a szívben. Demagógok követése helyett az igazság követését. Ezért „Igazságot, igazságot kövess, hogy élhess” (Mózes 5. könyve 16,20)
Márton István
